45. FEJEZET

45. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap reggel nyugisan keltünk. Nem történt semmi az éjjel, nem raboltak el senkit és nem kellett háborúznunk sem. Ilyenre már régen volt példa, így mindenki igyekezte kiélvezni ezt a pillanatot. Nyugodtan le tudtunk ülni az asztalhoz, hogy megreggelizzünk, mindenféle félelem vagy aggódás nélkül. Bár furcsa volt belegondolni, hogy Kristen már nem tartozik hozzánk. Mindenkin látszott a hiánya, de főképp Davidet viselte meg. Nehéz volt elfogadni, hogy most már nem a mi csapatunkba tartozik. Sokkal inkább az ellenséghez, ami csak még jobban fűtötte a kedélyeket. Mégis sikerült kicsit csendesen, de normálisan megreggelizni. Így a munkát teli pocakkal kezdtük el.
A mai nap is ugyan úgy telt, mint a tegnapi, semmi érdekes nem történt. Ebéd szünetben mi, a tanárok felmentünk a házba megebédelni. Joany nem tarthatott velünk, mivel ő is diáknak számított, de jobb is így. Ő legalább a barátaival lehetett. Viszont Kristen távolléte nekik tűnhetett fel a legjobban! Hiszen Joany csapatában volt...vagyis még mindig benne van! Hisz nem mondta ki, hogy mostantól hivatalosan sem tartozik a falkájához! Csak annyit, hogy jobb lenne, ha egy ideig Derekkel marad, amíg mindenki le nem nyugszik. Így viszont nincs minden veszve! Nagyobb a valószínűsége, hogy visszajön, ha megvan ez a kötelék!
Ahogy erre rájöttem, nem bírtam nyugton megülni! Csak hogy nem tudtam semmit sem kezdeni ezzel az információval, mivel ő akart elmenni egy időre. Szóval magamban tartottam és inkább a feladataimra koncentráltam.
Nem telt el sok idő és egy ujjabb meglepetés ért bennünket, ugyanis Paul jelent meg a ház előtt. Egyedül állt az udvaron, senki sem volt mellette. Az ablakon keresztül láttam őt. A többiek is érzékelték a jelenlétét és a rajtam lévő feszültséget is. De nem várattam tovább, inkább kimentem elé.
- Szia! - kedvesen köszönt, amint kiléptem az ajtón. Nem látszott rajta, hogy ez egy csapda lenne, így próbáltam én is kedves lenni vele.
- Szia!
- A válasz miatt jöttem! - rögtön a tárgyra tért.
- És? Mi lenne az? - kíváncsian fürkésztem, mire végre kinyögte.
- Visszajöhetek hozzátok? - megkönnyebbülten sóhajtottam fel és boldogan közeledtem felé.
- Hát persze! - most már mindkettőnknek teljes volt a jókedve és biztatóan megöleltem. Bár tudtam, a többiek nem fogják olyan jó néven venni a visszatérését. Úgy gondolják, elárult minket, ahogy átment a démonokhoz. Ők nem olyan szemmel nézik ezt, mint én. Én csak örülök neki, hogy egy elveszett csapattag visszatér, főleg úgy, hogy nincs kényszerítve és ráadásul számára a maradás lenne a legbiztosabb. Mégis visszajön! Ez nekem óriási örömöt jelent! De azért feltettem neki a kérdést:
- És mi lesz Joanyval?
- Majd igyekszem elkerülni.
- De egy csapatba tartoztok, ráadásul ő az alfád.
- Igen, tudom. Ezért nehéz lesz, de majd megoldom.
- Jól van, ez a te választásod, minden esetre úgy gondolom, hogy remek döntést hoztál a visszatéréssel! - majd újra megöleltem.

Joany szemszöge

A tábor többi napja ugyan úgy telt el, mint eddig. Minden nap más tanár segített, hogy a már elsajátított trükkjeinket fejlesszük és ujjakat tanuljunk. Mégis másabb volt Kristen nélkül. Mark ugyan úgy mondta a hülyeségeit, de most nem volt senki, aki visszaválaszolt ezekre vagy néhanapján leoltotta volna. Mindannyian megváltoztunk egy kicsit és megéreztük Kristen hiányát. De lehet, hogy csak engem visel meg ennyire, hiszen a legjobb barátnőm! Mindig együtt voltunk, kiálltunk a másik mellett, és átsegítettük egymást minden nehéz helyzeten! Ráadásul a szerelem is egyszerre csapott le mindkettőnkre!
Hiányoznak ezek a pillanatok, mikor együtt röhögünk valamin vagy valakin! De már nem tudunk tenni semmit! Elment, és lehet, hogy nem jön vissza!
Lassan elindultunk kis csapatommal a következő órára. Sose tudtuk előre, hogy kivel lesz az óra, ezért kíváncsian, bár már megszokottan érkezünk a rétre.
Ma Adam várt ránk, mellette egy ismeretlen személy. Érdeklődve közelebb mentünk, és ekkor már nem is volt olyan ismeretlen az idegen alak.
- Sziasztok! - köszönt Adam, aki mellett Paul tűnt fel.
- Szia! - mindenki egyszerre köszönt.
- Ma velem lesz az órátok, de mielőtt elkezdenénk, Paul szeretne visszajönni hozzátok!
- De mi nem szeretnénk! - ezt nem néztem volna ki Markból, főleg, hogy ő volt a legjobb barátja. Azt hittem, ő szívesen várná vissza.
- Viszont ezt nem csak te fogod eldönteni! Az egész csapatnak van beleszólása, de főleg az alfa fog dönteni ebben az ügyben! Szóval, Joany? Mit mondasz?
- Mielőtt erre válaszolnék, szeretnék pár dolgot tisztázni. Először is: Képes lennél engem elviselni?
- Azt hiszem, igen! - a hangjában hallottam a bizonytalanság jelét, de ugyanakkor az elszántságot is, így nem kérdeztem rá még egyszer.
- Jól van. És másodszor: Azt szeretném, hogy ha visszajössz, akkor ne is forduljon meg benned, hogy átállsz a másik oldalra! Ha ezt a kettőt sikerül betartanod, akkor én szívesen várlak vissza! - ennek hallatán fellélegzett, de még nem volt vége ennek a körnek. - Viszont most a csapatot is megkérdezem erről. - feléjük fordultam és nekik irányítottam a kérdést. - Ti is visszavárjátok Pault? - ezen alaposan elgondolkodtak, és csak aztán válaszoltak.
- Én igen! - Kristina volt az első, utána jöttek a többiek.
- Én is!
- Én is! - végül mindenki beleegyezett a visszajövetelbe, már csak Markot vártuk. Ő sokáig gondolkodott, majd megfontoltan Paulra nézett és így válaszolt:
- Térj vissza, öreg harcos! - erre megindultak egymás felé és összeborultak. Ez egy csodás pillanat volt, de nem tartott sokáig, mivel az órának kezdődnie kellett.
Még az óra elején Adam mindenkit felhúzott, és nekünk meg kellett próbálni nem átváltozni, vagyis lecsillapítani magunkat. Ez nagyon nehéz volt, és sokszor kerültem a határ szélére, de végül sikerült. A többieket látva viszont nem hittem, hogy nekik is menni fog, így csak fejben próbáltam parancsolni nekik. NYUGODJATOK LE!
Nem fűztem hozzá sok reményt, mégis sikerült. A többieknél abbamaradt a remegés és nyugodtan álltak a helyükön. GYERTEK IDE! Nem tudom, ezt miért adtam ki parancsba! Talán nem tudtam elhinni, hogy ezt tényleg én csináltam. De idejöttek...

Kristen szemszöge

Épp Derekkel beszélgettem, hogy most mit fogunk csinálni, mikor egy furcsa késztetést éreztem. A lábaim maguktól életre keltek és elindultak.
- Kristen, hova mész?
- Nem tudom, csak...mennem kell! Majd máskor befejezzük! - szinte már rohanva hagytam el a szobát, de nem tehettem róla! Csak mentem a lábam után, míg a rétünk szélén nem lyukadtam ki. De még ott sem tudtam megállni! Átmentem a tanítási területen, egyenesen Joany elé. Ott megálltam és vártam, hogy mi fog történni.
Először észre sem vettek, majd fokozatosan feltűnt nekik a jelenlétem. Nem az történt, amit vártam! Ahelyett, hogy utálattal néztek volna rám, mindenki a nyakamba ugrott.
- Te meg hogy kerülsz ide? - Joany sírástól fojtogatott hangja kitűnt mindegyik közül. Amint meghallottam, elengedtem mindenkit és hozzá léptem.
- Nem tudom! Csak...jönnöm kellett! Úgy éreztem, mintha a lábaim saját életre keltek volna és maguktól idehoztak.
- Lehet, hogy én voltam!
- Ezt meg hogy érted?
- Az önuralmat gyakoroltuk, és ráparancsoltam a többiekre, hogy nyugodjanak le, de nem gondoltam volna, hogy működni fog, mivel nem hangosan mondtam ki. Mégis bevált, ezért hogy megbizonyosodjak róla, megkértem őket ugyan így, hogy jöjjenek ide, hozzám. De nem tudom, hogy te hogy kerültél ide, mikor már nem vagy velünk!
- De hivatalosan még a te csapatodhoz tartozik! - Adam lépett mögénk.
- Ezt nem értem! - Joany zavartan nézett rá, és várta a magyarázatot.
- Kristen nem mondta ki, hogy átáll a démonokhoz és megszakítja veled az alfa kapcsolatot! Így hivatalosan még az alfája vagy, ezért engedelmeskedett neked, vagyis jött ide.
- És akkor...most...mi lesz? - Joany rám emelte tekintetét.
- Nem tudom! Még kell egy kis idő!
- De mire? Hisz szeretsz velünk lenni, és ezt te is tudod! Attól még lehetsz a bátyáddal, hogy velünk is vagy! Daviddel meg nem fogsz találkozni olyan gyakran!
- Annyi pont elég! A közelében lenni, és tudni, hogy bármikor láthatom, mégsem lehetek vele! Hisz ő mondta, hogy ezt így nem tudja folytatni! - kicsordultak a könnyei a bánattól. Sírva tette hozzá: - Még kell egy kis idő! - és elment!

A tábornak lassan vége, alig van belőle egy nap! A mai az utolsó, amikor még együtt lehetünk, így este rendezünk egy tábor tüzet! Holnap reggel pedig haza indulunk!
A fiúk már megrakták a tűznek valót, csak meg kell gyújtani! A padok is oda lettek téve!
Este kellemes időnk volt, csak a szúnyogok zavartak! Mire besötétedett, már az egész tábor a tűz körül ült és együtt énekeltünk! Meghitt pillanat volt, amire még sokáig fogunk emlékezni! Most, hogy Paul visszatért, felszabadultabb lett a hangulat a csapatban, de Kristent semmi és senki nem tudta pótolni!
Éneklés után pár jókedvű diák felállt, és elkezdett táncolni, amit a többiek is követtek, így egy jó kis táncos hangulat alakult ki.
Körülbelül éjfél körül fejeztük be a mulatást, mikorra már mindenki hulla fáradt volt! Felmentünk a szobákba és bevetettük magunkat az ágyba. Ezzel az utolsó nap is véget ért!
Másnap reggel mindenki elkezdett csomagolni és nem sokkal dél után indultunk el. De még előtte mindenkitől búcsút vettünk, természetesen a csapat társakon kívül.
Ők ugyanis velünk jönnek, és az volt a terv, hogy a nagy ház mellett építünk egy kisebbet, ahol ők fognak lakni, így együtt tudunk maradni!
A busz ajtó előtt, míg vártam az előttem lévőkre, hogy felszálljanak, utoljára körbenéztem! Nem tudom, mire vártam! Talán egy utolsó reménysugár volt még bennem, hogy Kristen hátha betoppan és visszatér hozzánk, de nem jött! E felfogás szerint néztem ujjra a tábort. Hiányozni fog ez az idő, amit itt töltöttünk együtt! Sok kalandban volt részünk, amire jó lesz visszagondolni!

Majd én is elfoglaltam a helyemet Kristina mellett, és elindultunk...