14. FEJEZET

14. Fejezet

Másnap reggel elég fáradt voltam, de nem bántam, mivel este remekül sikerült a buli! Viszont ma kellesz elpakolni a maradványokat. 9 óra, a többiek már biztos fent vannak! Így hát kimentem a nappaliba, és valóban, már elkezdték a pakolást!
- Jó reggelt! - mondtam nekik, mire mindenki felkapta a fejét.
- Jó reggelt! - köszöntek kórusban.
- Hogy aludtál? - jött oda hozzám Matt és egy puszit nyomot a homlokomra.
- Elég jól, köszönöm kérdésed. És ti?
- Mi is! - hangzott a válasz megint kórusban.
- Ennek örülök! - mondtam, és megindultam feléjük, hogy segítsek a takarításban.
- Nem, nem, te csak maradj itt, és ne csinálj semmit! - vonszolt Kristen a kanapéra, és lenyomott. - Te vagy az ünnepelt. Majd mi megoldjuk!
- De szeretnék én is segíteni! Attól, hogy szülinapom van, még nem kell úgy bánnotok velem, mint egy királlyal! - mondtam és megpróbáltam felállni, de Kristen rögtön visszalökött.
- Nem, kérlek, ne rontsd el! - mondta nagyon komolyan.
- De mit ne rontsak el? - kérdeztem értetlenül.
- Semmit, csak...maradj itt, kérlek! - szinte már könyörgött. Nem volt szívem megbántani, ezért azt tettem, amit mondott.
- Jólvan, oké, te nyertél! Maradok! - mondtam megadva magam.
- Köszönöm! - mire megölelt, majd felállt és elment ő is takarítani.
- És akkor most mit csináljak? - kérdeztem, mire megfordult és azt mondta:
- Amit akarsz, csak maradj ülve! - tette hozzá.
Elég unalmas volt csak így ülni, ezért hátrafordultam, és néztem a többieket, akik szemétszedés közben szívatták egymást és hülyültek.
- Aha, szóval azért akartátok, hogy itt maradjak, hogy csak ti tudjatok szórakozni és engem ki akartok hagyni belőle!? - mondtam játszva a sértődöttet, mire iderohantak, a fiúk felkaptak a kanapéról, és a hátukon kezdtek cipelni. - Ááááá, segítség, elrabolt egy sereg vadállat! - kiabáltam és röhögtem egyszerre. Majd hírtelen ledobtak a kanapéra, és elkezdtek csikizni! Én csak röhögtem, és megpróbáltam szabadulni, de nagyon erős markok fogtak vissza. - Na...elég már! Nem...kéne...takarítanotok? - alig tudtam kinyögni a röhögéstől. Erre elengedtek, és visszatértek eredeti feladatukhoz. Én meg felálltam, és a hűtő felé vettem az irányt. Kinyitottam, és üresen tátongott rám.
- Tegnap minden kaját felfaltunk? - kérdeztem, mire lelkes bólogatás volt a válasz. - Akkor el kell mennünk vásárolni! - mondtam és megindultam Kristen felé, majd magam után húztam.

Elértünk a boltba.
- Most nem feltűnően gyorsan vásároljunk be, és tűnjünk el innen! - adtam ki a parancsot. Elindultunk a sorok között, és bepakoltunk mindent a kosárba, amire szükségünk volt. Egy óriási kosarat toltunk a pénztárhoz, mikor megláttam az egyik tanárt.
- Kristen, bukj le! - kaptam el a kezét, és a kosár takarásába rántottam.
- Miért? - kérdezte, és ki akart kukucskálni, de megakadályoztam.
- Ne, ne nézz ki! Itt vannak a tanáraink! Keresnek minket!
- A francba! Most mit csináljunk? - kérdezte aggódva.
- Nemtudom. De a bujkálás elég feltűnő, és ha most még nem vettek észre, lehet, hogy így fognak! Úgyhogy álljunk vissza a kosár mögé, mintha mi sem történt volna, csak ne nézzünk feléjük!
- Oké, igazad van! - és felálltunk. Szerencsére mi jöttünk a sorban, úgyhogy hamar végezhetünk, de pechünk volt. Az egyik tanár észrevett!
- Kristen, megláttak! - mondtam neki aggódva. - Most mihez kezdjünk? Az előttünk lévő nő még nem pakolt el, és amúgy is a kosár előttünk áll! Nem tudunk kijutni! - kezdtem nagyon pánikba esni. Odanéztem, hogy mit csinálnak, és az egyik megindult felénk. Huh, szerencsére csak egyedül van! - de amint ezt kigondoltam, rögtön megjelent mögötte még két másik tanár is.
Most mit csináljunk?
-Kristen, menjünk! - elkaptam a kezét, és húztam magam után. A kosarat kilöktem a sorból és rohantam, mire az egyik tanár idekiált:
- Kérem, állítsa meg őket! - szólt a pénztárosnak, mire ő kinyitotta az ajtaját és elénk állt. Jaj ne, már késő! Próbáltunk kibúvót keresni a nő oldalánál, de nem találtunk! Végleg elkaptak! Mivel a nő megállított minket, nem kellett sok idő, hogy a tanárok ideérjenek és megfogjanak. Persze próbáltunk kiszabadulni a markukból, rúgtunk, vágtunk, de nem ért semmit.

Visszaérve az intézetbe, bezártak minket a szobánkba. Sehova nem mehettünk, még WC-re is csak kísérettel. Pocsék volt újra itt lenni. Pár perc múlva értünk jöttek, és vittek az igazgatóhoz.
- Szóval, miért is szöktetek meg? - kérdezte, mikor leültünk a fotelekbe.
- Mert utálunk itt lenni! - mondtam kettőnk nevében is.
- És erre az a legjobb módszer, hogy megszöktök?
- Miért, elengedett volna, ha bejövünk és azt mondjuk, hogy mi most elmegyünk? - kérdeztem és még idegesebb lettem. Elég kioktatóan beszéltem az igazgatóval, de nem érdekelt.
- Természetesen nem, de megpróbáltunk volna tenni valamit annak érdekében, hogy jobban érezzétek itt magatokat.
- Csakhogy akármit tehetnek, semmivel sem lesz jobb itt lenni! Ja, ráadásul nekem ma van 18. szülinapom, ezért szabadon elmehetek! És Kristent meg gyámbaveszem, úgyhogy ő is velemjöhet! - jutott eszembe, és egy elégedett vigyor ült ki az arcomra.
- Igen, valóban így lehetett volna, ha nem szöksz meg. De így minimum 2 hónapig még itt kell maradnod, mivel engedély nélkül hamarabb távoztál a megszabott határidőnél! Ráadásul az örök befogadást csak 20 év felettiek tehetik meg, akiknek van megfelelő anyagi hátterük! - mire ezt közölte velem, hihetetlen nagy szomorúság tört rám. Ez nem lehet igaz! Még két hónapot töltsek itt, mert megszöktem? Ráadásul Kristent sem hozhattam volna magammal! Ez nem igazság! Pedig most szabad lehetnék hivatalosan is! Nagyon rossz érzés volt ezzel szembesülni. Úgy éreztem, az egész világ ellenem fogott össze. Ezzel véget is ért a beszélgetés. Bejöttek értünk a kísérőink, és visszavittek a szobába. Amint beléptem, levetettem magam az ágyra és zokogni kezdtem. Már régóta fojtogatta a torkomat, és most kitört belőlem. Kristen erre rögtön mellettem termett, és belőle is kifakadt a sírás. De ami a legjobban nyomasztott, hogy nem láthatom Matt-et. Mi lesz velem nélküle? Biztos Kristen is ugyan ezt érezheti David miatt.

Egész este csak sírtunk, nem tudtuk abbahagyni. És amint tudatosult bennem, hogy kitudja meddig nem láthatom Matt-et, egy óriási erősségű remegés tört rám. Ez kb. 23 óra körül lehetett. Egyszerűen nem tudtam lenyugodni! Ez Kristennek is feltűnt, és iderohant hozzám. Elkezdett nyugtatgatni, ami valamennyire hatott is. Próbálta elterelni a gondolatomat, ami félig-meddig sikerült is neki. Majd álomba zuhantam.

Reggel kisírt szemekkel, kómásan keltem. Úgy járkáltam a szobában, mint egy zombi. Kristen is hasonló passzban volt. Lementünk az udvarra, hogy kitisztuljon a fejünk, de csak leültünk egy sarokba, és bámultunk magunk elé. Mindenki minket nézett, ami rettentően idegesített. Nem vagyunk bazári majmok! Ezen fennakadva kiabálni kezdtem:
- Mivan, mit bámultok? Nem láttatok még embert rossz passzban? - kérdeztem kiabálva. Ez megtette a hatását, és ezután senki sem nézett ránk. Egészen addig ültünk ott, míg nem csengettek az ebédhez. Aztán felálltunk és megindultunk az étkező felé. Leültünk az asztalhoz, de csak turkáltunk az ételben. Majd felmentünk a szobába és az ágyon megint sírásban törtünk ki, viszont most nem tudtunk megnyudogni és a remegés is egyre erősebb lett. Valami nagyon különös játszódott le bennem, amiről nem tudtam, hogy mi, és amit nem is tudtam irányítani. Csak annyit éreztem, hogy ahogy erősödik bennem a félelem, hogy nem láthatom Matt-et, úgy erősödik a remegés is. Összegömbölyödtem az ágyon, és vártam, hogy mi fog történni, mikor hallottam valamit...