16. FEJEZET

16. Fejezet

A döbbenet és a felismerés hírtelen csapott le. Akkor mégis csak számítok neki? Nem akartam elhinni, hogy értünk jöttek, ezért rákérdeztem:
- Ti meg mit kerestek itt? - Kristen végig mögöttem állt, és mikor többesszámot használtam, rögtön mellettem termett és ő is kikukucskált az ablakon.
- David! - kiáltotta örömében, és egy mosoly terült szét az arcán.
- Cssssst! Még meghallják! - hallgattattam el. - Szóval, miért jöttetek? - tettem fel a kérdést újra.
- Hát hogy megszöktessünk titeket! - suttogta Matt, mégis meghallottam. Az öröm szétáradt bennem, még ha haragudtam is.
- És hogy terveztétek? - kérdeztem letörve, mivel nem tudtunk lemenni, létrát meg nem láttunk náluk.
- Ugorjatok le! - erre majdnem szívinfarktust kaptam.
- Te megőrültél? A 2. emeletről? Ki van zárva! - ziháltam az idegességtől, de tudtam, hogy nincs más megoldás, és ezt ő is biztosította:
- Nincs más lehetőségünk! Ne félj elkaplak! - erre kitárta a karját, és várt. A döbbenetem még nagyobb lett.
- Nem hoztatok lepedőt? - a hangom magasra ugrott ámulatomban.
- Az minek? Elkaplak! Csak ugorj!
- De...félek!
- Nem kell! Bízz bennem! - erre nem tudtam mit mondani, mert Kristen mögém lépett, és elkezdett bátorítani:
- Na, ugorj! Nyugi, nem lesz semmi baj, csak mennyél már!
- De...
- Itt akarsz maradni még két hónapot, vagy szabad akarsz lenni? - tette fel a költői kérdést.
- Szabad! - válaszoltam, és felléptem az ablak peremére.
- Akkor ugorj! - mondta, de én meg sem moccantam, mire közelebb lépett, és jelzett valamit Matt-nak, mert bólintott. Megfordultam, hogy rákérdezzek, mire ezt mondta:
- Nagyon sajnálom! - és lelökött, mielőtt még tiltakozhattam volna. Elkezdtem zuhanni! Nagyon féltem, és egy perc alatt lepergett előttem az egész életem, mire egyszer csak Matt karjai között landoltam.
- Megvagy! - mondta nyugtatóan és elmosolyodott. Válaszképp én is csak rámosolyogtam. Majd felnéztem az ablakhoz, és láttam Kristent, amint az ugráshoz készülődik. Már nyitottam a számat, hogy felkiáltsak neki, de Matt elé tette a kezét.
- Cssssst! Még meghallja valaki! - mondta és elvette a kezét. Kristen leugrott! Úgy láttam, ő élvezi, még mosolygott is közben. Szerencsésen landolt David karjában, akinek az arcán szintén egy óriási mosoly húzódott végig. Amint elkapta, adott neki egy csókot, majd letette a földre és elindultak felénk.
- Oké, már engem is letehetsz! - szóltam Matt-nek. Ő rámnézett, és finoman a földre helyezett, de még mindig fogta a derekamat. - Nyugi, jól vagyok! Nem fogok összeesni! - mintha meg sem hallotta volna, tovább tartott. És elindultunk mindannyian az erdő felé. Beérve a többiek nagy örömmel fogadtak minket. Mindenki végigölelgetett engem és Kristent is. Joe alaposan végignézett mindkettőnkön, és örömmel jelentette be:
- Semmi bajotok! - erre a megjegyzésre mindenki elmosolyodott.
- Jó, hogy nincs semmi bajuk! Itt nem ölik az embereket! - mondta Taylor, és egy kisebb vita keletkezett köztük, amin mindenki csak nevetni tudott. Mikor kicsit lecsillapodtak, visszaindultunk. Matt-tel a sor végén sétáltunk, és lemaradtunk a többiektől, hogy tudjunk beszélgetni.
- Miért csak most jöttetek értünk? - kérdeztem, mire bűnbánóan nézett rám.
- Sajnálom, csak nem voltam teljesen önmagam az elmúlt pár hétben. De első nap, mikor elvittek, értetek mentünk, csak történet egy kis baleset. Véletlenül megdobtam az egyik alsó ablakot is, ahol egy tanár éjszakázott. És mire kinéztél az ablakon, addigra már el kellett mennünk alóla, különben észrevettek volna. És ami a legszörnyűbb az egészben, hogy láttalak az ablakban, és mégsem csinálhattam semmit. Mert egy ügyetlen balfék voltam! - a régi emlékekre teljesen kiakadt, és emésztette magát miattuk. Most én éreztem magam rosszul, amiért felhoztam ezt, és miattam emészti magát, de tudni akartam, tudnom kellett!
- Sajnálom! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad miattam, csak tudnom kellett. Ebben a pár hétben már az is megfordult a fejemben, hogy nem is kellettem neked igazán, csak...szédítettél! - ahogy ezt kimondtam, rögtön meg is bántam. Láttam a szemében a kétségbe esést, és az önmarcangolást ahogy rámnézett, hogy ebben a hitben kellett lennem. Mikor ezt észrevettem, tudtam, hogy őszintén szeret, és hogy soha nem tenne velem ilyet.
- Sajnálom! De ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - kérdezte aggódva.
- Igen, tudom, csak... - nem engedte, hogy befejezzem. A mutatóujját a szám elé tette, és közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézett, mire a szívem heves dobogással válaszolt.
- Sajnálom, hogy ezt kellett hinned, de ebben a pár hétben nem tudtam magamon uralkodni!
- Nem, én voltam hülye, hogy ezt hittem! Ne emészd magad! Viszont ezt hogy érted? - kérdeztem. Erre ijedten nézett rám, és próbált úgy tenni, mintha nem tudná, hogy miről beszélek.
- Mit? - kérdezte tettetve a tudatlant.
- Hát hogy nem voltál teljesen önmagad! - a tudatlanból komolyra váltott az arckifejezése, és hátrált egy lépést. Nem válaszolt, csak elindult, és ennyit mondott:
- Sietnünk kell!

5 perc múlva már a háznál is voltunk, és Matt egyenest Adamhez ment, de előtte még ideszólt:
- Menj fürödni, mindjárt megyek én is. - szinte parancsként hangzott, nem is mertem ellenszegülni. Engedelmesen bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Mikor végeztem, kimentem és felkaptam a pizsimet, mikor hangokra lettem figyelmes. A nappaliból jöttek. Ha jól sejtem, akkor Mattet és Adamat hallottam. Nem mentem ki, csak csöndben álltam az ágy mellett és figyeltem. Nem sikerült mindent hallanom, csak a végét.
- ... el kell mondanunk! Nem titkolhatjuk tovább, és már nem is akarom!
- De még nem... - próbált Adam ellenszegülni neki, de hiába.
- De! Már majdnem! Úgy sincs már sok! Így legalább fel tudnánk készíteni! - hallottam Matt ideges hangját, szinte kiabált. - El fogom mondani, és nem tehetsz ellene semmit! - most csak egy megadó sóhajt hallottam, és Matt megindult a szoba felé. Gyorsan bebújtam az ágyba, és vártam. Az ajtó kinyílt és Matt jött be. Az arca elárulta, hogy tele van gondokkal, és habozott. Majd megindult az ágy felé, de nem feküdt le, csak leült mellém. Erre én is felültem, és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani.
- Mennyit hallottál? - kérdezte.
- Csak a végét. De honnan tudod, hogy...
- Látom! - az elején nem tudtam felfogni, hogy mit mondott, csak később esett le.
- Hogy érted azt, hogy látod? - kíváncsian vártam a válaszát.
- Látom a fejedben. - ezen nagyon megdöbbentem. Hírtelen nem is jutottam szóhoz, csak hallgattam, így ő fojtatta: - Látom az emberek gondolatait, de csak azt, amire épp gondolnak. - várta a reakciómat.
- És hogy? Mi által? Vagy hogy működik ez egyáltalán? - csak úgy özönlöttek belőlem a kérdések. Kábultan néztem rá, de a lényege csak most következett:
- Én...farkas vagyok! Ezért nem tudtam eljönni érted hamarabb! Mikor elvittek, és első este nem sikerült kiszabadítani, hetekig farkas voltam! Egyszerűen nem tudtam visszaváltozni, bármennyire is szerettem volna! - mondta és rámnézett. Várta a reakciómat. Én csak lesújtva néztem rá. Még fel kell dolgoznom az új infókat, így hát folytatta: - Már gyerekkorom óta az vagyok, de csak később alakultam át. A szüleim is farkasok voltak, így nekem is elkerülhetetlen volt! Viszont nem mindenkinek vannak képességei! Csak azoknak, akiknél régre visszavezethető a farkasvér. És nálam így van! A képességemmel kapcsolatban...általában csak farkasként látom a gondolatokat. Emberként ritka az ilyen, de ha valami fontosat akarnak velem közölni, vagy ehhez hasonló, akkor hírtelen megjelennek a fejemben, viszont ilyenkor nagyon erősen kell koncentrálnom. De veled nem így van! A te gondolataidat mindig látom! Elég annyi, hogy rád gondolok! Persze csak ha itt vagy mellettem. Távolról nem működik.
- És miért csak velem van így? - kérdeztem még mindig lesújtva.
- Nemtudom! Talán azért, mert te vagy a lelki társam!
- Ez mit jelent?
- Csak annyit, hogy mi egymásnak lettünk teremtve! Te vagy a lelkem másik fele! Kiegészítjük egymást! Ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit. Láttam a fejedben még régebben, hogy különös dolgokról szoktál álmodni. Ezek be is következnek?
- Igen! Eddig mindegyik megtörtént, egytől-egyig. És... - szerettem volna rákérdezni, hogy ez mitől van, de nem hagyta.
- Erre csak azért kérdeztem rá, hogy bebizonyítsam, tényleg lelki társak vagyunk! Én hallom a gondolatokat, te pedig képeket társítasz hozzá! Érted, hogy miről beszélek? - kérdezte, látva zavarodottságomat.
- Nemigazán! - vallottam be.
- Attól, hogy látom az emberek gondolatait, azt még nem tudom biztosra, hogy ezeket véghez is fogják e vinni, vagy sem. De ha te is ezekre a bizonyos személyekre gondolnál, és arra, amit hallottál, akkor előjönne egy látomás, és ebből tudnánk, hogy mi fog történni. Így egészítjük ki egymást. Most már érted? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, már kapiskálom, de ezt az egészet még fel kell dolgoznom! - mondtam és csak magam elé bámultam. - Viszont nekem miért vannak látomásaim? - kérdeztem.
- Ezt sajnos nemtudom! - lenézett a földre, és nekem meg hírtelen eszembejutottak azok a pillanatok, mikor találkoztam a farkasokkal.
- Viszont ha már itt járunk, akkor kíváncsi lennék valamire. Ti mentettetek meg a medvétől farkasként?
- Igen! Mikor elváltunk, rögtön átváltoztam farkassá, és ahogy az erdőben sétáltam, megéreztem az illatodat, és azt, hogy veszélyben vagy! Ekkor szóltam a többieknek, és a segítségedre siettünk.
- Értem. Szóval akkor ezt nem lehetett elmondanod! Viszont azt még mindig nem tudom, hogy nekem mi közöm van az egészhez? Mert ha jól emlékszem, ezért nem lehetett elmondani.
- Igen, valóban. Viszont ezt már nem nekem kell közölnöm veled. - majd az ajtóra nézett, és Adam kukucskált be rajta.
- Gyere, sétáljunk egyet! - mondta és elindult, én meg követtem...