2011. március 20., vasárnap

Néhány infó

Közvélemény kutatás eredménye

Mint láthatjátok, véget ért a közvélemény kutatás és megszülettek az eredmények. Mivel a legtöbben arra szavaztak, hogy soha vagy csak néha hallgatják a ,,Hallgassatok bele :D" című részt, ezért ezt az alkalmazást le fogom venni az oldalról! Sajnálom azokat, akik valamilyen szinten hallgatták, de a többség döntött! Ne haragudjatok :(

Ahogy már láthattátok, megírtam az utolsó fejezetet is. Sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam, de nem jött az ihlet! Remélem, ez is ugyan annyira fog tetszeni nektek, mint a többi és hogy ehhez is írtok majd komikat! :)
Még érdekesség kép elárulom, hogy tervezgetem a folytatást, de HA lesz is, majd csak nyáron kezdeném el. De ez még csak terv, egyáltalán nem biztos, szóval ne éljétek bele magatokat!
És köszönöm az olvasóimnak, hogy támogattak a komikkal és hogy kitartóan olvasták a történetemet! :)
Mindenkit puszilok :)
Brigi<3

2011. február 28., hétfő

46. FEJEZET

46. Fejezet

Joany szemszöge

Már 2 hónapja, hogy véget ért a tábor. Most, hogy visszatértünk a házba, minden újra a régi. A mi csapat házunkat is elkezdték építeni! Csak idők kérdése, hogy elkészüljön!
Kristen viszont még nem jelentkezett, de még mindig él bennünk a remény. David is próbálja erősnek mutatni magát, de egyre kevésbé megy neki. Látni rajta szerelme hiányát. Nincs meg az a jókedve, ami eddig őt jellemezte, és ez mindenkinek hiányzik. De nem kényszeríthetjük Kristent sem, hogy jöjjön vissza.

Az idő csak telt, és semmi érdekes nem történt. Ezért elmentem egy kicsit sétálni. Ez legalább egy kis környezet változást hozott.
Ahogy járkáltam a fák között, éreztem a szellő enyhe fuvallatát, a madarak dalolását és éreztem arcomon a nap melegét. Ekkor arra gondoltam, hogy milyen lehet ezt farkasként érezni! Ahogy végiggondoltam, már át is változtam, és farkas bőrömben is megtapasztalhattam. A nap melege átjárta a testemet, melegítve a bundámat, mégsem volt melegem, mert a szél enyhítette ezt! Így kellemes érzés volt! A madarakat sokkal jobban hallottam, mint emberi füleimmel! De ekkor nem csak erre lettem figyelmes!
Egy másik farkas neszét is meghallottam, tőlem nem messze. Rögtön arra vettem az irányt, ahonnan a hangok jöttek!
Nem kellett sokáig mennem, hogy szembenézzek az idegen farkassal. Felismertem, Kristen volt az! Kíváncsian nézegettem, vajon mit akarhat erre!? De mikor észbe kapott, hogy ki vagyok, elrohant. Na de én sem álltam ott tétlenül! Üldözőbe vettem!
A kis patakhoz vezetett, ami az egykori börtönömbe csordogált. Aztán másfelé kanyarodott. Nem tudom, mi volt ezzel a szándéka, de követtem! Végül egy vízesésnél kötöttünk ki. Ott megállt, felém fordult, majd visszaváltozott. Én is ugyan ezt tettem. Most már emberként álltunk egymással szemben!
Mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna, egymás felé rohantunk és megöleltük egymást.
- Joany, annyira hiányoztál!
- Te is nekem! De mond csak, miért jártál mifelénk?
- Nem is tudom! Hiányoztatok! Főleg te és David! Csak látni szerettelek volna titeket!
- Nem féltél, hogy észre fogunk venni?
- Nem! Már úgy is gondolkodtam rajta, hogy... - itt elakadt.
- Hogy?
- Hát, hogy...tudod! - értetlenül meredtem rá, ezért újra megpróbálta kinyögni, amit mondani akart - Hogy...visszatérhetek e hozzátok! - végre sikerült neki, mire a nyakába ugrottam és szorosabban öleltem.
- Ó, istenem, tudtam! Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! - kiáltoztam örömömben.
- Csss, Joany, hallgass! Ez még nem biztos!
- Menjünk és mondjuk el a többieknek is! Várjunk csak, miért hoztál ide? A vízeséshez? Ilyen messze?
- Mert tudtam, hogy ha ezt meghallod, akkor így fogsz visongani!
- Csak ezért? Hogy a többiek ne hallják a jó hírt a visongatásaimmal körítve?
- Igen, meg hogy ha valaki utánunk akarna jönni, elveszítse a szagot. Ezért vittelek először a patakhoz.
- Hát, akkor ezért kár volt, ugyanis abbahagytam és senki sem követett!
- Köszönöm, megnyugodtam! - jó volt újra mosolyogni látni.
- És...mikorra várható a visszatérésed?
- Még nem tudom! Úgy érzem, hogy már meg tudnék birkózni mindazzal, ami nálatok várna!
- Mire gondolsz?
- Davidre, ha még nem lenne kész arra, hogy visszafogadjon a szívébe, meg a többiekkel is. Félek, árulással vádolnának, mivel...egy ideig...Derekhez járkáltam titokban! Mégis megpróbálnék visszatérni!
- Nem hinném, hogy David akár egy napig is kibírná nélküled! A többiekben meg már elmúlt a harag! - biztatóan rámosolyogtam. Reményt láttam a szemében.
- Gondolod, hogy meg tudna bocsátani?
- David? - bólintott - Igen, biztos vagyok benne! Látni rajta, hogy rettenetesen hiányzol neki!
- Komolyan?
- Igen, de ha nekem nem hiszel, akkor gyere és nézd meg te magad! - egy pillanatot sem várva megfogtam, és a kezénél húzni kezdtem.
Alig 10 perc alatt visszaértünk a ház széli erdőhöz, mikor Kristen hirtelen megtorpant.
- Mi a baj? - kérdeztem, de láttam rajta, hogy megijedt a rá váró eseményektől.
- Félek! - mondta ki, amit már sejtettem.
- Nem kell! Itt mindenki szeret téged és hiányzol nekik! - majd bementünk az udvarba. Mindannyian kint voltak, beszélgettek és éppen húst sütöttek. De egyszeriben mindenkiben megfagyott a vér és felénk néztek. Én megszorítottam Kristen kezét biztatás kép.
- Sziasztok! - köszönt, de nem történt semmi. Szomorúan rám nézett, mire én visszabiccentettem csapat társaim felé. David lépett a tömeg elé. Kristen is észrevette, amint megértette a célzásomat.
- David! - mondta, majd megindult felé, de mikor észrevette, hogy ő még mindig csak egy helyben áll, megtorpant.
Szomorúan, lehajtott fejjel állt meg előtte.
- David, nagyon sajnálom, ami történt, de hidd el, mindennél jobban szeretlek! Ezért jöttem vissza! Csak miattad! Mert nem bírom nélküled! - valami reakciót vártam erre Davidtől, de semmi. Kristen is számított valamire, mert csalódottan megfordult és elindult felém, mikor David futni kezdett. Megijedtem, nem tudtam, mit akar csinálni a barátnőmmel, ezért felkiáltottam.
- Kristen! - felkapta, a fejét, rám nézett, mire jeleztem neki, hogy forduljon meg, de akkor már késő volt. Épp hogy ránézett Davidre, ő már a földre teperte. Teljes súlyával ránehézkedett, és szenvedélyesen megcsókolta.
Boldog voltam, hogy így látom őket! Ennek örömében én is odaszaladtam Matthez, aki tárt karokkal várt, beleugrottam az ölébe, és követtem Kristen és David példáját.
A nagy összeborulás után felálltak a földről, ragyogva a boldogságtól és egymás kezét fogva bementek a házba. Mi követtük őket. A kanapén helyezkedtünk el, mindenki más pedig ahol helyet talált a nappalin belül.
- Szóval, Kristen, jól hallom, hogy szeretnél visszatérni közénk? - Adam a fotelben ülve a térdére támaszkodott és komolyan nézett Kristenre.
- Igen, jól hallottad! Szeretnék visszatérni, ha lehet!
- És Derek, ő már tud a dologról?
- Még nem. De ez lesz az első dolgom, hogy elmondom neki, amint meghoztátok a döntést.
- Ezen nincs mit gondolkodni, természetesen visszavártunk, bár nem nekem kell meghozni a végleges döntést. - amint befejezte, rám nézett, és úgy folytatta. _ Joany az alfád, úgyhogy tőle kell megkérdezned! - ebben a pillanatban minden szempár rám szegeződött.
- Milyen hülye kérdés ez? Nem hogy megtiltom, de megparancsolom, hogy gyere vissza! - majd ez is egy újabb ölelésbe fulladt.
- Köszönöm! Akkor most megyek is és elmondom Dereknek! - Kristen nem habozott, rögtön felpattant, Daviddel együtt.
- Én is megyek! Nem hagylak el még egyszer! - David nagyon elszánt volt, de ahogy láttam, Kristen nem vitatkozott vele. És már kint is voltak az ajtón.
Nem telt el sok idő, mire visszatértek. A siker mosolya csillogott az arcukon!
- Na? - fogadtam őket.
- Maradok! - nem is számítottam másra, mégis sikoltozva borultunk egymásra.
- Viszont ugye nem baj, ha néha majd elmegyek Derekhez látogatóba?
- Természetesen nem! És üdv újra a csapatban!
- Akkor ennek hatására rendezzünk egy kis bulit! - Joe felpattant és már rohant is ki a konyhába, elkezdeni a készülődést.
Nem volt rossz ötlet ez a party, már régen mulattunk! És fél óra múlva minden készen állt. A húsok ki voltak sütve, kellemes esti idő volt és világított az egész udvar! A jókedv ismét visszatért az egész, vagyis mindkét falkában! Így ünnepeltük együtt a boldog befejezést!

2011. február 12., szombat

45. FEJEZET

45. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap reggel nyugisan keltünk. Nem történt semmi az éjjel, nem raboltak el senkit és nem kellett háborúznunk sem. Ilyenre már régen volt példa, így mindenki igyekezte kiélvezni ezt a pillanatot. Nyugodtan le tudtunk ülni az asztalhoz, hogy megreggelizzünk, mindenféle félelem vagy aggódás nélkül. Bár furcsa volt belegondolni, hogy Kristen már nem tartozik hozzánk. Mindenkin látszott a hiánya, de főképp Davidet viselte meg. Nehéz volt elfogadni, hogy most már nem a mi csapatunkba tartozik. Sokkal inkább az ellenséghez, ami csak még jobban fűtötte a kedélyeket. Mégis sikerült kicsit csendesen, de normálisan megreggelizni. Így a munkát teli pocakkal kezdtük el.
A mai nap is ugyan úgy telt, mint a tegnapi, semmi érdekes nem történt. Ebéd szünetben mi, a tanárok felmentünk a házba megebédelni. Joany nem tarthatott velünk, mivel ő is diáknak számított, de jobb is így. Ő legalább a barátaival lehetett. Viszont Kristen távolléte nekik tűnhetett fel a legjobban! Hiszen Joany csapatában volt...vagyis még mindig benne van! Hisz nem mondta ki, hogy mostantól hivatalosan sem tartozik a falkájához! Csak annyit, hogy jobb lenne, ha egy ideig Derekkel marad, amíg mindenki le nem nyugszik. Így viszont nincs minden veszve! Nagyobb a valószínűsége, hogy visszajön, ha megvan ez a kötelék!
Ahogy erre rájöttem, nem bírtam nyugton megülni! Csak hogy nem tudtam semmit sem kezdeni ezzel az információval, mivel ő akart elmenni egy időre. Szóval magamban tartottam és inkább a feladataimra koncentráltam.
Nem telt el sok idő és egy ujjabb meglepetés ért bennünket, ugyanis Paul jelent meg a ház előtt. Egyedül állt az udvaron, senki sem volt mellette. Az ablakon keresztül láttam őt. A többiek is érzékelték a jelenlétét és a rajtam lévő feszültséget is. De nem várattam tovább, inkább kimentem elé.
- Szia! - kedvesen köszönt, amint kiléptem az ajtón. Nem látszott rajta, hogy ez egy csapda lenne, így próbáltam én is kedves lenni vele.
- Szia!
- A válasz miatt jöttem! - rögtön a tárgyra tért.
- És? Mi lenne az? - kíváncsian fürkésztem, mire végre kinyögte.
- Visszajöhetek hozzátok? - megkönnyebbülten sóhajtottam fel és boldogan közeledtem felé.
- Hát persze! - most már mindkettőnknek teljes volt a jókedve és biztatóan megöleltem. Bár tudtam, a többiek nem fogják olyan jó néven venni a visszatérését. Úgy gondolják, elárult minket, ahogy átment a démonokhoz. Ők nem olyan szemmel nézik ezt, mint én. Én csak örülök neki, hogy egy elveszett csapattag visszatér, főleg úgy, hogy nincs kényszerítve és ráadásul számára a maradás lenne a legbiztosabb. Mégis visszajön! Ez nekem óriási örömöt jelent! De azért feltettem neki a kérdést:
- És mi lesz Joanyval?
- Majd igyekszem elkerülni.
- De egy csapatba tartoztok, ráadásul ő az alfád.
- Igen, tudom. Ezért nehéz lesz, de majd megoldom.
- Jól van, ez a te választásod, minden esetre úgy gondolom, hogy remek döntést hoztál a visszatéréssel! - majd újra megöleltem.

Joany szemszöge

A tábor többi napja ugyan úgy telt el, mint eddig. Minden nap más tanár segített, hogy a már elsajátított trükkjeinket fejlesszük és ujjakat tanuljunk. Mégis másabb volt Kristen nélkül. Mark ugyan úgy mondta a hülyeségeit, de most nem volt senki, aki visszaválaszolt ezekre vagy néhanapján leoltotta volna. Mindannyian megváltoztunk egy kicsit és megéreztük Kristen hiányát. De lehet, hogy csak engem visel meg ennyire, hiszen a legjobb barátnőm! Mindig együtt voltunk, kiálltunk a másik mellett, és átsegítettük egymást minden nehéz helyzeten! Ráadásul a szerelem is egyszerre csapott le mindkettőnkre!
Hiányoznak ezek a pillanatok, mikor együtt röhögünk valamin vagy valakin! De már nem tudunk tenni semmit! Elment, és lehet, hogy nem jön vissza!
Lassan elindultunk kis csapatommal a következő órára. Sose tudtuk előre, hogy kivel lesz az óra, ezért kíváncsian, bár már megszokottan érkezünk a rétre.
Ma Adam várt ránk, mellette egy ismeretlen személy. Érdeklődve közelebb mentünk, és ekkor már nem is volt olyan ismeretlen az idegen alak.
- Sziasztok! - köszönt Adam, aki mellett Paul tűnt fel.
- Szia! - mindenki egyszerre köszönt.
- Ma velem lesz az órátok, de mielőtt elkezdenénk, Paul szeretne visszajönni hozzátok!
- De mi nem szeretnénk! - ezt nem néztem volna ki Markból, főleg, hogy ő volt a legjobb barátja. Azt hittem, ő szívesen várná vissza.
- Viszont ezt nem csak te fogod eldönteni! Az egész csapatnak van beleszólása, de főleg az alfa fog dönteni ebben az ügyben! Szóval, Joany? Mit mondasz?
- Mielőtt erre válaszolnék, szeretnék pár dolgot tisztázni. Először is: Képes lennél engem elviselni?
- Azt hiszem, igen! - a hangjában hallottam a bizonytalanság jelét, de ugyanakkor az elszántságot is, így nem kérdeztem rá még egyszer.
- Jól van. És másodszor: Azt szeretném, hogy ha visszajössz, akkor ne is forduljon meg benned, hogy átállsz a másik oldalra! Ha ezt a kettőt sikerül betartanod, akkor én szívesen várlak vissza! - ennek hallatán fellélegzett, de még nem volt vége ennek a körnek. - Viszont most a csapatot is megkérdezem erről. - feléjük fordultam és nekik irányítottam a kérdést. - Ti is visszavárjátok Pault? - ezen alaposan elgondolkodtak, és csak aztán válaszoltak.
- Én igen! - Kristina volt az első, utána jöttek a többiek.
- Én is!
- Én is! - végül mindenki beleegyezett a visszajövetelbe, már csak Markot vártuk. Ő sokáig gondolkodott, majd megfontoltan Paulra nézett és így válaszolt:
- Térj vissza, öreg harcos! - erre megindultak egymás felé és összeborultak. Ez egy csodás pillanat volt, de nem tartott sokáig, mivel az órának kezdődnie kellett.
Még az óra elején Adam mindenkit felhúzott, és nekünk meg kellett próbálni nem átváltozni, vagyis lecsillapítani magunkat. Ez nagyon nehéz volt, és sokszor kerültem a határ szélére, de végül sikerült. A többieket látva viszont nem hittem, hogy nekik is menni fog, így csak fejben próbáltam parancsolni nekik. NYUGODJATOK LE!
Nem fűztem hozzá sok reményt, mégis sikerült. A többieknél abbamaradt a remegés és nyugodtan álltak a helyükön. GYERTEK IDE! Nem tudom, ezt miért adtam ki parancsba! Talán nem tudtam elhinni, hogy ezt tényleg én csináltam. De idejöttek...

Kristen szemszöge

Épp Derekkel beszélgettem, hogy most mit fogunk csinálni, mikor egy furcsa késztetést éreztem. A lábaim maguktól életre keltek és elindultak.
- Kristen, hova mész?
- Nem tudom, csak...mennem kell! Majd máskor befejezzük! - szinte már rohanva hagytam el a szobát, de nem tehettem róla! Csak mentem a lábam után, míg a rétünk szélén nem lyukadtam ki. De még ott sem tudtam megállni! Átmentem a tanítási területen, egyenesen Joany elé. Ott megálltam és vártam, hogy mi fog történni.
Először észre sem vettek, majd fokozatosan feltűnt nekik a jelenlétem. Nem az történt, amit vártam! Ahelyett, hogy utálattal néztek volna rám, mindenki a nyakamba ugrott.
- Te meg hogy kerülsz ide? - Joany sírástól fojtogatott hangja kitűnt mindegyik közül. Amint meghallottam, elengedtem mindenkit és hozzá léptem.
- Nem tudom! Csak...jönnöm kellett! Úgy éreztem, mintha a lábaim saját életre keltek volna és maguktól idehoztak.
- Lehet, hogy én voltam!
- Ezt meg hogy érted?
- Az önuralmat gyakoroltuk, és ráparancsoltam a többiekre, hogy nyugodjanak le, de nem gondoltam volna, hogy működni fog, mivel nem hangosan mondtam ki. Mégis bevált, ezért hogy megbizonyosodjak róla, megkértem őket ugyan így, hogy jöjjenek ide, hozzám. De nem tudom, hogy te hogy kerültél ide, mikor már nem vagy velünk!
- De hivatalosan még a te csapatodhoz tartozik! - Adam lépett mögénk.
- Ezt nem értem! - Joany zavartan nézett rá, és várta a magyarázatot.
- Kristen nem mondta ki, hogy átáll a démonokhoz és megszakítja veled az alfa kapcsolatot! Így hivatalosan még az alfája vagy, ezért engedelmeskedett neked, vagyis jött ide.
- És akkor...most...mi lesz? - Joany rám emelte tekintetét.
- Nem tudom! Még kell egy kis idő!
- De mire? Hisz szeretsz velünk lenni, és ezt te is tudod! Attól még lehetsz a bátyáddal, hogy velünk is vagy! Daviddel meg nem fogsz találkozni olyan gyakran!
- Annyi pont elég! A közelében lenni, és tudni, hogy bármikor láthatom, mégsem lehetek vele! Hisz ő mondta, hogy ezt így nem tudja folytatni! - kicsordultak a könnyei a bánattól. Sírva tette hozzá: - Még kell egy kis idő! - és elment!

A tábornak lassan vége, alig van belőle egy nap! A mai az utolsó, amikor még együtt lehetünk, így este rendezünk egy tábor tüzet! Holnap reggel pedig haza indulunk!
A fiúk már megrakták a tűznek valót, csak meg kell gyújtani! A padok is oda lettek téve!
Este kellemes időnk volt, csak a szúnyogok zavartak! Mire besötétedett, már az egész tábor a tűz körül ült és együtt énekeltünk! Meghitt pillanat volt, amire még sokáig fogunk emlékezni! Most, hogy Paul visszatért, felszabadultabb lett a hangulat a csapatban, de Kristent semmi és senki nem tudta pótolni!
Éneklés után pár jókedvű diák felállt, és elkezdett táncolni, amit a többiek is követtek, így egy jó kis táncos hangulat alakult ki.
Körülbelül éjfél körül fejeztük be a mulatást, mikorra már mindenki hulla fáradt volt! Felmentünk a szobákba és bevetettük magunkat az ágyba. Ezzel az utolsó nap is véget ért!
Másnap reggel mindenki elkezdett csomagolni és nem sokkal dél után indultunk el. De még előtte mindenkitől búcsút vettünk, természetesen a csapat társakon kívül.
Ők ugyanis velünk jönnek, és az volt a terv, hogy a nagy ház mellett építünk egy kisebbet, ahol ők fognak lakni, így együtt tudunk maradni!
A busz ajtó előtt, míg vártam az előttem lévőkre, hogy felszálljanak, utoljára körbenéztem! Nem tudom, mire vártam! Talán egy utolsó reménysugár volt még bennem, hogy Kristen hátha betoppan és visszatér hozzánk, de nem jött! E felfogás szerint néztem ujjra a tábort. Hiányozni fog ez az idő, amit itt töltöttünk együtt! Sok kalandban volt részünk, amire jó lesz visszagondolni!
Majd én is elfoglaltam a helyemet Kristina mellett, és elindultunk...

A végszó

Itt a vége!

Sziasztok! Csak annyit szeretnék közzétenni, hogy a történetemnek lassan itt a vége! Úgy néz ki, hogy a következő fejezet lesz az utolsó, amit igyekszem minél hamarabb feltenni, hogy nem várakozzatok rá annyit.
Így szeretném megköszönni azoknak, akik rendszeresen olvasták és komizták a fejezeteket, és ezzel segítettek a történet folytatásában, arról nem is beszélve, hogy így mennyi bizalmat és erőt adtatok vele! Ez is segített abban, hogy folytassam a történetet!
Remélem, tetszett az eddigi történet és az utolsó fejezettel is meg lesztek elégedve! :)
Mindenkit puszilok! :)

2011. január 15., szombat

44. FEJEZET

44. Fejezet

Adam szemszöge

Mivel mind két csapat együtt volt, ezért nem mehettünk se a mi házunkba, se a démonokhoz, így a Joanyék csapat házába mentünk. Ott mindannyian leültünk egy-egy ágyra, vagy ahol volt hely és vártuk hogy Kristen beszéljen. De nem kezdett el mesélni, ezért nekünk kellett szóra bírni kérdésekkel:
- Először is, mióta vagy velük? - kezdtem.
- Először is nem vagyok velük! Másodszor pedig, nem segítettem nekik és én nem is tudtam a csatáról, mielőtt megkérdeznétek, hogy én mondtam e el nekik!
- Honnan tudjuk, hogy nem tartozol közéjük? Hisz már alig látunk és éjszaka titokban szöksz ki, hogy el tudj menni hozzájuk! - utánam rögtön elkezdtek záporozni rá a kérdések, amit Taylor indított el, persze az én segítségemre.
- Onnan, hogy megmentettem Joanyt, aki még mindig a legjobb barátnőm! Ha én is démon lennék, akkor nem tettem volna! - ezen a kérdésen felháborodott, mégsem borult ki.
- De van benned démoni vér! Hisz nem halljuk a gondolataidat sem! - utánam Taylor tűnt a legkíváncsibbnak. De erre már nem válaszolt, csak lelógatta a fejét. Ezzel úgy látszott, nem fog többet beszélni róla, de engem még egy valami érdekelt:
- Már csak egy kérdésemre válaszolj! - rám nézett, és várt. - A csata közben te mentetted meg Dereket? - bár tudtam a választ, az ő szájából szerettem volna hallani.
- Igen.
- Miért? - szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát és rémülten Derekre nézett. Ő is ránézett, de nem tudtam róla leolvasni, hogy bíztatta e arra, hogy elmondja vagy sem. Végül csak ennyit mondott.
- Legyen elég annyi, hogy erősebb viszonyban vagyunk. De nem szerelmi értelemben! Viszont többet nem...
- Kristen! Kérlek, ne titkolózz többet! Meg fogjuk érteni, bármi van köztetek, de ahhoz meg kell bíznod bennünk! - David remény vesztve nézett rájuk. Semmi mást ne akart, csak őt, és azt, hogy megbízzon benne, vagyis hogy elmondja az igazat, de látszott rajta, hogy csalódott benne. Mégis sikerült rá hatnia!
Először tehetetlenül leeresztette a fejét, viszont Derek ezt látva rögtön átkarolta és...bíztatta?!
Érdekesen jött le a szituáció, de Kristen ránk nézett és belekezdett a mondókájába!
- Tesók vagyunk! Azért tűntem el éjszakánként, hogy ezt meg tudjuk beszélni! És ti is ezért nem hallottatok! Mert démon vagyok! De csak farkasként! Emberként még mindig ugyan az a Kristen vagyok, akit megismertetek! - közben Davidre nézett és neki folytatta. - De attól még ugyanúgy szeretlek és nem akarlak elveszíteni! - a szemei könnybe lábadtak. David viszont elbizonytalanodott és idegesen fogta a fejét.
- Nem tudom! Nem hinném, hogy menne! Te már démon vagy, és...
- Ne, kérlek, ne mond ezt! - Kristen kétségbe esetten nyúlt David keze után, de nem sikerült megérintenie, mielőtt elhúzta volna.
- Sajnálom! - David szomorúan, könnyes szemekkel nézett a szemébe, és kiment a szobából. Kis idő múlva Kristen is követte.
- És most? - szólalt meg Derek. Kicsit feszélyezve érezte magát, ahogy mi is.
- Szerintem ki kellene békülnünk! Végül is már mindketten megfizettünk a tetteinkért! - nem szívesen mondtam volna ki a tényeket Derek előtt, de tudta, miről beszélek. - Ráadásul nekünk köszönhetően megtaláltad életed szerelmét és visszakaptad a húgodat is! De ennek fejében még Joanyt is elraboltad és megkeserítetted a napjainkat! Legyen ennyi elég!
Elkondolkodott a dolgon, majd így folytatta:
- Jólvan, de ne várjátok, hogy most már puszi pajtások vagyunk! Ugyanúgy utálunk titeket! Mégiscsak démonok vagyunk, ti meg...mezei farkasok!
- És mi lesz Kristennel? - Joany kérdése letörtnek és bánatosnak hangzott, hisz számított arra, amit most szóban is megkapott.
- Azt hiszem, az lesz neki a legjobb, ha velem marad! Csak így tudok neki segíteni, hiszen a bátya vagyok, és most Daviddel kapcsolatban is kell neki egy kis idő!
- Szerintem is így lenne a legjobb! - egyet kellett értenem Derekkel.
- Remek! Akkor mi most megyünk is! - majd Derek felállt Timmel és Mike-kal és elmentek.
De Paul nem ment utánuk, csak állt tanácstalanul a szoba közepén. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy szeretne közölni nekem valamit.
- Szeretnél mondani valamit? - próbáltam óvatosan feltenni a kérdést, nehogy elijesszem. A fejét hírtelen kapta fel és gondolkodva nézett a szemembe.
- Ha...úgy döntenék,...hogy kiszállok Derekék csapatából...még visszajöhetek? - lassan tette fel a kérdést.
- Hát...ha így alakulna...szívesen fogadnánk! - öröm volt látni, ahogy felragyogott az arca ennek hallatán, de valamit még nem értettem. A többiek már kimentek rögtön Derekék után, így egyedül voltunk a szobában.
- De valamit még nem értek! Azt már tudom, hogy Joany miatt álltál át, de akkor most miért akarsz visszajönni?
- Mert ott nem találom a helyem, és hiányoznak a barátaim! De Joany miatt nehéz a döntés! Úgy érzem, hogy már túltettem magam rajta, de ha meglátom, rádöbbenek, hogy mégsem!
- Megértelek! Mégis arra kérlek, hogy ne halaszd sokáig a döntésedet! Nem szeretnék ebből bajokat!
- Rendben! Holnapig még átgondolom, és megüzenem neked! Remélem...!
- Akkor jó! - majd kiléptem mögötte a szobából.

Ezután a megbeszélés után ugyan úgy folytatódott a nap, mint a botrányok előtt. Mindenki tanította az arra a napra eső csoportját. A csatának köszönhetően sokan voltak, akik sokkal ügyesebbek voltak, mint a többiek, de ők is gyorsan tanultak. Nem volt velük semmi gond! Este mégis mindannyian fáradtan rogytunk össze a kanapén. Semmi másra nem vágytunk, csak egy kiadós alvásra!
- Van valami hír Paulról? - Matt mellettem ült, mikor megkérdezte. Mindenki tudta, hogy Paul visszatérése még nincs elveszve, hiszen mielőtt kimentek volna a szobából, hallották, amit beszéltünk.
- Nem, nincs! Attól tartok, valami baj történt! De majd holnap kiderül! Vagy nem...!

2011. január 12., szerda

43. FEJEZET

43. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap egy csodálatos napra ébredtem! Ablakomon besütött a napfény, ami melegséggel töltötte el a szobámat és engem is felmelegített kívül-belül, de egyben el is szomorított. Ez ugyanis rádöbbentett, hogy a csapatunk néhány tagja átállt az ellenséghez. Bár nem tudom, mi okuk volt rá, minden esetre ez eléggé elszomorított. És ezt nem akartam magyarázat nélkül hagyni! Ezért miután már mindenki felkelt, összehívtam a csapatot.
- Figyeljetek! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem nem hagy nyugodni az a tény, hogy többen is démonok lettek közülünk! Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek és beszélek Derekkel! Semmi harc csak kulturált beszélgetés!
- De... - Joany arcáról tükrözött a rémület és már kezdett volna lebeszélni, de nem hagytam neki.
- Ezt már elhatároztam, és nem tudtok lebeszélni! Csak az lenne a kérdésem, hogy velem tartottok-e? Ha valaki nem akar jönni, megértem és nem erőszak. Senkit nem szeretnék semmibe belekeverni az akaratán kívül. Szóval? Ki tart velem?
- Én természetesen veled vagyok! - Joe mosolyogva felállt, akit még Taylor és Matt is követett Joanyval együtt. Egyedül David maradt ülve és az állát szomorúan nyugtatta a kezén.
- Hé, pajtás, te nem jössz? - Joe állt David mellett, mire oldalba bökte, így próbálta bíztatni.
- Nem, nem hinném!
- Ugyan miért nem? - Taylor fejét is felütötte a kíváncsiság, aminek ritkán szokott jelet adni.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudnám türtőztetni magam Derek közelében! Kristen nagyon megváltozott és ez az ő hibája! És még arra sem készültem fel, hogy Kristent az ő oldalukon lássam.
- Megértem! Nem hibáztatlak ezért! Viszont akkor valakinek itthon kell maradnia veled, nehogy megtámadjanak. - természetesen senki sem jelentkezett a feladatra. Mindenki a másikra nézett, mikor Joany megszólalt:
- Én vállalom! Veled maradok!
- Nem szükséges, meg tudom védeni magam!
- Lehet, de ha többen jönnek, jól jön az erősítés, ráadásul nem vagy olyan állapotban, hogy képes lennél normálisan harcolni! - nem mondott rá semmit, csak csendesen beletörődött.

Egy óra múlva már úton voltunk. De hogy ne higgyék, lesből támadunk, ezért Taylort előre küldtem, hogy szóljon nekik. Csakhogy Joe egyszerűen nem bírt megmaradni mellettem, ezért elküldtem Taylor után.
Nem telt el sok idő, mire visszaértek, mögöttük Derekkel és csapatával. Mindannyian emberi alakban voltak, ahogy mi, csak egyetlen farkas ment mellettük. Paul és Angela is eljött Derek két oldalán, és mögöttük még két férfi. A farkasról nem tudtam, még csak nem is sejtettem, ki lehet az és miért van farkas alakban. Biztos a hatékonyabb védelem miatt.
Megálltunk egymással szemben a rét két oldalán. Egyikünk sem mozdul pár pillanatig, majd először én léptem előre. Mivel gyanakodva nézett, a legfontosabbal kezdtem.
- Békével jöttünk! - majd felemeltem a kezem. Láttam rajta, hogy megnyugodott és a farkas is leült mellette. Olyan volt, mintha tőle függött volna! Ez érdekes volt, de most nem ezért jöttünk.
- Beszélnünk kell!
- Hallgatlak! - mondta rögtön és kíváncsian figyelt.
- Először is, Paultól és Angelától szeretném megkérdezni, hogy miért álltak át! - és áthatóan rájuk néztem. Paulon látszott, hogy megszeppent, de Angela arcáról inkább büszkeség és elégedettség tükröződött.
- Magamtól jöttem, senki sem kényszerített! - először Angela kezdett bele.
- De miért? - Taylor szeme csillogott a kíváncsiságtól és mellette Joe is lenyugodott.
- Derek miatt. - olyan nyugodtan mondta, mintha ez lenne a legésszerűbb magyarázata. - Ő ugyanis a ,,lelki társam". - ezt gúnyosan ejtette ki, és a kezével csinált egy macska kaparást. Ahogy ezt meghallottam, meg se tudtam szólalni, csak bámultam rájuk. Majd mikor már sikerült felfognom, hogy Angela véglegesen is a démonokhoz tartozik, reménykedve Paulra néztem.
- És te, Paul? Miért álltál át?
- Joany miatt! - szomorú szemeit rám, majd Mattre emelte.
- Kifejtenéd bővebben? - Matt mérgesen emelte rám a tekintetét, mikor megkértem rá, hogy érthetőbben mondja el.
- Szeretem Joanyt, de ő Matt-tel van együtt...
- A lelki táram! - vágott közbe Matt.
- ...és így semmi esélyem nála! Ekkor találkoztam Derekkel és felajánlotta, hogy álljak át hozzájuk. Így majd sikerül elfelejtenem. - fejezte be. - De nem volt igaza! - és csüggedten újra lehajtotta a fejét.
Benne láttam egy kis reményt, hogy visszajön! Hisz nem teljesen önszántából ment át! Miután elhangzottak a beszámolók, Derek felém fordította a fejét.
- Van még valami, vagy mehetünk? - türelmetlenül várt és látszott rajta, hogy nagyon nincs ínyére ez a beszélgetés.
- Igazság szerint még lenne valami! Mit csináltál Kristennel? Mióta elraboltad, teljesen megváltozott! Mondtál neki valamit? - ekkor már nem is unatkozott annyira és magabiztosan állt tovább. Mellette a farkas is elkezdett mocorogni. Derek ránézett, mire a farkas megmorogta.
- Tim, Mike, menjetek és nézzetek körül! - szólt a mögötte álló két férfinak, mire azok elindultak visszafelé. Nem bíztam Derekben, ezért ebben a pillanatban én is halkan odasúgtam Joe-nak és Mattnek, hogy menjenek ők is. Majd ránk nézett, és szóra nyitotta a száját, de csak ennyit mondott:
- Nem mondhatok semmit. - kissé csalódottnak tűnt, de nem mondott semmit.
- Akkor arra adj választ, hogy amikor harcoltunk, ki állt közénk? Nekem úgy tűnt, hogy ismerted! - még nem válaszolt semmit, de a farkas újra morogni kezdett.
- Ő! - és hálásan a farkasra nézett.
- De ki Ő?
- Rossz kérdéseket teszel fel! - láttam rajta, hogy erről már nem fog többet mondani, így másra tereltem a szót.
- Minek küldted el a két fiút?
- Csak hogy szétnézzenek, nincs e valaki, aki esetleg ránk akarna támadni közületek! - gyanakvóan méregetett. - Gondolom te is ezért küldted el a két srácot!
- Én csak nem bízom benned! - mondtam határozottan.
Ezzel véget is ért a beszélgetésünk, és már indultunk volna vissza, mikor a farkas elszaladt Derek mellől. Csak néztünk utána, nem értettük, mi történt, mire meghallottuk a morgásokat és ugatásokat. Váltottunk egy gyors pillantást, és elindultunk a farkas után.
Négyen küzdöttek egymással, de Derek farkasa közéjük állt! Kettő Tim és Mike volt, Derek csatlósai, kettő pedig közülünk, David és Joany! A farkas mégis őket védte meg, főleg Davidet. Ó istenem! Ekkor rájöttem!
- Elég! Kiáltottam el magam, de semmi sem történt. Utánam Derek is felüvöltött egy hatalmasat, ami mélyről jövő, igazi démoni kiáltás volt! Az egész erdő beleremegett, nem csoda, hogy a farkasok is abbahagyták a harcot egymás közt.
- David, mit csináltok itt? - nagyon mérges voltam rájuk. Miután visszaváltoztak, Davidhez fordultam.
- Nem azt mondtad, hogy otthon akarsz maradni?
- Igen, de nem bírtam! Tudni akartam, hogy mi van Kristennel és ha Derek bántotta, akkor... - itt elhallgatott, de tudtam, mit akar mondani.
- Én próbáltam visszatartani, de nem bírtam megállítani! És igazság szerint én is kíváncsi voltam, de megmondtam neki, hogy semmi feltűnősködés! - Joany itt megvetően nézett Davidre.
- De mi van Kristennel? És ki ez a farkas? - Davidről sütött a nyugtalanság, és ide-oda kapkodta a tekintetét a farkas és köztem.
- A farkas... - kezdtem bele, de elkezdett átváltozni.
- Én vagyok!
Ahogy megláttuk, mindannyiunknak elakadt a lélegzete, kivéve Dereknek. Egyedül ő tudta, hogy ki van a farkas bőrében!
- Kristen? De miért? - David teljesen kétségbe volt esve.
- Mindent elmondok, de először menjünk egy másik helyre! - mindannyian elindultunk, kivéve a démonokat. Ők ott maradtak és megfordultak, hogy elmenjenek, mire Kristen megfordult és utánuk szólt.
- Ti is! - mondat, mire fintorogva utánunk jöttek.

2010. december 18., szombat

42. FEJEZET

42. Fejezet


Kristen szemszöge

- Most mit fogunk csinálni? - Joany idegesen járta körbe a cellát.
- Nem tudom! Ennek nem így kellett volna történnie! - teljesen le voltam döbbenve, nem tudtam magamhoz térni!
- És mégis mit értett azon, hogy mindent tud? Mi az amit nem mondtál el? - már szinte kiabálva beszélt, Joany teljesen ki volt akadva.
Erre semmit sem tudtam mondani, csak álltam a cella előtt és markolásztam a vas rudakat, attól remélve segítséget. Ezt ő is észrevette és magát megnyugtatva kifújt egy nagy levegőt és összefoglalta a tényeket.
- Jól van! Itt vagyunk már ketten ebben a cellában, a kiszabadulás esélye a legkisebb szintre csökkenve, ráadásul nemcsak Angela, de Paul is itt van valahol, félő hogy az ellenség oldalára állva! Mégis mit fogunk csinálni? - tette fel újra a költői kérdést, amire még mindig nem tudtam a választ.
- Nem tudom! - ismételtem csüggedten. - A többieket nem tudod hívni? Gondolattal? Vagy a csapatodat? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, már próbáltam! Olyan, mintha ez az erődítmény elzárna minden kapcsolatot a külvilággal! Viszont felfedeztem egy kis patak szerűséget! Abból a sarokból hallani a csobogását! - és a jobb oldali sarokra mutatott. Odamentem, hogy jobban megnézzem és én is hallottam a patak folyását. De mást is észrevettem! Mintha egy halvány gondolat foszlányt kaptam volna el egy társunktól!
- Joany, gyere ide!? Te nem hallasz valamit? - érdeklődve nézett rám és a lyukra, majd leguggolt mellém. Hallgatózni kezdett, de nem láttam az arckifejezésén változást. - Na? - kérdeztem.
- Semmi különöset, csak a víz csobogását.
- Igen, de ha farkasként hallgatod? Nem hallasz gondolat foszlányokat? - még jobban hallgatózni kezdett, és összehúzott szemöldökét most kiengedte!
- Ugye hallod? - kérdeztem boldogan és remélve, hogy arckifejezése ezt jelentette.
- Igen, tényleg hallok valamit! - de mindketten meghallottunk egy másfajta zajt is, léptek zaját. Gyorsan elugrottunk a sarokból és vártuk az idegent. Végül Derek jelent meg az ajtóban.
- Angela azt mondta, hogy ki akartad engedni Joanyt! - kezdte.
- Mit akarsz Angelától? Egy szemét kis dög és te mindent elhiszel neki! - fakadtam ki, mire meglepett arcot vágott. Megdöbbent, nem számított ilyen kitörésre. De gyorsan magához tért.
- Ne sértegesd Angelát és válaszolj a kérdésemre! Ki akartad szöktetni Joanyt?
- Igen, ki akartam szöktetni, mivel a legjobb barátnőm és ő nem tehet semmiről!
- De nagyon is tehet! Te nem tudod, hogy...
- De, már tudom Derek! Joany elmondta, hogy miért hoztad ide! De akkor sem Ő a hibás! - teljesen kész voltam, teljes torkomból ordítottam.
- Ezt ne itt beszéljük meg! - elővette a kulcsot a zsebéből és kinyitotta az ajtót, mire Joany hírtelen nekirohant a rácsoknak és Dereket sikerült hátralöknie az ajtóval. A falhoz zuhant és beverte a fejét amitől elájult. Fájt a szívem, oda akartam menni hozzá, de Joany elkapta a kezem és a kijárat felé rángatott.
- Gyere, tűnjünk el innen! Nemsokára úgyis magához tér, de addig már kint lehetünk! - Joany nem adta fel, kitartóan haladt az ajtó felé. Sikerült is elérnünk és egy perc múlva már a szabadban voltunk!

Teljes erőnkből rohantunk, mikor egy farkas jött nekünk. Vörös szemei voltak, tehát démon lehetett. Különösen engem vett célba vagy csak véletlenül, de engem döntött le a lábamról. Viszont ez nem volt elég neki, elkezdte tépni a kabátomat míg a bőrömhöz nem ért. Akkor elkapta a kezem és húzni kezdett. Sikoltottam a fájdalomtól, nem tudtam mit csinálni, szörnyű érzés volt. Joany ott volt mellettem és szörnyen nézett ki! Remegett, szaporábban vette a lélegzetet, és mikor felsikoltottam, hírtelen...átváltozott! Gyönyörű szép fehér farkas lett belőle, a hátán egy különleges szürke csík ékeskedett, ami még különlegesebbé tette!
Nem várt sokat, ráugrott támadómra és harcolni kezdett vele. De én se unatkoztam! Mivel farkas vagyok, szerencsére hamar begyógyult a sebem, de nem kaptam pihenőt, ugyanis hírtelen egy másik farkas ugrott nekem, szintén démon, de szerencsémre időben változtam át!
Majd én is harcolni kezdtem!

Már majdnem tíz perce küzdöttem támadómmal, mikor a többiek hangját hallottam! Elég halvány gondolatok voltak, nem is mindet értettem, de ki tudtam venni, hogy ők azok! Viszont ők nem ismertek meg engem! Hiszen majdnem olyan színű vagyok, mint a többi démon!
De nemcsak ők készültek támadással! A démonok is felkészültek a védekezés és a támadásra is.
Viszont ami a legfurcsább volt, hogy Joany hangját se hallottam és ő se ismert meg engem, csak onnan tudta, hogy én vagyok, mert látta, mikor átváltoztam. De ami még ettől is érdekesebb, a démonok hangját hallottam és értettem is, sokkal tisztábban, mint a társaimét. Vajon azért, mert megharaptak, vagy amiatt, amit Derek mondott? Nem volt időm eltöprengnem rajta, különben a támadóm megöl, de eszembe jutott valami.
- Hé, te, a saját társadat akarod megölni? - irányítottam küzdő felem felé, mire megtorpant, jobban szemügyre vett, majd ő is megszólalt:
- Ne haragudj, csak...azt hittem, hogy... - nem fejezte be a mondatot, helyette elkondolkozott. - Hogyhogy még nem láttalak? - kérdezte, mire megijedtem, hogy rájön, de ügyesen feltaláltam magam.
- Még új vagyok! Viszont ne fecsegjünk többet, hanem menjünk küzdeni! - és elrohantam előle.
Joanyt kerestem, de ő eltűnt! Lehet, hogy legyőzte az ellenfelét és most a többiekkel van. Így hát elkezdtem futni a hangok irányába, ahonnan a legtöbb vonyítás jött. Itt mindenhol farkasok küzdöttek egymással, szörnyű volt látni! De feltűnt, hogy a távolban két hatalmas, a többiektől nagyobb farkas verekszik. Nem tudtam, kik lehetnek, de erőteljesebben folyt köztük a harc, mint mások közt, ezért rohanni kezdtem feléjük, hogy megakadályozzam a küzdelmet...

Adam szemszöge

Amikor beértünk az erdőbe, egy csapat démonnal találtuk szemben magunkat. Harcra készültek! Többen voltak, mint mi lettünk volna, de még szerencse, hogy mindenkit bevontunk az ütközetbe, különben alul maradtunk volna! Viszont így is csak remélni tudtam, hogy mindenki éppen vagy csak pár karcolással tér majd vissza, ugyanis az újoncok még nem voltak annyira kiképezve!
Futás közben vettük észre őket, ezért nem is álltunk meg, egyenesen nekik rohantunk, de nem váratlanul! Már ők is messziről kiszúrtak bennünket, ezért fél úton csaptunk össze!
Egy perc alatt véres csata keletkezett! Viszont Dereket sehol sem láttam! Ezek szerint résen kell lennem, ha lesből akar lecsapni! Úgy is volt, ahogy sejtettem! Míg épp egy másik farkassal verekedtem, a hátam mögé került, de nem támadt, hanem morgott egyet, mire a másik elengedett és elment. Így szembe kerültem Derekkel!
- Már rég vártam erre a pillanatra! - hallottam a gondolatát. Elég erősen nekem szánta, így nem tudtam nem meghallani.
- Hidd el, hogy én is! - üzentem neki vissza. Közben már köröztünk egymás körül, de egyikünk sem támadt, míg el nem jött a megfelelő pillanat...
De egyszer csak Matt-et hallottam felüvölteni, így oldalra kaptam a tekintetemet egy másodperce, viszont mire már visszafordultam, Derek a nyakamat harapta. Így elkezdődött egy igen állatias küzdelem! Felváltva haraptuk egymást, hol én kaptam el a nyakát, hol ő az enyémet, de egyikünk sem került igazán fölénybe.
Közben sokan próbáltak beleavatkozni hol az én részemről hol az övéről. Mikor az én nyakam volt a soron, Taylor és még sokan mások is a segítségemre siettek, mikor pedig én támadtam rá, akkor tőle jöttek a segédnyújtások. De egyszer sem fogadta el, ahogy én sem! Ez csak ránk tartozik!

Egészen addig, míg egy idegen farkas nem ugrott közénk! Először Derekhez fordult, majd felém morgott, és így állt köztünk, rám morogva. A Derek pillantása meglepetséget sugározott, de én tudtam, hogy csak elterelésnek szánja! Így visszavicsorogtam az idegenre! Nem hátráltam meg, és ő sem adta fel, viszont nem készült támadásra. Helyette inkább háttal ment Derek felé és engem szemmel tartva eltűntek a sűrűben.
Ez érdekes volt! Utánuk akartam futni, de valami visszatartott, mintha vége lett volna a csatának ezzel a pillanattal. Körülnéztem, de a többieken semmi nyoma nem látszott a feladásnak.
Viszont ez csak egy percig tűnt így, ezután minden démon szép lassan elhagyta a csatateret és beszaladtak a sűrűbe. Mi is visszaindultunk a ház felé. Út közben örömmel állapítottam meg, hogy annyian vagyunk mint ahányan eljöttünk. A ház előtt visszaváltoztunk és míg az ifjoncok visszamentek a táborba, addig én bementem a házba várni a többieket.
- Ez nagyon érdekes volt! - lépett be Joe az ajtón és leült mellém a kanapéra. - Nagyban harcolok egy démonnal, mikor egyszer csak meghátrált és elfutott! Ilyen még sosem történt! - a fejét vakargatta gondolkozás közben.
Nemsokára a többiek is megjöttek és ők is ugyanezen a véleményen voltak. Utoljára Joany lépett be Matt oldalán.
- Joany! - néztem rá és odarohantam hozzá. Mikor a többiek is feleszméltek a csodálkozásból és ők is észrevették Joanyt, felálltak és együtt átöleltük őt.
- Már úgy hiányoztál! - mondtam.
- Nekem is ti! Szörnyű volt egyedül, még Kristen meg nem jött! Tényleg, ő hol van? - kérdezte, majd kibontakozott az ölelésünkből és körülnézett. - Pedig ő is ott volt a csatában! Láttam, hogy átváltozik! - rémülten fordult felénk. Nem tudtam, mit mondjak, de nem is kellett semmit, mert David megelőzött.
- Nem értem, miért csinálja ezt! Ma este épphogy visszajött, és alig hogy lefeküdtünk már ki is osont! Tudhatta, hogy őrködni fogunk, mert nem a bejárati ajtón távozott, hanem az ablakon. Viszont azt nem tudhatta, hogy mikor kimászott, akkor még nem aludtam, így felkeltettem a többieket és utána mentünk. Egy szikla csomóig sikerült követnünk, de ott eltűnt. Ebből gondoltuk, hogy valami bejárat szerűség lehet ott, így visszajöttünk és összehívtunk mindenkit a támadásra. A meglepetés erejével szerettünk volna hatni, csakhogy mire visszaértünk már a démonok is támadásra készek voltak! Vajon ő szólt nekik? Lehet, hogy végig nekik dolgozott?
- Nem, az nem lehet! Valószínű, hogy mikor eltűnt a sziklában, értem jött, ugyanis ma este megjelent a cellám előtt és ki akart vinni, de Angela bezárt minket!
- Angela? Őt nem Derek rabolta el?? - jött Taylor felől a kérdés.
- Nem, magától ment oda! És Paul is! Mindketten átálltak az ellenfél oldalára! Ahogy később rájöttem!
- Akkor lehet, hogy valamelyikük védett meg Derektől! - gondolkodtam hangosan, amire a többiek is felfigyeltek. Így muszáj volt folytatnom: - Míg ti a többi démonnal harcoltatok, addig én Derekkel voltam elfoglalva. Sokáig verekedtünk egymással elég keményen, egészen addig, míg egy idegen farkas meg nem jelent köztünk. Én nem ismertem, de Derek arcán meglepetség látszódott. Szemmel láthatóan Dereket védte, viszont nem támadt rám. Együtt is mentek el, ezért lett vége a küzdelemnek. - mindenki figyelmesen hallgatott és csodálkozva néztek rám.
- Vajon ki lehetett az? - Matt kérdése már bennem is megfogalmazódott, de nem tudnám kideríteni.
- Nem lehet tudni! Csak annyiban vagyok biztos, nem teljesen démon!