20. FEJEZET

20. Fejezet

Másnap az volt az első, hogy elmentem a fiúkkal bevásárolni. Most David is jött. Kristen még aludt, így elmehettünk úgy, hogy ne tudja meg. Sikerült mindent megvenni a bulihoz, a kaját és még pár kiegészítőt. És David és Adam is vett ajándékot. Így, hogy végeztünk mindennel, hazamentünk. Kristen már fent volt, de nem tűnt ijedtnek. Tévézett.
- Hát ti hol voltatok? - kérdezte nyugodtan, de meglepődve.
- Öööö...csak bevásároltunk a hétvégére. - mondtam és bementem a konyhába eldugni a szatyrokat.
- Oké. - szerencsére nem akadt fenn ezen. Biztos most kelt fel, mert elég bágyadtnak tűnt.
- És mit nézel? - huppantam le mellé.
- Semmi különöset. Igazából nem is nézem, csak bekapcsoltam. - mondta és egy nagyot ásított.
- Rendben. Akkor csinálok reggelit. - majd szélsebesen felpattantam a kanapéról és a konyha felé vettem az irányt. Gyorsan összeütöttem valami finomat, közben pedig csak azon járt az eszem, hogy hogyan díszítsük fel a házat. De főképp, hogy hogyan tartsuk addig távol Kristent.
A reggelit gyorsan befejeztük, és utána hihetetlenül gyorsan teltek a napok és eljött Kristen szülinapja is.

Mindenki nagyon izgult emiatt. Davidet megkértem, hogy vigye el egy hosszú sétára az erdőbe, amíg mi megcsináljuk a díszletet. Mindenki sürgött-forgott, és jobbnál jobb ötletek jutottak az eszünkbe. Mikor végre készenlettünk vele, mindenki csodálattal nézte, mit sikerült összehoznunk. A konyha bejárata felett egy ,,Happy Birthday Kristen" felirat állt. A csilláron egy diszkógömb lógott és kreppapírokat függettünk a képekre és a polcokra is. Lufikat is aggattunk néhány helyre. Nagyon jó lett!
- Hát szerintem igazán kitettünk magunkért! - mondtam, ahogy végignéztem a szobán.
- Igen, szerintem is. Ez csodálatos lett! - csatlakozott a véleményezéshez Taylor is.
- Igen. Hát, akkor szedhetjük is le! - mondta Joe, mire mindenki megdobálta őt azzal, ami a keze ügyébe került, és nevettünk egy jót.
Megterítettük az asztalt is, míg Taylor összeütött egy tortát. Nagyot néztem, mikor elkészült.
- Ez fantasztikus! Hol tanultál így sütni? - csodálkoztam.
- Szakácsnak készültem, ez lett volna a foglalkozásom. - mondta, mire egy kicsit elszomorodott, ahogy visszaemlékezett. Én még mindig csak tátott szájjal néztem, ahogy sity-suty, összeütött egyet. Kész a terítés is, már csak az ünnepelt hiányzik.
- Oké, ezzel megvagyunk. Márcsak meg kell várni, míg visszajönnek. - mondtam, és leültem a kanapéra. Ekkor Joe kirohant a házból, majd nem sokkal később egy farkasüvöltést hallottunk, és pár perc múlva vissza is tért. - Te meg hova mentél? - kérdeztem.
- Csak szóltam Davidnek! - mondta mosolyogva. - Megbeszéltük, mielőtt elmentek, hogy ha készen leszünk mindennel, akkor jelzek neki. És ez volt a jel! - mondta.
- Ez jó ötlet volt! - mondtam neki elismerően, mire ő büszkén elmosolyodott.

Nem kellett sokáig várnunk rájuk. Mielőtt bejöttek volna, mindenki elbújt a megbeszélt helyre, és amint belépett Kristen, egyszerre kiáltottuk, hogy ,,Boldog Szülinapot!". Láttam az arcán, hogy meg van lepve, és hogy örül neki.
- Óóó, ezt nekem csináltátok? Gyönyörű lett! - el volt kápráztatva a látványtól.
- Örülök, hogy tetszik! És Boldog Szülinapot! - mondtam és átöleltem.
- Nagyon szépen köszönöm! - mondta, és ezzel kezdetét vette a szórakozás. Először az ajándékokat adtuk át, majd karaokeztunk és kaja után még diszkóztunk egyet. Mindenki nagyon jól érezte magát, és remekül sikerült a buli! Lefekvés előtt még egyszer Boldog Szülinapot kívántam neki, és elaludtunk.

Este zajokra ébredtem. Mivel még nem voltam teljesen magamnál, így nem tudtam normálisan gondolkodni, így fel sem mértem a lehetőségeket, hogy mi okozhatta a lármát, így hát kimentem megnézni. Rosszul tettem! A nappaliban ugyan nem láttam senkit, viszont a konyhában valaki megragadott, és az ajtó felé hurcolt. Próbáltam szabadulni, rúgtam, vágtam ahol csak értem, de nem engedett el. Kiabálni sem tudtam, mivel erősen tartotta a kezét a szám előtt. Majd kivitt az udvarra. Ott az erdőbe ráncigált. Nagyon féltem! A fák közt sötét volt, és hideg szél fújt. Amint beljebb értünk, éreztem, hogy lazulni kezd a szorítása és hírtelen ötlettől vezérelve megharaptam, mire elengedett és kihasználva az alkalmat szaladni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak sejtettem, hogy egyre beljebb rohanok. De vajon mit akar tőlem? Ezen gondolkodva lelassultam, és egyszer csak megálltam. Teljesen belemerültem a gondolataimba, minden lehetséges választ átfutottam, de nem jutottam dűlőre. Csak álltam, és észrevettem, hogy megint támadóm erős szorításában vagyok. Újra elkapott! Most még mielőtt befogta volna a számat, sikerült segítségért kiáltanom, bár nem hittem, hogy bárki is hallaná. Hajnali egy körül lehetett az idő, ilyenkor mindenki alszik. De még mindig nem tudtam, hogy ki üldöz, és mit akar tőlem.
- Ki vagy te, és mit akarsz? - kérdeztem kiszabadítva a számat.
- Majd mindent megtudsz időben! - hangzott a rejtélyes válasz, és tovább vonszolt. Próbáltam ellenszegülni, de minden hiábavaló volt. Nem engedett, helyette inkább megemelt pár centire a földtől, hogy ne akadályozzam a járásban.
Nem tudtam mióta hurcol, de teljesen elvesztettem az erőmet, gyenge és kimerült voltam, mikor hírtelen megtorpant. Valami mozgott előttünk a bokrok mögött. Már nagyon féltem, el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, mikor hírtelen farkasok ugrottak elő. Sötét volt, nem tudtam eldönteni, hogy a mi farkasaink e vagy sem. Mindenesetre az elrablóm megijedt tőlük. Erre én is erőt vettem magamon és sikerült kiszabadulnom a fogságából. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy nagyon ideges. Megindult felém, mire a farkasok visszatartották. Ebből tudtam, hogy ők a mi farkasaink. Mikor láttam, hogy teljesen lekötik, szaladni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre van a helyes irány, csak reménykedtem, hogy jó felé megyek. Kifulladásig rohantam, majd leültem egy kőre megpihenni. Kifújtam magam és épp indultam volna tovább, mikor ágak reccsenést hallottam a fák között. Megállt a vér az ereimben, meg se tudtam mozdulni. Levegőt se mertem venni, a hangom is erőtlenül csengett:
- Ki van ott? - hangom magasabb volt a megszokottnál. Nem kaptam választ. Később egy alakot vettem ki a fák közt. Futásra készültem, mikor megszólalt:
- Ne, ne menj, csak én vagyok az, Matt! - hallottam az ismerős és, megnyugtató hangot. Erre fellélegeztem, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Odarohantam hozzá, és átöleltem. A szorítása erős volt, de nem megnyugtató. Inkább ijesztő. Eltávolodtam tőle, és döbbenten néztem rá:
- Matt? - nem voltam biztos benne, hogy ő az. Bár a hangja és a külseje is ő volt, de mégis, valami nem stimmelt. A fejemet kicsit oldalra döntöttem és összehúzott szemekkel néztem. És megláttam azt, amit sejtettem, de nem voltam biztos benne. Ekkor tátva maradt a szám a döbbenettől. A látvány hihetetlen volt! A hideg futkosott rajtam, és remegtem a félelemtől...

19. FEJEZET

19. Fejezet

Csönd van. Nem történt semmi. Már kezdtem megnyugodni, hogy akármi is volt, elment, de tévedtem. Az ajtónál volt, és lenyomta a kilincset és benyitott. Amikor bejött, rögtön felismertem Matt alakját a sötétben. Erre egy óriási kő esett le a szívemről. Közelebb lépdelt az ágyhoz, és mikor észrevette, hogy őt figyelem, megszólalt:
- Te meg miért nem alszol? - kérdezte érdeklődve.
- Semmi, csak hallottam, mikor megjöttél, és megijedtem! Nem tudtam, hogy te vagy az. De már mindegy! - és feljebb ültem, hogy megcsókolhassam.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek! - mondta és viszonozta a csókomat.
- Megbocsátok! - vicceltem el a helyzetet.
- Köszönöm! De most már aludj tovább! - majd kiment, és nyugodtan hajtottam álomra a fejem.

Reggel kipihenten ébredtem. Kristen még aludt mellettem, ezért nagyon halkan

lopakodtam ki mellőle. Pizsiben vánszorogtam ki a nappaliba. Senkit sem láttam, visszamenni meg nem akartam, ezért úgy döntöttem tévézek egy kicsit. Kutattam a csatornák között, mikor megtaláltam a kedvenc műsoromat. Egy detektíves sorozat volt. Imádtam az ilyen filmeket! Nagyon belemélyedtem, mikor valaki mögém lopakodott, és átölelt.
- Jó reggelt! - hallottam Matt hangját, amint ezt suttogja. Bársonyos hangja csengett a fülemben, lehelete finoman simogatta a nyakamat.
- Szokásoddá vált engem ijesztgetni? - kérdeztem és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyönyörű szemei csillogtak a boldogságtól. - Mi az? - kérdeztem, mikor nem válaszolt, csak engem nézett.
- Semmi, csak még mindig nem tudom elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lány a barátnőm!
- Pedig már jó lenne elfogadni! - viccelődtem, és a kanapét ütögettem magam mellett. Észrevette a szándékom, és egy kecses mozdulattal átugrotta a kanapét és leült mellém.
- Mit nézel? - kérdezte a képernyőre meredve.
- A kedvenc sorozatomat: a CSI-t. Lehet, hogy ez furcsán fog hangzani, de imádom a detektíves filmeket! - elmosolyodtam magamon, mire az ő arcán egy döbbent, ugyanakkor megnyugtató mosolyt véltem felfedezni.
- Én is bolondulok az ilyen sorozatokért! - erre nem is tudtam mit mondani. Csak meglepve ültem és éreztem, hogy egyre szélesedik a mosolyom.
- Helyes, mert ezt fogjuk nézni! - mondtam, és hozzábújtam, mire ő átölelt, és így néztük tovább a TV-t.

Az idő gyorsan pörgött, és a film végére már mindenki talpon volt, és körülöttünk mászkáltak.
- Kész a reggeli! - hallottam Kristen hangját a konyhából. Nem is láttam elmenni! Mondjuk miután Matt-tel együtt néztük tovább a filmet, semmit sem vettem észre.
Hogy ne várattassunk meg senkit, gyorsan kimentünk a konyhába, és leültünk a helyünkre. Ahogy ott ültünk, végignéztem a társaságon, és valóban úgy éreztem, hogy egy új család részese vagyok, és ez csodálatos érzés! Főleg így, hogy már tudom a származásomat is! És nekiláttunk az elénk tárt finom falatoknak! De nem felejtettem el, hogy rengeteg fontos dolgom van. Kristennek még meg kell szervezni a szülinapi buliját, ami már mindjárt itt van! Szóval sietnünk kell!
Reggeli után segítettem elmosogatni neki, utána Daviddel beszéltem:
- Beszélhetnénk? Kristen szülinapjáról lenne szó!
- Persze! - félrevonultunk, hogy Kristen ne hallja, és elmondtam neki, mi a tervem:
- Szóval, szeretném, ha szerveznénk neki egy meglepi bulit! Majd a többieket is bevonom, csak előbb meg szeretnélek kérni arra, hogy foglald le őt a mai napra, hogy be tudjunk vásárolni a bulira!
- Szíves- örömest! Hiszen nekem mindig nagy öröm, ha vele lehetek! Főleg kettesben!
- Reméltem is! - mosolyodtam el. - Csak ne engedd, hogy elmenjen a városba, míg mi ott vagyunk, és fedezz minket, oké?
- Oké! Bennem megbízhatsz!
- Oké. Akkor most összeszedem a többieket is, és akár indulhatunk is! - majd kereső útra mentem. Nagy szerencsémre nem kellett sokáig kutatnom utánuk, mivel mindenki az udvaron volt, és beszélgettek.
- Sziasztok! Szeretnék veletek beszélni!
- Rendben állunk rendelkezésedre! - mind körém gyűltek és én belevágtam.
- Szeretném, ha szerveznénk egy meglepi bulit Kristennek, mivel mindjárt itt a szülinapja! És ha benne vagytok, akkor most el kéne menni vásárolni! De hol van Adam? - kérdeztem a többieket, mivel őt nem láttam köztük.
- Azt mondta, hogy még el kell intéznie egy fontos dolgot.
- Oké. És akkor benne vagytok?
- Még szép, hogy benne vagyunk! - mondták egyszerre, és miután felvettük a pénzt, elindultunk a városba. Először a dekorációt szereztük be, és pár üveg üdítőt, majd együtt mentünk ajándékot venni. Egy nagyobb áruházban keresgéltünk, nem nagy sikerrel. Majd áttértünk egy kisebb ajándékboltba, ahol mindenki talált megfelelő ajándékot. Én egy gyönyörűszép ruhát vettem neki, mivel tudom, hogy bolondul értük, főleg az estélyikért. És mikor még régebben elmentünk nekem ruhátvenni egy bulira, akkor talált rá erre a szép példányra! Csak nem volt annyi pénze, hogy megvegye. Viszont elég érdekes, hogy egy ajándékboltban találom meg neki a megfelelő ruhát. Ráadásul csak ez az egy volt belőle. Remélem majd tetszeni fog neki!

Hazafelé mindenki jól elvolt, egymásnak mutogattuk az ajándékokat! Ezzel hamar el is telt az idő és a ház előtt állva próbáltuk elrejteni a tárgyakat, hogy ha bemegyünk ne vegye észre. Szerencsére sikeresen meg tudtuk ezt oldani, mivel nem is volt itthon. David biztos elvitte az erdőbe, hogy nyugodtan végezhessük a feladatunkat. Kaját még nem vettünk, azt elég majd holnap beszerezni, hiszen frissen mindig jobb! Mikor elrejtettünk mindent, unatkozni kezdtünk. Csak ültünk egymás mellett a kanapén a TV-t bámulva, mikor eszembejutott, hogy akár társasozhatnánk is. Abban mindenki részt tud venni és szórakoztató is. Ettől az ötlettől boldogan felpattantam:
- Hé, mi lenne, ha társasoznánk egyet! - vetettem fel a lehetőséget. Először furcsán néztek rám, majd nekik is felcsillant a szemük és belementek.
- Ez jó ötlet, viszont nekünk nincsenek ilyen játékaink! - mondta Joe letörve.
- Azt nem tudom, hogy a társasjátékok közé tartozik-e, de ugró iskolázhatnánk is! - jutott eszembe. - És ahhoz nem is kell semmi, csak egy-egy kő.
- Hát akkor indulás! - pattantak fel a kanapéról mindannyian Taylor kijelentésére. Úgy rohantak ki az udvarra, mint az oviban a gyerekek, akik alig várják, hogy kimehessenek a szabadba játszani. Egyedül Matt maradt bent és mellém lépett:
- Imádom a fantáziádat, hogy mindig tudod, mivel tehetnénk érdekesebbé a napot, ráadásul most egy egyszerű gyerekjátékkal, amit mindenki ismer gyermekkorából, előhozva ezzel gyermeki énjüket! - mondta elismerően.
- Ez csak úgy eszembejutott. Jó ilyenkor visszaemlékezni gyermeki mivoltunkra, és jókat röhögni egymáson. - majd mi is csatlakoztunk a többiekhez. Rövid időn belül fergetegeseket röhögtünk a másik bénázásán, és a tetőfokra vágtuk ezzel a hangulatot. Teljesen belefeledkeztünk a játékba, és észre sem vettük, hogy mikor érkezett meg Adam, Kristen és David.
- Ti meg mit csináltok? - hallatszott a kérdés a hátunk mögül, amihez csodálkozó arcok társultak.
- Csak ugróiskolázunk! - mondtuk, fulladozva a röhögéstől.
- Úúúú, azt imádom! - rohant felénk Kristen Daviddel együtt, bekapcsolódva a játékba. - Te nem jössz? - kérdezte a még mindig ledöbbent arcot vágó Adam-et.
- Nem, azt hiszem ezt most kihagyom. Inkább lefekszem.
- Nebutáskodj, gyere és érezd jól magad! - csatlakoztam Kristenhez. Nem volt nehéz rávenni, hogy belemenjen. Ő is csatlakozott a társasághoz. Nem kellett hozzá egy perc sem, és Adam is felszebedultan játszott velünk. Még sose láttam ennyire jókedvűnek. Körbenéztem a kis csapaton, és örömmel állapítottam meg, hogy mindenki jól szórakozik, és együtt van a "család"!

18. FEJEZET

18. Fejezet

Erre a kérésemre először komoly arcot vágott. Sokáig gondolkozott, míg végül huncutan elmosolyodott. Felpattant az ágyról, elkapta a kezem és húzni kezdett. Én nem szóltam semmit, csak engedtem, hogy vezessen. Az erdőbe mentünk, és azon a réten álltunk meg, ahol már jártam. Elengedte a kezem, és elfutott a fák közé, de még előtte odakiáltotta:
- Ha kitalálod, hogy melyik vagyok én, akkor mutatok valamit! Úgyhogy hajrá! - és elfutott, majd nemsokkal később egy farkasüvöltést hallottam, és pár perc múlva 5 farkas lépett elő a sűrűből. El sem akartam hinni, hogy ilyen létezik, csak néztem őket elkerekedett szemekkel. Majd közelebb mentem hozzájuk, és végignéztem rajtuk. Gyönyörűek voltak! Még sosem láttam ilyen szép nagy példányokat! És elkezdtem gondolkodni, hogy vajon melyik lehet Matt, de amint belenéztem a fekete farkas szemébe, rögtön tudtam, hogy ő az. Odamentem hozzá, átöleltem, és a fülébe suttogtam:
- Te vagy az! - gondoltam, ha ő Matt, akkor fogja tudni, hogy mire gondolok ezzel. És úgy látszik eltaláltam, mert berohant az erdőbe, és emberként tért vissza. Az arca kíváncsiságot tükrözött, és mikor ideért hozzám, megkérdezte:
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - őszintén érdekelte a válaszom.
- Csak belenéztem a szemedbe, és rögtön tudtam, hogy te vagy az! - hangzott a feleletem. - De hogy ne tudtam volna? Hiszen LELKI TÁRSAK vagyunk! - erre mindketten elmosolyodtunk, és bemutatta a többieket is farkasként.
- Jól van, akkor most ismerd meg a többieket is! Ő Adam, - és egy hatalmas barna farkasra mutatott - David, - neki fehér bundáján szürke foltok vannak - Taylor, - az ő külseje majdnem fekete, de egy kis barnával keverve - Joe, - amint kimondta a nevét, egy szürkés-sárgás farkas ugrott elém, és viháncolt előttünk, ebből látszott, hogy ő tényleg Joe - és végül én! - mutatott emberi alakjára. Neki farkasként ébenfekete volt a bundája, és selymes tapintású. Ekkor eszembe jutott, hogy azt mondta, ha kitalálom, hogy melyik ő akkor mutat valamit!
- És mit akarsz mutatni? - kérdeztem hírtelen, mire ő rám mosolygott és megfogta a kezem, majd elindultunk beljebb az erdőbe. Sokáig sétáltunk, mire egy kis patakhoz értünk. A másik oldalán folytatódott a táj, ami gyönyörű szép volt! Majd Matt-tel leültünk a mohás kövekre, és néztük egymást. A patak a kövek közt folyt és kellemes hangja volt.
- Gyönyörű ez a táj! - mondtam Matt felé fordulva.
- Örülök hogy tetszik! Még senkit sem hoztam ide rajtad kívül! Te vagy az első, aki ezt látja, ugyanis ez az én titkos helyem! Mindig idejövök, ha bánt valami és egyedül szeretnék lenni. - közben végig mélyen a szemembe nézett és én is az övébe. Majd észrevettem, hogy a számat nézi, és közelít felém. Én is közelebb hajoltam, míg az ajkunk össze nem ért. Ajkai puhák és édesek voltak. Lágyan csókolóztunk, közben hallottam a madarak csiripelését is, ami még hangulatosabbá tette az egészet. Majd lassan elvált az ajkunk, és tengerkék szemébe mélyedtem.
- Ez csodálatos volt! - mondtam elkábulva az örömtől, mikor újra közelített és megint megcsókolt. Ugyanolyan lágy és kellemes volt, mint az előbb. A fellegekben jártam! Csillagokat láttam a fejem fölött, és azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a pillanat.

Nemtudom, mennyi lehetett az idő, vagy mi történt, míg mi távol voltunk, de mikor hazaértünk, a többiek aggódva fogadtak:
- Hol voltatok ennyi ideig? - állt nekünk Adam.
- Csak sétáltunk egy kicsit! - mondta Matt és a tekintetével fürkészte. - Miért?
- Semmi, csak aggódtunk, meg láttuk Dereket is az erdőben! Farkasként!
- Ő az, akiről már meséltél? - kérdeztem.
- Igen! Ő a démonok vezére! - idegesen beszélt róla, ezért nemis kérdeztem többet. Akkor is ilyen volt, mikor elmesélte, hogy ők ölték meg a szüleinket, és mikor ő is szóba került, ugyanilyen ideges lett. Vajon miért reagál erre így? Jó, végül is megölték a szüleinket, de ez több ennél! Mintha félne még valamitől, ami hamarosan bekövetkezhet!
- Sziasztok! - ugrott elő Kristen. - Hol voltatok? - kérdezte ő is, de nem aggódva, sokkal inkább kíváncsian.
- Csak sétáltunk! - mondtam egy mosolyt eleresztve, persze ő ebből rögtön tudta, hogy nem csak sétáltunk.
- Beszélhetnék veled? - meg se engedte, hogy válaszoljak, rögtön elkapta a kezem és maga után húzott. Bementünk a szobájukba, és leültünk az ágyra. Kicsit körülszemléltem. Nem gyakran voltam ebben a szobában, igazából csak egyszer láttam. - Szóval? Mi történ? Részleteket akarok! - adta ki a parancsot.
- Honnan veszed, hogy történt valami más is? - kérdeztem megint elmosolyodva.
- Joany, ismerlek! Ha nem történt volna semmi különös, akkor nem így mosolyognál! Szóval? Mesélj!
- Jól van, tényleg volt valami! - elhallgattam, és csak szégyenlősen mosolyogtam.
- Igeeen? Ne keljen már minden egyes szót harapófogóval kihúzni belőled! - türelmetlenül mocorgott az ágyon.
- Szóval elmentünk egy gyönyörű tájra, és...ott megcsókolt! - mondtam, és visszaemlékeztem arra a pillanatra. Megint a felhők közt voltam, mikor Kristen visszahúzott a földre.
- Ááááá, tényleg? - visított egyet. - Ez csodálatos! Olyan boldog vagyok! - mondta és átölelt. - Na ugye megmondtam, hogy a megfelelő alkalmat keresi!
- Hát igen! Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna! Gyönyörű volt a táj, hangulatos és kellemes! Egyszerűen tökéletes! - újra éreztem, hogy a föld felett lebegek, most viszont nem húzott vissza semmi és senki. Csak még fokozta az érzést, mikor meghallottam Matt lágy hangját az ajtóból.
- Elkérhetem Joanyt? - kérdezte Kristentől.
- Persze, vigyed csak! - mondta. Hallottam a hangján, repes az örömtől. Matt idejött az ágyhoz, és leült Kristen helyére.
- Olyan csodálatos volt a ma délelőtt! - mondtam neki és tengerkék szemeibe néztem.
- Ennek örülök! Viszont most menned kell lefeküdni.
- Te nem jössz? - meglepetten kérdeztem.
- Most nem. Őrjáratra megyünk.
- Derek miatt?
- Igen! Meg akarjuk tudni, hogy miért van a területünkön. Bár nem hinném, hogy elmondaná.
- Muszáj menned? Mi lesz ha bajod esik?
- Nyugi, nem lesz semmi bajom! - majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Most viszont menjél aludni! - majd felállt és kiment. Én is utána mentem, és a fürdő felé vettem az irányt. Most igazán jólesett a meleg zuhany, segített elterelni a gondolataimat az őrjáratról. Helyette Kristen ajándékán agyaltam. Vajon minek örülne? Hiszen mindjárt itt a szülinapja! Az biztos, hogy neki is rendezünk egy nagy bulit, de mit vehetnék neki? Fürdés közben ezen gondolkoztam. Átöltöztem pizsamára, és arra gondoltam, hogy mivel úgy is őrjáraton vannak a fiúk, Kristennel csinálhatnánk egy pizsamapartit! Ezzel legalább lefoglaljuk a gondolatainkat. Ahogy felöltöztem, át is mentem hozzá megkérdezni:
- Szia! Lenne kedved egy pizsamapartihoz? - vágtam bele a közepébe.
- Igen, az nagyon jó lenne! - egyezett bele rögtön.
- Oké, akkor ha elkészültél, majd gyere át! Várlak! - és kimentem. Alig kellett várnom, már meg is jelent az ajtóban. Bejött, és kezdetét vette a partizás!
Először megnéztünk egy DVD filmet amihez popcornt csináltunk, majd kifestettük egymás körmét és az ágyban órákig trécseltünk. Úgy éjfél körül aludtunk el, mikor hangokat hallottam. Nagyon megijedtem, mivel egyedül voltunk a házban és egy fiú sincs itthon. Kristent nem akartam felébreszteni, kimenni meg nem mertem, inkább magamra húztam a takarót, és vártam...

17. FEJEZET

17. Fejezet

Az erdőben még sétáltunk egy kicsit egymás mellett, majd belekezdett:
- Nem is tudom, hogy hol kezdjem! - mondta Adam, és gondolkozni kezdett.
- Az elején. - mondtam, mire rám nézett és folytatta:
- Jól van. - sóhajtott egy nagyot és belevágott - 18 éves voltam, mikor a szüleim meghaltak. Megölték őket! Ekkor te alig múltál 10 éves. Mikor ezt megtudtam, magammal akartalak vinni és én szerettelek volna tovább nevelni, de pont akkor történtek az első átváltozásaim, és még nem tudtam uralkodni rajtuk. Ezért úgy döntöttem, hogy árvaházba adlak, a biztonságod érdekében. - még folytatta volna, de megállítottam.
- Hogy mi? Hogyérted azt, hogy te akartál nevelni? Honnan ismersz engem? - fakadtak ki belőlem a kérdések és mihamarabb válasz akartam rájuk kapni.
- Joany, én a BÁTYÁD vagyok! - mondta és mélyen a szemembe nézett.
- De...nekem nincsen családom! - mondtam meglepve és zavartan néztem rá.
- De van! Most már az egész falka a családod!
- És ha te a bátyám vagy, akkor miért nem emlékszem rád?
- Mikor elvittelek az árvaházba, sírtál utánam, és a ruhámba kapaszkodtál, de nem jöhettél velem! Túl veszélyes lett volna! Ezért azon az este, hogy könnyebben menjen tovább az életed, mélyre ástam az emlékeidet. - ahogy ezt mesélte, beugrottak jelenetek arról az estéről.
- Akkor én is farkas vagyok? - akadozott a hangom, ahogy ezt kérdeztem.
- Igen! Ezért voltak a remegéseid is, például az intézetben, mikor visszavittek. Már majdnem átváltoztál!
- És akkor miért nem?
- Nemtudom. Akkor vagyunk farkasok, mikor a szomorúság olyan erős bennünk, hogy már nem bírunk uralkodni rajta! Az újoncokat egy kisebb erősségű is bármikor átváltoztathatja, viszont mi már megtanultuk kezelni. Elég egy szomorú emlékre gondolnunk, és már át is változunk, ha akarunk. Viszont az ujjaknak elég nehéz uralkodni rajta. Ez 18 évesen történik a legtöbbünkkel.
- És mi van akkor, ha nem változok át? - kérdeztem rémülten.
- Ha benned van a farkas vér, de nem tudsz átváltozni, akkor nincs benned annyi, amennyi a változáshoz szükséges. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szüleid közül az egyik: ember. Teljesen! De mivel mi tesók vagyunk, és a mi szüleink farkasok, ezért ez lehetetlen lenne! Biztos még nem vagy kész. De ne félj, volt már olyan, hogy valaki a 18. szülinapja után 2 héttel változott át. - ettől megnyugodtam.
- És kik ölték meg a szüleinket?
- Farkasok! Démon farkasok! Egy ősi háború zajlott a két falka közt, és mikor harcra került a sor, akkor mindenki, köztük ők is, szembeszálltak velük, és így történt. Mi győztünk ugyan, de sokan meghaltak. Viszont már találkoztál is a vezérükkel, Derekkel! - értetlenül néztem rá, és ahogy ezt észrevette, tovább folytatta - Attól különböznek tőlünk, hogy vörös szemük van. - tényleg találkoztam már ilyen farkasokkal is. És ő csak onnan tudhat róla, hogy azok közt a farkasok közt volt, akik megvédtek tőlük! Viszont ahogy erről beszéltünk, láttam rajta, hogy feszélyezi ez a téma, ezért inkább váltottam:
- Amúgy Matt mondta, hogy vannak képességeitek. Neked milyen van?
- Honnan veszed, hogy van? - kérdezte és felhúzta a szemöldökét.
- Matt mondta, hogy csak azoknak vannak képességei, akiknek messzire visszavezethető a farkasgén. És te az előbb mondtad, hogy a te...vagyis a mi családunknál ez így van! Szóval...
- Látom, Matt elég sokmindenbe beavatott.
- Hát igen. Tehát?
- Igen, valóban van egy képességem... - húzta az idegeimet.
- Na, nyögd már ki!
- Jól van! Tudok beszélni az újonc farkasokkal az álmaikon keresztül. - ahogy ezt kimondta, rögtön tudtam, hogy honnan volt olyan ismerős az álmaimban. - Veled is így kommunikáltam. - erősítette meg a gondolataimat.
- És a többieknek vannak képességei? - kérdeztem kíváncsian.
- Hát...Davidnek van egy.
- És mi az?
- Tud kommunikálni az állatokkal. És ezt már láttad is egyszer... - erre gondolkodni kezdtem, és hírtelen beugrott.
- Mikor a ház előtt játszott a mókussal? - kérdeztem, mire bólintott. - És az a farkas, aki másodikként ugrott elő, az ki volt? - tettem fel a kérdést.
- Az én voltam! - mondta, nekem meg tátva maradt a szám.
- De akkor Matt hova szaladt?
- Ő szólt nekem! És mivel én vagyok az alfa, ezért nekem kellett elintéznem Davidet.
- ...ööö te vagy a vezér?
- Igen!
- Akkor, mivel én a húgod vagyk, én is vezérféleség vagyok?
- Én inkább úgy mondanám, hogy a vezér húga vagy! - ezen mindketten röhögtünk, és eszembe jutott:
- És ki a béta?
- Matt. Ezért rohant el, mert neki kell közölni az ilyeneket, ez a feladata. Figyeli a többieket, és szól, ha gubanc van. - ezen megdöbbentem. - Mi az? Nem számítottál rá? - kérdezte elmosolyodva.
- Hát úgy őszintén erre az egészre nem számítottam! Ezt még fel kell dolgoznom. De ugye tudod, hogy mivel megint elszöktünk keresni fognak? És ha elkapnak, kitudja, hogy mit fognak csinálni!
- Igen, tudom, ezért döntöttem úgy, hogy örökbefogadlak titeket! - erre még nagyobb lett a döbbenetem. - Úgyis a tesód vagyok, így legalább hivatalosan tudlak kihozni benneteket.
- Hát...jó! Oké! Ez jó ötlet! Viszont hogy képzeled? Ugyanis nem fogadhatsz minket örökbe, ha nem vagyunk az intézetben!
- Erre 2 lehetőségünk van. Vagy visszaviszünk titeket, és reggel bemegyünk ezt elintézni, vagy itt maradtok, és bemegyek azzal a kéréssel, hogy szeretnélek titeket örökbefogadni.
- Viszont ez nem lesz ilyen egyszerű. Ha visszavisztek, akkor akár hónapokig is eltarthat ez a folyamat, ha viszont itt maradunk, akkor nem tudnak minket kiadni!
- Ezzel te ne foglalkozz! Csak válassza a 2 lehetőség közül, a többit meg majd én elintézem!
- Oké, akkor a 2-at választom! - elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy lesz egy igazi családom!
- Mi tetszik annyira? - kérdezte érdeklődve.
- Semmi, csak elképzeltem, hogy lesz egy IGAZI családom! Ez tök szuper!
- Igen, tényleg az! - és ő is elmosolyodott a gondolatra.
- Van még valami, amit nem mondtál el? - kérdeztem, mert már kezdtem fázni, és éhes is voltam.
- Nem, aszthiszem nincs! De ha lesz, majd elmondom.
- Oké. Akkor indulhatunk vissza?
- Igen, de előbb meg kell ígérned, hogy nem mondod el ezt senkinek! - jelentette ki.
- Még Kristennek se? - teljesen kétségbe estem.
- Nem! - nagyon határozott volt a hangja.
- De ő a legjobb barátnőm! Nem mondaná el senkinek!
- Sajnálom! - kezdtem ideges lenni, de legyűrtem magamban, mivel igaza van. Csak a falkát védi. És ezt meg kell értenem!
- Oké. És indulhatunk vissza? - kérdeztem, mert már eléggé fáztam.
- Igen, indulhatunk. - és elindultunk visszafelé.

Megérkeztünk a házhoz. Kinyitottam az ajtót, és finom illatok csaptak meg. Bementem a konyhába, és láttam, hogy a többiek már megterítve vártak minket.
- Ti főztetek? - kérdeztem meglepetten. Úgy látszik nem hallották, hogy megjöttünk, mert mindenki egyszerre fordult meg, és mosolyogtak.
- Naná! - hallatszott Joe válasza. - Csak nem képzelted, hogy kaja nélkül várunk vissza? - tettette a sértődöttet.
- Nem, dehogy! - legyintettem egyet a kezemmel, és odamentem hozzájuk. Matt elém jött és szorosan átölelt. Ez nagyon jól esett! Majd mindenki leült az asztalhoz, és nekikezdtünk a finom ételek elpusztításához!
Utána segítettem Kristennek elmosogatni, és bementem a szobába lezuhanyozni. Miután végeztem, kimentem és Matt feküdt az ágyon. Engem várt! Gyorsan felkaptam a ruháimat, és visszamentem a fürdőbe felöltözni. Mikor újra kimentem, Matt még mindig ott feküdt és várt. Én bebújtam mellé, és néztük egymást.
- Adam már mindent elmondott, igaz?
- Igen. Viszont szeretnék kérni tőled valamit! - mosolyra húzódott a szám, ahogy elképzeltem.
- Mit? - kérdezte viszonozva a mosolyomat.
- Láthatlak farkasként?

16. FEJEZET

16. Fejezet

A döbbenet és a felismerés hírtelen csapott le. Akkor mégis csak számítok neki? Nem akartam elhinni, hogy értünk jöttek, ezért rákérdeztem:
- Ti meg mit kerestek itt? - Kristen végig mögöttem állt, és mikor többesszámot használtam, rögtön mellettem termett és ő is kikukucskált az ablakon.
- David! - kiáltotta örömében, és egy mosoly terült szét az arcán.
- Cssssst! Még meghallják! - hallgattattam el. - Szóval, miért jöttetek? - tettem fel a kérdést újra.
- Hát hogy megszöktessünk titeket! - suttogta Matt, mégis meghallottam. Az öröm szétáradt bennem, még ha haragudtam is.
- És hogy terveztétek? - kérdeztem letörve, mivel nem tudtunk lemenni, létrát meg nem láttunk náluk.
- Ugorjatok le! - erre majdnem szívinfarktust kaptam.
- Te megőrültél? A 2. emeletről? Ki van zárva! - ziháltam az idegességtől, de tudtam, hogy nincs más megoldás, és ezt ő is biztosította:
- Nincs más lehetőségünk! Ne félj elkaplak! - erre kitárta a karját, és várt. A döbbenetem még nagyobb lett.
- Nem hoztatok lepedőt? - a hangom magasra ugrott ámulatomban.
- Az minek? Elkaplak! Csak ugorj!
- De...félek!
- Nem kell! Bízz bennem! - erre nem tudtam mit mondani, mert Kristen mögém lépett, és elkezdett bátorítani:
- Na, ugorj! Nyugi, nem lesz semmi baj, csak mennyél már!
- De...
- Itt akarsz maradni még két hónapot, vagy szabad akarsz lenni? - tette fel a költői kérdést.
- Szabad! - válaszoltam, és felléptem az ablak peremére.
- Akkor ugorj! - mondta, de én meg sem moccantam, mire közelebb lépett, és jelzett valamit Matt-nak, mert bólintott. Megfordultam, hogy rákérdezzek, mire ezt mondta:
- Nagyon sajnálom! - és lelökött, mielőtt még tiltakozhattam volna. Elkezdtem zuhanni! Nagyon féltem, és egy perc alatt lepergett előttem az egész életem, mire egyszer csak Matt karjai között landoltam.
- Megvagy! - mondta nyugtatóan és elmosolyodott. Válaszképp én is csak rámosolyogtam. Majd felnéztem az ablakhoz, és láttam Kristent, amint az ugráshoz készülődik. Már nyitottam a számat, hogy felkiáltsak neki, de Matt elé tette a kezét.
- Cssssst! Még meghallja valaki! - mondta és elvette a kezét. Kristen leugrott! Úgy láttam, ő élvezi, még mosolygott is közben. Szerencsésen landolt David karjában, akinek az arcán szintén egy óriási mosoly húzódott végig. Amint elkapta, adott neki egy csókot, majd letette a földre és elindultak felénk.
- Oké, már engem is letehetsz! - szóltam Matt-nek. Ő rámnézett, és finoman a földre helyezett, de még mindig fogta a derekamat. - Nyugi, jól vagyok! Nem fogok összeesni! - mintha meg sem hallotta volna, tovább tartott. És elindultunk mindannyian az erdő felé. Beérve a többiek nagy örömmel fogadtak minket. Mindenki végigölelgetett engem és Kristent is. Joe alaposan végignézett mindkettőnkön, és örömmel jelentette be:
- Semmi bajotok! - erre a megjegyzésre mindenki elmosolyodott.
- Jó, hogy nincs semmi bajuk! Itt nem ölik az embereket! - mondta Taylor, és egy kisebb vita keletkezett köztük, amin mindenki csak nevetni tudott. Mikor kicsit lecsillapodtak, visszaindultunk. Matt-tel a sor végén sétáltunk, és lemaradtunk a többiektől, hogy tudjunk beszélgetni.
- Miért csak most jöttetek értünk? - kérdeztem, mire bűnbánóan nézett rám.
- Sajnálom, csak nem voltam teljesen önmagam az elmúlt pár hétben. De első nap, mikor elvittek, értetek mentünk, csak történet egy kis baleset. Véletlenül megdobtam az egyik alsó ablakot is, ahol egy tanár éjszakázott. És mire kinéztél az ablakon, addigra már el kellett mennünk alóla, különben észrevettek volna. És ami a legszörnyűbb az egészben, hogy láttalak az ablakban, és mégsem csinálhattam semmit. Mert egy ügyetlen balfék voltam! - a régi emlékekre teljesen kiakadt, és emésztette magát miattuk. Most én éreztem magam rosszul, amiért felhoztam ezt, és miattam emészti magát, de tudni akartam, tudnom kellett!
- Sajnálom! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad miattam, csak tudnom kellett. Ebben a pár hétben már az is megfordult a fejemben, hogy nem is kellettem neked igazán, csak...szédítettél! - ahogy ezt kimondtam, rögtön meg is bántam. Láttam a szemében a kétségbe esést, és az önmarcangolást ahogy rámnézett, hogy ebben a hitben kellett lennem. Mikor ezt észrevettem, tudtam, hogy őszintén szeret, és hogy soha nem tenne velem ilyet.
- Sajnálom! De ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - kérdezte aggódva.
- Igen, tudom, csak... - nem engedte, hogy befejezzem. A mutatóujját a szám elé tette, és közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézett, mire a szívem heves dobogással válaszolt.
- Sajnálom, hogy ezt kellett hinned, de ebben a pár hétben nem tudtam magamon uralkodni!
- Nem, én voltam hülye, hogy ezt hittem! Ne emészd magad! Viszont ezt hogy érted? - kérdeztem. Erre ijedten nézett rám, és próbált úgy tenni, mintha nem tudná, hogy miről beszélek.
- Mit? - kérdezte tettetve a tudatlant.
- Hát hogy nem voltál teljesen önmagad! - a tudatlanból komolyra váltott az arckifejezése, és hátrált egy lépést. Nem válaszolt, csak elindult, és ennyit mondott:
- Sietnünk kell!

5 perc múlva már a háznál is voltunk, és Matt egyenest Adamhez ment, de előtte még ideszólt:
- Menj fürödni, mindjárt megyek én is. - szinte parancsként hangzott, nem is mertem ellenszegülni. Engedelmesen bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Mikor végeztem, kimentem és felkaptam a pizsimet, mikor hangokra lettem figyelmes. A nappaliból jöttek. Ha jól sejtem, akkor Mattet és Adamat hallottam. Nem mentem ki, csak csöndben álltam az ágy mellett és figyeltem. Nem sikerült mindent hallanom, csak a végét.
- ... el kell mondanunk! Nem titkolhatjuk tovább, és már nem is akarom!
- De még nem... - próbált Adam ellenszegülni neki, de hiába.
- De! Már majdnem! Úgy sincs már sok! Így legalább fel tudnánk készíteni! - hallottam Matt ideges hangját, szinte kiabált. - El fogom mondani, és nem tehetsz ellene semmit! - most csak egy megadó sóhajt hallottam, és Matt megindult a szoba felé. Gyorsan bebújtam az ágyba, és vártam. Az ajtó kinyílt és Matt jött be. Az arca elárulta, hogy tele van gondokkal, és habozott. Majd megindult az ágy felé, de nem feküdt le, csak leült mellém. Erre én is felültem, és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani.
- Mennyit hallottál? - kérdezte.
- Csak a végét. De honnan tudod, hogy...
- Látom! - az elején nem tudtam felfogni, hogy mit mondott, csak később esett le.
- Hogy érted azt, hogy látod? - kíváncsian vártam a válaszát.
- Látom a fejedben. - ezen nagyon megdöbbentem. Hírtelen nem is jutottam szóhoz, csak hallgattam, így ő fojtatta: - Látom az emberek gondolatait, de csak azt, amire épp gondolnak. - várta a reakciómat.
- És hogy? Mi által? Vagy hogy működik ez egyáltalán? - csak úgy özönlöttek belőlem a kérdések. Kábultan néztem rá, de a lényege csak most következett:
- Én...farkas vagyok! Ezért nem tudtam eljönni érted hamarabb! Mikor elvittek, és első este nem sikerült kiszabadítani, hetekig farkas voltam! Egyszerűen nem tudtam visszaváltozni, bármennyire is szerettem volna! - mondta és rámnézett. Várta a reakciómat. Én csak lesújtva néztem rá. Még fel kell dolgoznom az új infókat, így hát folytatta: - Már gyerekkorom óta az vagyok, de csak később alakultam át. A szüleim is farkasok voltak, így nekem is elkerülhetetlen volt! Viszont nem mindenkinek vannak képességei! Csak azoknak, akiknél régre visszavezethető a farkasvér. És nálam így van! A képességemmel kapcsolatban...általában csak farkasként látom a gondolatokat. Emberként ritka az ilyen, de ha valami fontosat akarnak velem közölni, vagy ehhez hasonló, akkor hírtelen megjelennek a fejemben, viszont ilyenkor nagyon erősen kell koncentrálnom. De veled nem így van! A te gondolataidat mindig látom! Elég annyi, hogy rád gondolok! Persze csak ha itt vagy mellettem. Távolról nem működik.
- És miért csak velem van így? - kérdeztem még mindig lesújtva.
- Nemtudom! Talán azért, mert te vagy a lelki társam!
- Ez mit jelent?
- Csak annyit, hogy mi egymásnak lettünk teremtve! Te vagy a lelkem másik fele! Kiegészítjük egymást! Ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit. Láttam a fejedben még régebben, hogy különös dolgokról szoktál álmodni. Ezek be is következnek?
- Igen! Eddig mindegyik megtörtént, egytől-egyig. És... - szerettem volna rákérdezni, hogy ez mitől van, de nem hagyta.
- Erre csak azért kérdeztem rá, hogy bebizonyítsam, tényleg lelki társak vagyunk! Én hallom a gondolatokat, te pedig képeket társítasz hozzá! Érted, hogy miről beszélek? - kérdezte, látva zavarodottságomat.
- Nemigazán! - vallottam be.
- Attól, hogy látom az emberek gondolatait, azt még nem tudom biztosra, hogy ezeket véghez is fogják e vinni, vagy sem. De ha te is ezekre a bizonyos személyekre gondolnál, és arra, amit hallottál, akkor előjönne egy látomás, és ebből tudnánk, hogy mi fog történni. Így egészítjük ki egymást. Most már érted? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, már kapiskálom, de ezt az egészet még fel kell dolgoznom! - mondtam és csak magam elé bámultam. - Viszont nekem miért vannak látomásaim? - kérdeztem.
- Ezt sajnos nemtudom! - lenézett a földre, és nekem meg hírtelen eszembejutottak azok a pillanatok, mikor találkoztam a farkasokkal.
- Viszont ha már itt járunk, akkor kíváncsi lennék valamire. Ti mentettetek meg a medvétől farkasként?
- Igen! Mikor elváltunk, rögtön átváltoztam farkassá, és ahogy az erdőben sétáltam, megéreztem az illatodat, és azt, hogy veszélyben vagy! Ekkor szóltam a többieknek, és a segítségedre siettünk.
- Értem. Szóval akkor ezt nem lehetett elmondanod! Viszont azt még mindig nem tudom, hogy nekem mi közöm van az egészhez? Mert ha jól emlékszem, ezért nem lehetett elmondani.
- Igen, valóban. Viszont ezt már nem nekem kell közölnöm veled. - majd az ajtóra nézett, és Adam kukucskált be rajta.
- Gyere, sétáljunk egyet! - mondta és elindult, én meg követtem...

Díj

SZABÁLYOK:

1. Tedd ki a díjat a blogodban!
2. Meg kell nevezned, hogy kitől kaptad a díjat, és linkeld ki az oldalát!
3. Egy embernek adhatod tovább, és válaszolj az alábbi kérdésekre:
   - Honnan ismered?
   - Miért neki adod a díjat? c.
   mitől egyedi az ő története,
   mi fogott meg benne?
4. Linkeld ki annak az oldalát, akinek adod!
5. Értesítsd az érintettet!

2.Ezt a díjat Nikitől kaptam, és nagyon szépen köszönöm neki! :D Vele már nagyon régóta barátnők vagyunk, és mikor elkezdte a blogját csinálni, akkor döntöttem úgy, hogy én is megpróbálom! Mindig segít, ha kérek valamit, és ezért nagyon hálás vagyok! Kezdetektől fogva rendszeres olvasója vagyok, és mindig alig várom a kövi fejezetet! És mégegyszer köszönöm a díjat! :D
http.://baratsagbolszerelem.blogspot.com

3.A díjat Ivcsinek és Csillának adnám tovább. Mikor elkezdtem a blogomat, akkor találtam az övéjükre és rendszeres olvasójuk lettem. Nagyon tetszik a történetük, főleg mert egy valós történetet alakítanak át érdekessé! Lenyűgöző, hogy ismert szereplőket látok bennük másként! És ezzel olyan, mintha személyesen ismerték volna meg őket és ezt akarják nekünk, az olvasóknak továbbadni! Ezért szeretném nekik továbbadni!

4.http://igaz-szerelem.blogspot.com/

15. FEJEZET

15. Fejezet

Matt

Már 2 órája odavannak. Mi tart ilyen sokáig? Ennyi ideig vásárolnak? Vagy történt velük valami? Az utolsóba bele se mertem gondolni. Nem bírok tovább várni! Felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Te meg hová mész? - kérdezte Adam meglepetten.
- Elmegyek eléjük! Segítek nekik a cipekedésben! - közben kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Készültem volna bezárni, mikor Adam mellettem termett.
- Én is veled megyek! - jelentette ki hangosan, és viccesen még hozzátette. - Nem hagyom, hogy egyedül te vidd el a dicsőséget! - közben mosolygott és megindult előre.
Elértük a boltot, de nem láttuk őket sehol. Be is mentünk, hátha ott vannak. De semmi. Hol lehetnek? Egyre jobban kezdtem kétségbe esni. Ahogy észrevétlenül keresgéltünk, egy öreg férfi haladt el előttem, újságot olvasva. A címlapot észrevéve egy óriási remegés futott végig rajtam. Kirohantam a boltból, és megpróbáltam lenyugodni. Adam hamar mellettem termett. Értetlenül nézett rám, nem tudta, hogy mi történt, ami ennyire felizgatott.
- Mi történt? - kérdezte megijedve.
- Joany...intézet...! - csak ennyit tudtam kinyögni, mert már az egész testem remegett az idegtől.
- Jól van, nincs semmi gond! Most nyugodj meg! Minden rendben lesz! Hazamegyünk, és mindent elmondasz! - majd megindultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Hazaérve Adam leültetett a kanapéra és faggatni kezdett:
- És most szépen elmondod, hogy mi történt! - szembefordult velem és komolyan a szemembe nézett.
- A boltban megláttam egy cikket, amiben az volt, hogy megkerült a két elveszett lány. Szerencsésen visszavitték őket az intézetbe, és mostantól jobban figyelnek majd rájuk! - ahogy ezt elmondtam, újra remegni kezdtem és láttam Adam arcán is a rémületet.
- Biztos hogy róluk volt szó? - kérdezte reménykedve.
- Igen, biztos! Kép is volt róluk! - erre hátrazuhant a kanapén és teljesen magábafordult. Az arcán mindenféle érzelem átfutott. - Most mit csináljunk? - kérdeztem tőle kétségbe esve. Nem válaszolt rögtön, gondolkodott. Majd felpattant és örömmel telve mondta:
- Hát megszöktetjük őket! - a szája a füléig ért örömében.
- De hisz azt sem tudjuk, hogy hol van ez az intézet! - néztem rá reményvesztve.
- De én tudom! - sokat sejtetően mondta és elrohant. - Hívd a többieket! Kiagyalunk egy tervet! - kiabált vissza az ajtóból. Az izgatottsága biztos rámragadt, mert hihetetlen gyorsasággal felpattantam és már kint is termettem. A remény újra felcsillant bennem, hogy "megmenthetjük" őket. Mindenkit összehívtam. Elmondtam, hogy mi történt, és vártuk Adamat. Mindenkin fájdalom söpört végig, amikor megtudták, hogy miért hívtam őket, de főleg David-et érintette meg ez az esemény úgy, mint engem. Hiszen neki Kristen volt a lelki társa, és őt is elvitték. El tudom képzelni, hogy most mit érez! De a többiek sem voltak jobb hangulatban! Hiszen nagyon összebarátkoztak velük, és már ők is csapattagok voltak. Még ha - Joany és Kristen - nem is "úgy" gondolnak rá!
Végre megjött Adam egy papírral és egy tollal a kezében.
- Hol voltál? - kérdeztem tőle.
- Csak beszereztem pár cuccot, ami még jól jöhet! - és kiterítette az asztalon a papírt. De hiszen ez nem is csak egy papír, hanem egy alaprajz! Méghozzá az intézet alaprajza!
- Ezt meg honnan szerezted? - kérdeztem meglepetten és örömtől duzzadva.
- Az Internet csodákra képes! - mondta és szélesen elvigyorodott. - Na, de lássunk neki! - majd föléhajolt. Mindenki körégyűlt, és buzgón tanulmányozni kezdtük. Átnéztünk minden lehetőséget, de csak egyet találtunk megfelelőnek. Alaposan megbeszéltük a tervet, hogy ki hol fog várni és mit fog csinálni.
- Oké. Ez rendben. És mikor indulunk? - kérdeztem izgatottan, arra számítva, hogy a válasz "most" lesz. De eben csalódnom kellett.
- Éjjel, mikor már mindenki alszik! - közölte velünk Adam.
- De én nem tudok addig várni! - fakadt ki David, és felállt. - Induljunk most! - és nekilendült, de Adam megállította.
- Most nem mehetünk! Még mindenki ébren van! Nem tudnánk elhozni őket! Majd a megbeszélt időben, addig pedig várunk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Erre David visszajött a kanapéhoz és leült. A karját keresztbe fonta a mellkasán és duzzogott magában.

Végre eljött a várva várt idő! Mindannyian elindultunk. Remélem minden jól fog menni! Odaértünk az Intézet elé, és megálltunk. Még egyszer átbeszéltük a tervet és mindenki elhelyezkedett. Daviddel együt mentünk az ablakuk alá, és kaviccsal kezdtük dobálni.
- Joany, Kristen ott vagytok? - próbáltunk suttogva szólni nekik, de nem sok sikerrel. Lehet, hogy nincsenek is a szobában? Gondoltam végig a dolgot, mire felkapcsolódott a villany. Meghallottam Joany hangját, amint zokogott. Istenem!
- Joany, Joany, hallasz? - kiabáltam suttogva, de nemhiszem, hogy meghallották. Így inkább visszatértünk a dobáláshoz. Viszont véletlenül megdobtunk egy másik ablakot is, ami az alsó szinten volt. Először nem hallottunk semmi mozgást, így nem is törődtünk vele. Majd hírtelen felkapcsolódott a villany, és suttogásokat hallottunk.
- A fenébe! David tűnjünk el innen! Észre fognak venni!
- De Kristen...
- Majd még visszajövünk! - megfogtam a kezét és húzni kezdtem. Szerencsére épp beértünk a fák közé és nem vett észre, akárkit is keltettünk fel. Egy tanár volt az. Kinézett az ablakon, de mivel nem látott semmit, visszament. És megláttam Joanyt a fenti ablakban. Most megszöktethetnénk, ha nem lettem volna ilyen ügyetlen! Szidtam magam, de tudtam, hogy ettől még nem oldódik meg a problémám. Reméltem, hogy miután a tanár visszafekszik, Joany még mindig az ablakban fog nézelődni, de reményem nem teljesült. Bezárta az ablakot, és utána lekapcsolták a villanyt. A tanár csak ezután tért megint nyugovóra. És nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ezt elszúrtuk. Jobban kellett volna vigyáznunk. Ezután szóltunk a többieknek és hazamentünk. Majd holnap újra megpróbáljuk.

Joany

Hetek teltek el, és még mindig az intézetben vagyunk. Vajon Matt nem is szeretett igazán, hogy itt hagyott? Csak szórakozott volna velem? De olyan komolyan mondta, hogy nagyon örül, hogy rámtalált, és meglelte bennem a lelki társát is, mégsem jön el értem! Csak színlelt volna? Nemtudom. Mindenesetre sikerül nem rá gondolnom, és a remegések is alábbhagytak. Már a gondolattal is megbarátkoztunk, hogy itt kell maradnunk, és nem tehetünk ellene semmit. Viszont ez nem egy kellemes gondolat! Viszonylag jól beleolvadtunk a környezetünkbe is. De még mindig nem tudom elhinni, hogy csak ámított. Kezdtem beletörődni a sorsomba, mikor egyik este hangokat hallottam az udvarról. Ez már a második eset volt, mióta visszahoztak. Erre elkezdett bennem motoszkálni egy kis remény, hogy eljöttek értünk, de gyorsan elhessegettem, hogy ne érjen egy újabb csalódás, ha mégse. Ezzel a tudattal mentem oda az ablakhoz, és kinyitottam...