5. FEJEZET

5. Fejezet

Zörgésekre ébredtem. Az első, amit észrevettem az volt, hogy egy ágyban feküdtem, és nem értem, hogy hogy kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy elzuhanok és valami elkezd rohanni velem, aztán teljes sötétség. Gyorsan kimásztam az ágyból, hogy megnézzem, honnan jönnek ezek a hangok. Amint kiléptem az ajtón, egy csapat fiúval álltam szemben. Ők is észrevettek, és megvárták, amíg leülök a kanapéra. Ezután körém gyűltek, és folyamatosan engem bámultak, ami nagyon zavart. Majd megszólaltam:

- Ti kik vagytok? - mondtam némi zavarral a hangomban. Fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide, és ez nagyon idegesített.

- Mi mentettünk meg. - válaszolta az egyikük. Gesztenyebarna haja és kék szeme van. Nagyon hasonlít valakire...valakire, akit ismerek...de nem tudom, hogy honnan.
Ennek hallatára elgondolkodtam, megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre. - És te ki vagy? - kérdezte, de én még az előző válaszon töprengtem, majd megszólaltam.

- Az nem lehet, hiszen farkasok vettek körül. - mondtam kicsit bizonytalanul, az előző kérdést eleresztve a fülem mellett.

- Huh, te nagyon beverhetted a fejed!

- Nem vagyok hülye! Tudom, hogy mit láttam! - kaptam fel a vizet.

- Pedig mi lőttük le a medvét és hoztunk haza.

- Ezek szerint ti itt laktok?

- Igen.

- Akkor szeretnék elnézést kérni, hogy kérdezés nélkül aludtam itt, de cserébe bevásároltam, és tisztán tartottam a házat.

- Semmi gond. Megbocsátunk, de cserébe válaszolnál a kérdésemre?

- Persze. Joany Hall vagyok. És titeket hogy hívnak?

- Én Adam vagyok, a többiek pedig: Joe, Taylor, David és Matt. - az utolsó névre felkaptam a fejem és végignéztem rajtuk. Ő meg hogy kerül ide?

- Matt, te mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.

- Én szóltam a többieknek, amikor láttam, hogy bajban vagy.

- De hát te nem is voltál ott! - mondtam kicsit hangosabban és ingerlékenyebben, mint ahogy szerettem volna. Viszont mielőtt bármit is mondhatott volna, Adam megszólalt:

- És te hogy kerültél az erdőbe?

- Hát...megszöktem egy intézetből. - mondtam.

- Mármint egy árvaházból?

- Igen.

- És mi a neve? - kérdezte. A hangjából tükrözött a kíváncsiság.

- Hullócsillag. - erre nagyra nyílt a szeme és tovább kérdezősködött.

- És hány éves vagy? - folytatta.

- Május 8-án leszek 18. De most ti válaszoljatok néhány kérdésemre. Például kezdhetnénk azzal, hogy hogy találtatok meg?

- Mint már Matt mondta, eljött és szólt nekünk, hogy egy lányt látott az erdőben egy medvével. Mi meg vettük a fegyverünket és mikor megtaláltunk, lelőttük a medvét aki épp készült rádugrani.

- És akkor most hol vannak a fegyverek? - néztem körbe a házon.

- Elraktuk egy biztonságos helyre.

- Nekem itt valami bűzlik! - jelentettem ki. - Ugyanis én csak farkasokat láttam magam körül és ők is mentettek meg, mint már mondtam.

- Mindegy, nem muszáj hinned nekünk. És most visszaviszünk az intézetbe! - mondta visszautasítást nem tűrő hangon.

- Na azt már nem! Nem megyek vissza oda soha többé! - ordítottam a dühtől.

- Kérlek hadd maradjak itt! - váltottam könyörgő hangnemet.

- Szó sem lehet róla! Túl veszélyes! - láttam arcán a komolyságot.

- De cserébe főznék, mosnék, rendbentartanám a házat és mindig bevásárolnék! - mondtam könyörgő tekintettel nézve.

- Ugyan hadd maradjon! - hallom Matt hangját. - Úgyis mindjárt eljönne onnan! - majd halkabban, hogy én ne halljam, hozzátette - Így legalább szemmel tudjuk tartani. - ennek hatására Adam kezdett megenyhülni. Ők nem tudják, de mindent hallottam, amit beszéltek.

- Azt hiszem igazad van. - mondta.

- Na jó, maradhatsz, - szólalt meg végül - de nem hagyhatod el a házat, csak felügyelettel.

Na erre megint kiborultam.

- Nem vagyok már kisgyerek, tudok magamra vigyázni!

- Akkor mi történ ott az erdőben? - kérdezte már ő is dühösen.

- Az csak baleset volt! Már elmentem a boltba is egyedül! Nyugi, tudok vigyázni magamra! - úgy éreztem, meg kell nyugtatnom.

- Nem, sajnálom, de ebből nem engedek! Vagy ha nem tetszik, akkor visszaviszünk az intézetbe! - kötötte az ebet a karóhoz. Mivel az intézetbe semmiképpen nem mentem volna vissza, így beleegyeztem.

- Oké, jól van! Megegyeztünk. De nem megyek vissza az intézetbe! És csak annyit szeretnék kérni, hogy nem mondjátok el senkinek, hogy megszöktem, oké?

- Oké, ígérjük! - mondták kórusban, majd mindenki szétszéledt.

Én visszamentem a szobámba és leültem az ágyra átgondolni a most hallottakat. Egyszercsak kinyílt az ajtóm, és Adam lépett be rajta. Leült mellém, és csak csendben ültünk egymás mellett, amikor megszólalt...
- Bocsi, hogy olyan kemény voltam veled az előbb! Csak...féltelek!
- De hát mitől? Hisz nem is ismersz! - kérdeztem kicsit megdöbbenten.
- Igen, de mégis úgy érzem, mintha már találkoztunk volna. Csak nem tudom, hogy...mikor.
- Ez különös, mert én is így érzem!- válaszoltam együttérzőn.
- Szóval akkor nincs harag? - kérdezte csillogó szemekkel, remélve, hogy megbocsátok.
- Nincs! - mondtam, hiszen olyan, mintha nagyon közelről ismerném. Hírtelen eszembe jutott még valami, amit tudni szerettem volna.
- Amúgy nem tudod, hogy milyen nap van? - kérdeztem, mert valahogy nem vagyok biztos benne, hogy másnap reggel lenne.
- Szerda van. Jó sokáig "aludtál"!
- Úr Isten! Akkor már biztos keresnek az intézetben! - döbbentem hirtelen rá.
- Hát elég valószínű! - mondta, majd egy mosolyt intézett felém és kiment. Én meg megint egyedül lehettem a szobában és végiggondoltam a hallottakat. De még nincs vége a napnak, és a gyomrom már jelez is, hogy még semmit nem kapott. Ezért gyorsan felöltöztem, és kimentem ebédet csinálni. Gyorsan kész voltam vele. Megterítettem és leültünk az asztalhoz. Most mindenkit jobban meg tudtam figyelni. David-re esett először a tekintetem. Rövid, összeborzolt szőke haja és kékes szeme van. Eléd komornak tűnik. Joe mellette ül. Neki szőkésbarna haja és barna szeme van. Ő elég vidám, folyamatosan csak mosolyog. Majd Taylor következett. Neki fekete haja és barna szeme van. Rajta sem látszik meg a mai nap nehézsége. És velem szemben ül Matt. Hát igen, ő...ő egyszerűen tökéletes! Rövid összeborzolt haja van és gyönyörű szép tengerkék szemei. Órákig tudnám nézni. Hírtelen megérezte, hogy nézem és mélyen belenézett a szemembe. Nem engedte el a tekintetemet. Nagyon zavarban voltam, és ezt ő is észrevette, mert elkapta a tekintetét. Én meg továbbhaladtam a tanulmányozásban. Már csak Adam maradt. Neki ugyanolyan barna haja van mint nekem és a szemeink is hasonlók. Nagyon ismerős, talán...
- Nagyon finom lett ez a spagetti! - szólalt meg Joe, kizökkentve gondolatmenetemből.
- Köszönöm, örülök, hogy ízlik! - mondtam boldogan.
Erre a többiek is helyeseltek. Ezután viszont nem szólaltunk többet egymáshoz. Majd mikor mindenki végzett én leszedtem az asztalt és elmosogattam. Utána mindenki szétszéledt, és elég gyorsan elrepült a nap. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már besötétedett, úgyhogy gyorsan lezuhanyoztam és lefeküdtem. Nehezen tudtam elaludni, nagyon sokminden járt a fejemben. Felmerült bennem az a kérdés is, hogy Matt miért került egész nap? Miért nem jött oda hozzám? És az intézetben vajon mikor vették észre, hogy elszöktem? És Kristen hogy viselte ezt? Remélem nem bántottam meg azzal, hogy nem szóltam neki erről. Sokáig gondolkodtam még ilyeneken, mire elnyomott az álom...