12. FEJEZET

12. Fejezet

Hamar elrepültek a napok, és egyre csak közeledett a szülinapom időpontja. Most május 5-e van, péntek. Szombaton lesz a bulim! Mivel úgy tervezem, hogy fogok tartani egy kis partit, de még nem kezdtem el a készülődést, mivel nem engedik, hogy boltba menjek! Ráadásul mindenki nagyon fura, és állandóan titkolóznak. Vajon mire készülnek? Ki kéne deríteni! - merengtem magamban. Most kezdem! Odamentem Kristenhez, aki épp egy tanácskozás kellős közepén tartott a többiekkel, de persze mikor észrevették, hogy feléjük tartok, rögtön abbahagyták és úgy tettek, mintha csak beszélgetnének.

- Na jó, elég! Kivele, miben sántikáltok? - kérdeztem mindannyiuktól, de ők teljesen hülyének néztek.
- Semmiben, csak beszélgetünk! - mondta Joe, erre mindenki hevesen bólogatott. Mintha sok bólogató kutya közt lennék. Nagyon mulatságos látványt nyújtottak! Mégsem volt kedvem nevetni.
- Ne nézzetek már hülyének! Tudom, hogy sántikáltok valamiben! Látom! Egész héten sugdolóztok, titkolóztok és nem engeditek, hogy elmenjek a boltba bevásárolni a bulimra!
- Na jó, igazad van! - mondta Joe megadva magát. - Elmondunk mindent! - erre a többieknek leesett az álluk, és letámadták.
- Mi? Te meghibbantál? - kérdezték mindnyájan. - Nem mondhatod el! - jelentették ki.
- Dehogynem! Joga van tudni! - erre nem mondtak semmit, csak hallgattak. - Szóval, azért sugdolózunk, mert ajándékot szeretnénk venni neked, de nem tudunk, hogyha a városban vagy és bevásárolsz! Hisz bármikor megláthatnál minket! Nemigaz? - kérdezte. Ebben igazat kell neki adnom.
- De, igazad van! És sajnálom, de ez már idegesített. Viszont az ajándékvásárlást nem egyedül szokták intézni? - kérdeztem vissza és nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült megfognom őket. Egy percig gondolkodtak, majd Taylor szólalt meg:
- Csak azért csapatban csináljuk, nehogy véletlenül két ugyanolyan ajándékot kapjál! - erre mosolyra húzódott a szája. Tudta, hogy erre nem mondhatok semmit. Így hát csak hallgattam, de még mindig volt olyan érzésem, hogy ez nem minden! De inkább hagytam az egészet, és elmentem rajzolgatni. Most nem mentem ki az udvarra, hanem a szobámban maradtam. Hallottam, ahogy járkálnak, motoszkálnak és beszélgetnek. De azt nem tudtam kivenni, hogy miről. Már 3 rajzzal is készletem és nagyon elfáradtam. Ledőltem az ágyra és észre se vettem, mikor elaludtam. Nagyon érdekes dolgot álmodtam:
A bulim utáni napon elmentem Kristennel vásárolni egy kis kaját, mivel mindent megettünk. Épp a pénztárhoz tartottunk, mikor egy tanár jött velünk szemben, és utána még vagy 3-an. Rögtön felismertek minket, és mivel mi sorban álltunk, nem tudtunk elmenekülni. Odakiáltottak a pénztárosnak, hogy ne engedjen ki minket és elkaptak! Visszavittek az intézetbe, és ránk zárták az ajtót! Nem mehettünk sehova, még WC-re is csak kísérettel, nehogy megszökjünk! Egyszerűen szörnyű volt! Hogy mennyi ideje lehettünk bezárva, azt nem tudom, de hírtelen remegni kezdtem, és felsikítottam... - kipattant a szemem, és hallottam a saját hangomat! Sikítottam! Körülnéztem! A szobában voltam. Erre megnyugodtam és észrevettem, hogy ruhában vagyok keresztbe feküdve az ágyon. Az is feltűnt, hogy már besötétedett és Matt sem volt mellettem, de meghallhatta a sikolyomat, mert gyorsan berohant a szobába és átölelt. Az arca félelmet és nyugtalanságot tükrözött.
- Cssssss, nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál! - nyugtatott. Én nem mondtam semmit, csak ültem mellette, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ettől megnyugodtam!
- Köszönöm! - mondtam neki. Ezután felálltam, és elmentem lezuhanyozni, mert teljesen leizzadtam. Jólesett a zuhany, teljesen ellazultam tőle. Mikor végeztem, kimentem felvenni a pizsamámat, és az órára néztem. Éjfélt mutatott. Jól elaludtam! Nem éreztem magam fáradtnak, ezért kimentem a nappaliba és leültem Matt mellé. Ráfeküdtem a mellkasára és néztem én is, amit ő, de nem tudott lekötni. Inkább elmerengtem az álmomon, a szülinapomról és sorba mindenen, míg el nem aludtam.

Mikor másnap felébredtem, a szemem rögtön az órán állt meg. Délután kettő! Úr isten! Már ennyi az idő? - gyorsan felöltöztem és kimentem a nappaliba. Mindenki az asztalnál ült és ebédelni készültek. Odamentem és leültem a helyemre.
- Jó reggelt álomszuszék! - köszöntött David.
- Jó sokáig aludtál? - kapcsolódott be Joe is.
- Mi már az ebédre készülődünk! - mondta Taylor a hátam mögül. Megfordultam, és láttam, hogy főz! Ezen elcsodálkoztam. Tud főzni? Nem is gondoltam volna. Észrevette, hogy elképedve figyelem és megkérdezte:
- Nem gondoltad volna mi?
- Hát megmondom őszintén, nem!
- Mit gondolsz, ki tartott el minket, míg te nem jöttél? - kérdezte Adam a helyére ülve. Erre nem is gondoltam.
- Hát...ezen még nem gondolkodtam. - vallottam be. Nagyon jó illatok terjengtek a levegőben, és Taylor az asztalra helyezte az ebédet. Elég csábítóan nézett ki, alig vártam, hogy megkóstoljam.
- Hmmm, ez nagyon finom! Mi a neve?
- Ezt én neveztem el Taylorsénnek! - mondta büszkén. - Tulajdonképpen ez egy tésztás csoda.
- És miből készült? - kérdeztem és egyre kíváncsibbá tett.
- Sajnálom, de ezt nem árulhatom el. Családi titkos recept! - mondta és láttam rajta, hogy nagyon komolyan gondolja. Ezzel hagytam is az egészet.
Ebéd után a többiek megint sürögtek, forogtak én meg unatkoztam. Ezért szóltam Matt-nek, hogy kimegyek sétálni, ha kellenék. Bár tudtam, hogy nem lesz rám szükség. Nagyon szép idő volt, épp egy sétára való! Meg már untam a házban lenni. Mindent végigcsináltam, amit csak lehetett. TV-ztem, rajzoltam, még sütöttem is! Úgyhogy most itt az ideje egy kis mozgásnak. Bár Matt nem akart elengedni, mégis sikerült meggyőznöm:
- Matt, elmegyek egy kicsit sétálni! - kiabáltam oda neki.
- Hova? - kérdezett vissza.
- Az erdőbe.
- Azt már nem! Bármi történhet veled ott! - tiltakozott hevesen, de lenyugtattam.
- De a házban már halálra unom magam! - nyafogtam - És szükségem van a friss levegőre!
- Akkor nyisd ki az ablakot! - mondta nagyon komolyan.
- Ne legyél már ilyen! Nem lesz semmi bajom! - és el is indultam az ajtó felé, de még előtte nyomtam egy puszit az arcára. - Vagy majd legfeljebb sikítok! - ezt viccnek szántam, de ő nem találta poénosnak. Ezért gyorsan kimentem az ajtón és bezártam magam mögött. Végre egy kis levegő! Ez nagyon jólesik! - és beljebmentem az erdőbe. A nap sugarai átsütöttek a fák között. Finom szellő fújta az arcomat. Hát igen, lassan itt a nyár! A kedvenc évszakom! Imádom a strandidőt! - beljebb érve sokkal sötétebb volt, mint a szélén. Valami elsuhant előttem. De most többen voltak! Vajon mi lehetett ez? Az a farkas, akit egyik "reggel" a ház előtt láttam? Végülis lehetséges! Viszont ez egy egész falka! Szerencsére nem vettek észre, csak elsuhantak előttem. Nem voltak nagyon sokan, de elegen egy falkához. Csak néztem őket, bár nem tudtam kivenni a formájukat. Egyszercsak eltűntek előlem, majd a hátam mögött kezdtek el morogni. Megfordultam, és az egész falka rámnézett. Úgy látszik mégis csak észrevettek. Közeledtek felém, mikor egy másik csapat farkas termett előttem. Ezek meg honnan jöttek? Védelmezően álltak elém, és ők is morogtak. Hátul egy sárgásbarna farkas állt, akit már láttam. Legelöl meg a fekete farkas, vele is már találkoztam. Biztos ő a falkavezér. A másik falkából is előlépett egy vörösesfekete farkas, ott meg őt gondolom vezérnek. Még mindig vicsorogtak egymásra, és nem mozdultak. Majd a gonosz falka hátrálni kezdett. Akik előttem voltak, ők is visszavettek a vicsorgásból. Az ellenséges csapat hírtelen megfordult és elrohant. Erre az "én" falkám megfordult és mindegyik kedvesen rámnézett, majd elfutottak. Volt valami ismerős mindegyik tekintetében. De nemsokat foglalkoztam most ezzel, mert kezdett egyre sötétebb lenni, és visszaindultam a házhoz. Már így is alig láttam a lábam elé, és néhányszor meg is botlottam. Végre visszaértem, és alig vártam, hogy beálljak a zuhany alá. De amint beléptem, mindenki nekemtámadt:
- Hol voltál ilyen sokáig? Már nagyon aggódtunk! - kezdte Kristen.
- Már azt hittük, hogy eltévedtél! Ráadásul be is sötétedett közben! Ilyenkor több vadállat jön elő, mint nappal! - folytatta Joe. És a többiek is hozzá akartak fűzni még valamit, de leállítottam őket.
- Nagyon jólesik, hogy ennyire aggódtatok értem, de látjátok, nincs semmi bajom! - mutattam végig magamon. - Viszont, most ha megbocsátotok, akkor elmennék lefürödni! - és utat törtem magamnak. Végre elértem a zuhanykabint, és beálltam. Mint "reggel," most is jólesett a víz. Tovább időztem el alatta, és teljesen ellazultam. Az ágyba úgy zuhantam be utána, mint valami rongybaba. Bebújtam a takaró alá, és nem kellett sokat várnom, Matt már meg is jött. Bebújt mellém, és átölelt. Éreztem szorításában a megkönnyebbülést és a szeretetét is. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szia! - köszöntem neki, bár nem tudom, hogy minek. Csak úgy éreztem, hogy kellett.
- Szia! Jót sétáltál az erdőben? - kérdezte. A hangjában bujkált valami, ami arra utal, hogy tudja: nem csak séta történt!
- Igen! Nagyon izgalmas volt! - húztam egy kicsit az agyát.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte, de nem olyan rémülten, mint amikor teljesen váratlanul éri valami.
- Hát, csak úgy, hogy séta közben láttam egy csapat farkast elrohanni előttem. És mikor eltűntek, mögülem hallottam a morgásukat. A félelem kezdte átjárni a testemet, mikor egy másik csapat farkas előttem termett a semmiből, és megvédtek. Majd a gonoszak elfutottak, és a jók egy kedves tekintet után távoztak! - mondtam kicsit túlpörögve.
- Hogy mi történt? - tette fel a költői kérdést.
- Hogy séta közben...
- Oké, tudom, csak nem akarom elhinni, hogy ez történt veled! Mondtam, hogy ne menj az erdőbe!
- De látod, hogy semmi bajom! És amúgyis, megvédtek! Egyáltalán nem éreztem magam veszélyben!
- De...
- Nem, elég! Matt, tudom, hogy tudtad, hogy mi történt velem! Hallottam a hangodon, mikor kérdezted a sétát, hogy tudsz valamit! És csak azért kérdeztél rá, hogy megtudd, hazudnék-e neked! Mostmár látod, hogy nem akarlak becsapni! És soha nem is foglak, ezért én is azt kérem tőled, hogy legyél velem őszinte! Kérlek! - kérleltem, mert tudtam, hogy titkol előlem valamit!
- Nem tehetem! Sajnálom! De már hamarosan megtudod! Viszont még nem mondhatom el! Sajnálom!
- Tudtam! Miért titkolózol előttem? Én őszintén elmondtam neked mindent, pedig tudtam, hogy ki fogsz borulni tőle! Mégis elmondtam! Akkor te miért nem vagy rá képes?
- Mert ez nem csak rám hatna, hanem rád is! És...nemengedik!
- Ki nem engedi? Ki tiltja meg, hogy elmond azt, aminek én is a részese vagyok? - ezen nagyon felhúztam magam, és éreztem a bennem szétáradó dühöt!
- Az most mindegy!
- Nem egyáltalán nem mindegy! - szinte már kiabáltam az idegtől, de próbáltam türtőztetni magam, arra gondolva, hogy a többiek már alszanak.
- De az, és erről nincs mit többet mondanom!
- Jól van, ha ezt akarod, akkor titkolózz csak! - mondtam és kimászva az öleléséből elfordultam tőle. Még láttam szomorú és gyötrelmes arcát, de nem tudtam megenyhülni tőle. Bár ez legbelül nagyon fáj, hogy miattam ilyen, de egyben túl mérges voltam rá ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem! Többet nem is beszéltünk egymással!