15. FEJEZET

15. Fejezet

Matt

Már 2 órája odavannak. Mi tart ilyen sokáig? Ennyi ideig vásárolnak? Vagy történt velük valami? Az utolsóba bele se mertem gondolni. Nem bírok tovább várni! Felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Te meg hová mész? - kérdezte Adam meglepetten.
- Elmegyek eléjük! Segítek nekik a cipekedésben! - közben kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Készültem volna bezárni, mikor Adam mellettem termett.
- Én is veled megyek! - jelentette ki hangosan, és viccesen még hozzátette. - Nem hagyom, hogy egyedül te vidd el a dicsőséget! - közben mosolygott és megindult előre.
Elértük a boltot, de nem láttuk őket sehol. Be is mentünk, hátha ott vannak. De semmi. Hol lehetnek? Egyre jobban kezdtem kétségbe esni. Ahogy észrevétlenül keresgéltünk, egy öreg férfi haladt el előttem, újságot olvasva. A címlapot észrevéve egy óriási remegés futott végig rajtam. Kirohantam a boltból, és megpróbáltam lenyugodni. Adam hamar mellettem termett. Értetlenül nézett rám, nem tudta, hogy mi történt, ami ennyire felizgatott.
- Mi történt? - kérdezte megijedve.
- Joany...intézet...! - csak ennyit tudtam kinyögni, mert már az egész testem remegett az idegtől.
- Jól van, nincs semmi gond! Most nyugodj meg! Minden rendben lesz! Hazamegyünk, és mindent elmondasz! - majd megindultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Hazaérve Adam leültetett a kanapéra és faggatni kezdett:
- És most szépen elmondod, hogy mi történt! - szembefordult velem és komolyan a szemembe nézett.
- A boltban megláttam egy cikket, amiben az volt, hogy megkerült a két elveszett lány. Szerencsésen visszavitték őket az intézetbe, és mostantól jobban figyelnek majd rájuk! - ahogy ezt elmondtam, újra remegni kezdtem és láttam Adam arcán is a rémületet.
- Biztos hogy róluk volt szó? - kérdezte reménykedve.
- Igen, biztos! Kép is volt róluk! - erre hátrazuhant a kanapén és teljesen magábafordult. Az arcán mindenféle érzelem átfutott. - Most mit csináljunk? - kérdeztem tőle kétségbe esve. Nem válaszolt rögtön, gondolkodott. Majd felpattant és örömmel telve mondta:
- Hát megszöktetjük őket! - a szája a füléig ért örömében.
- De hisz azt sem tudjuk, hogy hol van ez az intézet! - néztem rá reményvesztve.
- De én tudom! - sokat sejtetően mondta és elrohant. - Hívd a többieket! Kiagyalunk egy tervet! - kiabált vissza az ajtóból. Az izgatottsága biztos rámragadt, mert hihetetlen gyorsasággal felpattantam és már kint is termettem. A remény újra felcsillant bennem, hogy "megmenthetjük" őket. Mindenkit összehívtam. Elmondtam, hogy mi történt, és vártuk Adamat. Mindenkin fájdalom söpört végig, amikor megtudták, hogy miért hívtam őket, de főleg David-et érintette meg ez az esemény úgy, mint engem. Hiszen neki Kristen volt a lelki társa, és őt is elvitték. El tudom képzelni, hogy most mit érez! De a többiek sem voltak jobb hangulatban! Hiszen nagyon összebarátkoztak velük, és már ők is csapattagok voltak. Még ha - Joany és Kristen - nem is "úgy" gondolnak rá!
Végre megjött Adam egy papírral és egy tollal a kezében.
- Hol voltál? - kérdeztem tőle.
- Csak beszereztem pár cuccot, ami még jól jöhet! - és kiterítette az asztalon a papírt. De hiszen ez nem is csak egy papír, hanem egy alaprajz! Méghozzá az intézet alaprajza!
- Ezt meg honnan szerezted? - kérdeztem meglepetten és örömtől duzzadva.
- Az Internet csodákra képes! - mondta és szélesen elvigyorodott. - Na, de lássunk neki! - majd föléhajolt. Mindenki körégyűlt, és buzgón tanulmányozni kezdtük. Átnéztünk minden lehetőséget, de csak egyet találtunk megfelelőnek. Alaposan megbeszéltük a tervet, hogy ki hol fog várni és mit fog csinálni.
- Oké. Ez rendben. És mikor indulunk? - kérdeztem izgatottan, arra számítva, hogy a válasz "most" lesz. De eben csalódnom kellett.
- Éjjel, mikor már mindenki alszik! - közölte velünk Adam.
- De én nem tudok addig várni! - fakadt ki David, és felállt. - Induljunk most! - és nekilendült, de Adam megállította.
- Most nem mehetünk! Még mindenki ébren van! Nem tudnánk elhozni őket! Majd a megbeszélt időben, addig pedig várunk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Erre David visszajött a kanapéhoz és leült. A karját keresztbe fonta a mellkasán és duzzogott magában.

Végre eljött a várva várt idő! Mindannyian elindultunk. Remélem minden jól fog menni! Odaértünk az Intézet elé, és megálltunk. Még egyszer átbeszéltük a tervet és mindenki elhelyezkedett. Daviddel együt mentünk az ablakuk alá, és kaviccsal kezdtük dobálni.
- Joany, Kristen ott vagytok? - próbáltunk suttogva szólni nekik, de nem sok sikerrel. Lehet, hogy nincsenek is a szobában? Gondoltam végig a dolgot, mire felkapcsolódott a villany. Meghallottam Joany hangját, amint zokogott. Istenem!
- Joany, Joany, hallasz? - kiabáltam suttogva, de nemhiszem, hogy meghallották. Így inkább visszatértünk a dobáláshoz. Viszont véletlenül megdobtunk egy másik ablakot is, ami az alsó szinten volt. Először nem hallottunk semmi mozgást, így nem is törődtünk vele. Majd hírtelen felkapcsolódott a villany, és suttogásokat hallottunk.
- A fenébe! David tűnjünk el innen! Észre fognak venni!
- De Kristen...
- Majd még visszajövünk! - megfogtam a kezét és húzni kezdtem. Szerencsére épp beértünk a fák közé és nem vett észre, akárkit is keltettünk fel. Egy tanár volt az. Kinézett az ablakon, de mivel nem látott semmit, visszament. És megláttam Joanyt a fenti ablakban. Most megszöktethetnénk, ha nem lettem volna ilyen ügyetlen! Szidtam magam, de tudtam, hogy ettől még nem oldódik meg a problémám. Reméltem, hogy miután a tanár visszafekszik, Joany még mindig az ablakban fog nézelődni, de reményem nem teljesült. Bezárta az ablakot, és utána lekapcsolták a villanyt. A tanár csak ezután tért megint nyugovóra. És nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ezt elszúrtuk. Jobban kellett volna vigyáznunk. Ezután szóltunk a többieknek és hazamentünk. Majd holnap újra megpróbáljuk.

Joany

Hetek teltek el, és még mindig az intézetben vagyunk. Vajon Matt nem is szeretett igazán, hogy itt hagyott? Csak szórakozott volna velem? De olyan komolyan mondta, hogy nagyon örül, hogy rámtalált, és meglelte bennem a lelki társát is, mégsem jön el értem! Csak színlelt volna? Nemtudom. Mindenesetre sikerül nem rá gondolnom, és a remegések is alábbhagytak. Már a gondolattal is megbarátkoztunk, hogy itt kell maradnunk, és nem tehetünk ellene semmit. Viszont ez nem egy kellemes gondolat! Viszonylag jól beleolvadtunk a környezetünkbe is. De még mindig nem tudom elhinni, hogy csak ámított. Kezdtem beletörődni a sorsomba, mikor egyik este hangokat hallottam az udvarról. Ez már a második eset volt, mióta visszahoztak. Erre elkezdett bennem motoszkálni egy kis remény, hogy eljöttek értünk, de gyorsan elhessegettem, hogy ne érjen egy újabb csalódás, ha mégse. Ezzel a tudattal mentem oda az ablakhoz, és kinyitottam...