42. FEJEZET

42. Fejezet

Kristen szemszöge

- Most mit fogunk csinálni? - Joany idegesen járta körbe a cellát.
- Nem tudom! Ennek nem így kellett volna történnie! - teljesen le voltam döbbenve, nem tudtam magamhoz térni!
- És mégis mit értett azon, hogy mindent tud? Mi az amit nem mondtál el? - már szinte kiabálva beszélt, Joany teljesen ki volt akadva.
Erre semmit sem tudtam mondani, csak álltam a cella előtt és markolásztam a vas rudakat, attól remélve segítséget. Ezt ő is észrevette és magát megnyugtatva kifújt egy nagy levegőt és összefoglalta a tényeket.
- Jól van! Itt vagyunk már ketten ebben a cellában, a kiszabadulás esélye a legkisebb szintre csökkenve, ráadásul nemcsak Angela, de Paul is itt van valahol, félő hogy az ellenség oldalára állva! Mégis mit fogunk csinálni? - tette fel újra a költői kérdést, amire még mindig nem tudtam a választ.
- Nem tudom! - ismételtem csüggedten. - A többieket nem tudod hívni? Gondolattal? Vagy a csapatodat? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, már próbáltam! Olyan, mintha ez az erődítmény elzárna minden kapcsolatot a külvilággal! Viszont felfedeztem egy kis patak szerűséget! Abból a sarokból hallani a csobogását! - és a jobb oldali sarokra mutatott. Odamentem, hogy jobban megnézzem és én is hallottam a patak folyását. De mást is észrevettem! Mintha egy halvány gondolat foszlányt kaptam volna el egy társunktól!
- Joany, gyere ide!? Te nem hallasz valamit? - érdeklődve nézett rám és a lyukra, majd leguggolt mellém. Hallgatózni kezdett, de nem láttam az arckifejezésén változást. - Na? - kérdeztem.
- Semmi különöset, csak a víz csobogását.
- Igen, de ha farkasként hallgatod? Nem hallasz gondolat foszlányokat? - még jobban hallgatózni kezdett, és összehúzott szemöldökét most kiengedte!
- Ugye hallod? - kérdeztem boldogan és remélve, hogy arckifejezése ezt jelentette.
- Igen, tényleg hallok valamit! - de mindketten meghallottunk egy másfajta zajt is, léptek zaját. Gyorsan elugrottunk a sarokból és vártuk az idegent. Végül Derek jelent meg az ajtóban.
- Angela azt mondta, hogy ki akartad engedni Joanyt! - kezdte.
- Mit akarsz Angelától? Egy szemét kis dög és te mindent elhiszel neki! - fakadtam ki, mire meglepett arcot vágott. Megdöbbent, nem számított ilyen kitörésre. De gyorsan magához tért.
- Ne sértegesd Angelát és válaszolj a kérdésemre! Ki akartad szöktetni Joanyt?
- Igen, ki akartam szöktetni, mivel a legjobb barátnőm és ő nem tehet semmiről!
- De nagyon is tehet! Te nem tudod, hogy...
- De, már tudom Derek! Joany elmondta, hogy miért hoztad ide! De akkor sem Ő a hibás! - teljesen kész voltam, teljes torkomból ordítottam.
- Ezt ne itt beszéljük meg! - elővette a kulcsot a zsebéből és kinyitotta az ajtót, mire Joany hírtelen nekirohant a rácsoknak és Dereket sikerült hátralöknie az ajtóval. A falhoz zuhant és beverte a fejét amitől elájult. Fájt a szívem, oda akartam menni hozzá, de Joany elkapta a kezem és a kijárat felé rángatott.
- Gyere, tűnjünk el innen! Nemsokára úgyis magához tér, de addig már kint lehetünk! - Joany nem adta fel, kitartóan haladt az ajtó felé. Sikerült is elérnünk és egy perc múlva már a szabadban voltunk!

Teljes erőnkből rohantunk, mikor egy farkas jött nekünk. Vörös szemei voltak, tehát démon lehetett. Különösen engem vett célba vagy csak véletlenül, de engem döntött le a lábamról. Viszont ez nem volt elég neki, elkezdte tépni a kabátomat míg a bőrömhöz nem ért. Akkor elkapta a kezem és húzni kezdett. Sikoltottam a fájdalomtól, nem tudtam mit csinálni, szörnyű érzés volt. Joany ott volt mellettem és szörnyen nézett ki! Remegett, szaporábban vette a lélegzetet, és mikor felsikoltottam, hírtelen...átváltozott! Gyönyörű szép fehér farkas lett belőle, a hátán egy különleges szürke csík ékeskedett, ami még különlegesebbé tette!
Nem várt sokat, ráugrott támadómra és harcolni kezdett vele. De én se unatkoztam! Mivel farkas vagyok, szerencsére hamar begyógyult a sebem, de nem kaptam pihenőt, ugyanis hírtelen egy másik farkas ugrott nekem, szintén démon, de szerencsémre időben változtam át!
Majd én is harcolni kezdtem!

Már majdnem tíz perce küzdöttem támadómmal, mikor a többiek hangját hallottam! Elég halvány gondolatok voltak, nem is mindet értettem, de ki tudtam venni, hogy ők azok! Viszont ők nem ismertek meg engem! Hiszen majdnem olyan színű vagyok, mint a többi démon!
De nemcsak ők készültek támadással! A démonok is felkészültek a védekezés és a támadásra is.
Viszont ami a legfurcsább volt, hogy Joany hangját se hallottam és ő se ismert meg engem, csak onnan tudta, hogy én vagyok, mert látta, mikor átváltoztam. De ami még ettől is érdekesebb, a démonok hangját hallottam és értettem is, sokkal tisztábban, mint a társaimét. Vajon azért, mert megharaptak, vagy amiatt, amit Derek mondott? Nem volt időm eltöprengnem rajta, különben a támadóm megöl, de eszembe jutott valami.
- Hé, te, a saját társadat akarod megölni? - irányítottam küzdő felem felé, mire megtorpant, jobban szemügyre vett, majd ő is megszólalt:
- Ne haragudj, csak...azt hittem, hogy... - nem fejezte be a mondatot, helyette elkondolkozott. - Hogyhogy még nem láttalak? - kérdezte, mire megijedtem, hogy rájön, de ügyesen feltaláltam magam.
- Még új vagyok! Viszont ne fecsegjünk többet, hanem menjünk küzdeni! - és elrohantam előle.
Joanyt kerestem, de ő eltűnt! Lehet, hogy legyőzte az ellenfelét és most a többiekkel van. Így hát elkezdtem futni a hangok irányába, ahonnan a legtöbb vonyítás jött. Itt mindenhol farkasok küzdöttek egymással, szörnyű volt látni! De feltűnt, hogy a távolban két hatalmas, a többiektől nagyobb farkas verekszik. Nem tudtam, kik lehetnek, de erőteljesebben folyt köztük a harc, mint mások közt, ezért rohanni kezdtem feléjük, hogy megakadályozzam a küzdelmet...

Adam szemszöge

Amikor beértünk az erdőbe, egy csapat démonnal találtuk szemben magunkat. Harcra készültek! Többen voltak, mint mi lettünk volna, de még szerencse, hogy mindenkit bevontunk az ütközetbe, különben alul maradtunk volna! Viszont így is csak remélni tudtam, hogy mindenki éppen vagy csak pár karcolással tér majd vissza, ugyanis az újoncok még nem voltak annyira kiképezve!
Futás közben vettük észre őket, ezért nem is álltunk meg, egyenesen nekik rohantunk, de nem váratlanul! Már ők is messziről kiszúrtak bennünket, ezért fél úton csaptunk össze!
Egy perc alatt véres csata keletkezett! Viszont Dereket sehol sem láttam! Ezek szerint résen kell lennem, ha lesből akar lecsapni! Úgy is volt, ahogy sejtettem! Míg épp egy másik farkassal verekedtem, a hátam mögé került, de nem támadt, hanem morgott egyet, mire a másik elengedett és elment. Így szembe kerültem Derekkel!
- Már rég vártam erre a pillanatra! - hallottam a gondolatát. Elég erősen nekem szánta, így nem tudtam nem meghallani.
- Hidd el, hogy én is! - üzentem neki vissza. Közben már köröztünk egymás körül, de egyikünk sem támadt, míg el nem jött a megfelelő pillanat...
De egyszer csak Matt-et hallottam felüvölteni, így oldalra kaptam a tekintetemet egy másodperce, viszont mire már visszafordultam, Derek a nyakamat harapta. Így elkezdődött egy igen állatias küzdelem! Felváltva haraptuk egymást, hol én kaptam el a nyakát, hol ő az enyémet, de egyikünk sem került igazán fölénybe.
Közben sokan próbáltak beleavatkozni hol az én részemről hol az övéről. Mikor az én nyakam volt a soron, Taylor és még sokan mások is a segítségemre siettek, mikor pedig én támadtam rá, akkor tőle jöttek a segédnyújtások. De egyszer sem fogadta el, ahogy én sem! Ez csak ránk tartozik!

Egészen addig, míg egy idegen farkas nem ugrott közénk! Először Derekhez fordult, majd felém morgott, és így állt köztünk, rám morogva. A Derek pillantása meglepetséget sugározott, de én tudtam, hogy csak elterelésnek szánja! Így visszavicsorogtam az idegenre! Nem hátráltam meg, és ő sem adta fel, viszont nem készült támadásra. Helyette inkább háttal ment Derek felé és engem szemmel tartva eltűntek a sűrűben.
Ez érdekes volt! Utánuk akartam futni, de valami visszatartott, mintha vége lett volna a csatának ezzel a pillanattal. Körülnéztem, de a többieken semmi nyoma nem látszott a feladásnak.
Viszont ez csak egy percig tűnt így, ezután minden démon szép lassan elhagyta a csatateret és beszaladtak a sűrűbe. Mi is visszaindultunk a ház felé. Út közben örömmel állapítottam meg, hogy annyian vagyunk mint ahányan eljöttünk. A ház előtt visszaváltoztunk és míg az ifjoncok visszamentek a táborba, addig én bementem a házba várni a többieket.
- Ez nagyon érdekes volt! - lépett be Joe az ajtón és leült mellém a kanapéra. - Nagyban harcolok egy démonnal, mikor egyszer csak meghátrált és elfutott! Ilyen még sosem történt! - a fejét vakargatta gondolkozás közben.
Nemsokára a többiek is megjöttek és ők is ugyanezen a véleményen voltak. Utoljára Joany lépett be Matt oldalán.
- Joany! - néztem rá és odarohantam hozzá. Mikor a többiek is feleszméltek a csodálkozásból és ők is észrevették Joanyt, felálltak és együtt átöleltük őt.
- Már úgy hiányoztál! - mondtam.
- Nekem is ti! Szörnyű volt egyedül, még Kristen meg nem jött! Tényleg, ő hol van? - kérdezte, majd kibontakozott az ölelésünkből és körülnézett. - Pedig ő is ott volt a csatában! Láttam, hogy átváltozik! - rémülten fordult felénk. Nem tudtam, mit mondjak, de nem is kellett semmit, mert David megelőzött.
- Nem értem, miért csinálja ezt! Ma este épphogy visszajött, és alig hogy lefeküdtünk már ki is osont! Tudhatta, hogy őrködni fogunk, mert nem a bejárati ajtón távozott, hanem az ablakon. Viszont azt nem tudhatta, hogy mikor kimászott, akkor még nem aludtam, így felkeltettem a többieket és utána mentünk. Egy szikla csomóig sikerült követnünk, de ott eltűnt. Ebből gondoltuk, hogy valami bejárat szerűség lehet ott, így visszajöttünk és összehívtunk mindenkit a támadásra. A meglepetés erejével szerettünk volna hatni, csakhogy mire visszaértünk már a démonok is támadásra készek voltak! Vajon ő szólt nekik? Lehet, hogy végig nekik dolgozott?
- Nem, az nem lehet! Valószínű, hogy mikor eltűnt a sziklában, értem jött, ugyanis ma este megjelent a cellám előtt és ki akart vinni, de Angela bezárt minket!
- Angela? Őt nem Derek rabolta el?? - jött Taylor felől a kérdés.
- Nem, magától ment oda! És Paul is! Mindketten átálltak az ellenfél oldalára! Ahogy később rájöttem!
- Akkor lehet, hogy valamelyikük védett meg Derektől! - gondolkodtam hangosan, amire a többiek is felfigyeltek. Így muszáj volt folytatnom: - Míg ti a többi démonnal harcoltatok, addig én Derekkel voltam elfoglalva. Sokáig verekedtünk egymással elég keményen, egészen addig, míg egy idegen farkas meg nem jelent köztünk. Én nem ismertem, de Derek arcán meglepetség látszódott. Szemmel láthatóan Dereket védte, viszont nem támadt rám. Együtt is mentek el, ezért lett vége a küzdelemnek. - mindenki figyelmesen hallgatott és csodálkozva néztek rám.
- Vajon ki lehetett az? - Matt kérdése már bennem is megfogalmazódott, de nem tudnám kideríteni.
- Nem lehet tudni! Csak annyiban vagyok biztos, nem teljesen démon!

41. FEJEZET

41. Fejezet

Kristen szemszöge

Derek nem mondta, hogy Joany ott van valahol, pedig én is tudtam, hogy ő rabolta el! Csak ez annyira kiment a fejemből, mikor találkoztam vele, és elmondta azt, amiért megkeresett.
Pont ezért fogok visszamenni hozzá! Hogy megtudjam, mi van Joanyval, és hogy miért rabolta el! De először el kellene terelnem a többiek figyelmét. Ugyanis biztos, hogy őrködnek, és nem kockáztathatok! Ráadásul észrevették rajtam, hogy történt valami! De Davidnek nem akarok többet hazudni!
- Mégis hol voltál? És mi történt, ami ennyire felzaklatott? - aggódóan nézett a szemembe. Nem bírtam ki, elkaptam a tekintetemet és úgy válaszoltam.
- Nem szeretnék erről beszélni!
- De... - kezdett volna bele a további kérdezősködésbe.
- Kérlek! Csak...nem akarom! - csalódottan nézett rám, de megértette és nem faggatózott többet.
- Most pedig feküdjünk le! Elég későre jár! - mondtam és elindultam az ágy felé.
Nem válaszolt, csak követett az ágyhoz és mindketten bebújtunk a takaró alá.
- Szeretlek! - mondta, mire könnyes szemekkel ránéztem.
- Én is szeretlek! Mindennél jobban! - szorosan átöleltem és próbáltam elfolytani az egyre jobban kitörni készülő sírásomat. Nagyon bánt, hogy megint egyedül kell hagynom, de ennek a végére szeretnék járni!

Éjfél körül lehetett, mire David elaludt. Úgy láttam, elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne keljen fel, mikor kimegyek. Viszont nem szeretném megkockáztatni a bukást a többiek előtt, ezért inkább az ablakon keresztül távozom.
Gyorsan felnyitottam az ablakot és kimásztam rajta, majd csak egy kis rést hagyva lezártam. Rövidre terveztem az utat, ezért hogy még gyorsabb legyek futásnak eredtem. Egykettőre ott voltam, bár nem emlékeztem az útra, valahogy mégis idetaláltam. Bementem, a kódot is eltalálva, és Derek irodája felé vettem az irányt.
Az ajtaja előtt megálltam és hallgatózni kezdtem. Emberi füleimmel nem hallottam semmit, ezért megpróbáltam farkasként hallgatózni. Szerencsére sikerült, és gyorsan kiderült, hogy van bent valaki. Ezután gondolkodás nélkül benyitottam, viszont nem az fogadott, mint akire számítottam.
- Te meg mit keresel itt? - meglepődve kérdeztem tőle, mire elhúzott szájjal válaszolt.
- Magamtól jöttem! Vagyis, inkább úgy mondom, hogy Derek miatt vagyok itt! - sejtelmesen mosolygott, ami csakis rosszat jelenthet.
- Hol van Derek? - idegesen kérdeztem, nem akartam sokáig húzni az időt.
- Elment. Nemsokára jön! - megint az a mosoly! Nem bírtam elviselni, ezért inkább magára hagytam.
- Akkor kint megvárom! - és kiléptem az ajtón. Azt becsuktam magam mögött, és szétnéztem, addig is elütve az időt valamivel.
Nem tudom, mennyi ideje állhattam az ajtó előtt, de már nagyon meguntam, és elindultam az út mentén. Fogalmam sem volt, merre megyek, de elhatároztam, hogy felderítem a terepet, miközben Dereket kutatom. Elég messze voltam már, mikor meghallottam Joany hangját. Egyszerre örültem, hogy megtaláltam és féltem is, hogy milyen állapotban lehet. Mindenesetre gyorsabban közelítettem a hang irányába, ami minnél közelebb kerülve énekre hasonlított.
Végre elértem a celláját, mikor valaki a hátam mögé lépett. Nagyon meg voltam rémülve, mikor megfordultam, de próbáltam nem kimutatni. Derek állt mögöttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte meglepve. De nem válaszoltam a kérdésére, hanem szemrehányóan megkérdeztem:
- Miért raboltad el Joanyt? És nekem miért nem mondtad? - nagyon mérges voltam, amiért átvert és elrabolta a legjobb barátnőmet!
- Azért nem mondtam, mert akkor elvitted volna!
- Még szép! A legjobb barátnőm, és ok nélkül elraboltad!
- Hidd el, megvan az okom, hogy miért tettem!
- Akkor megoszthatnád velem is!
- De nem itt! Gyere, menjünk az irodámba!
- Először beszélni szeretnék vele! - jelentettem ki, és hogy még határozottabbnak tűnjek, karba fontam a kezem.
Nem válaszolt rá semmit, csak sóhajtott egyet és kinyitotta a cella ajtaját.
- Ha végeztél, mond az őrnek, hogy én engedtelek be és várlak az irodámban! - majd elment.
Joany egy sarokban ült és énekelt. Soha nem szokott énekelni, csak ha nagyon le van törve. De hallotta, ahogy kinyílik az ajtó és látta, amint beléptem rajta. Mégsem reagált.
- Joany, jól vagy? - óvatosan közelítettem felé, és bíztatóan néztem rá.
- Kristen? Tényleg te vagy az? - mikor már kezdte felfogni, ki vagyok, egy mosoly jelent meg az arcán és felpattant megölelni.
- Olyan jó újra látni! Annyira egyedül vagyok! - sírt a vállamon, én meg próbáltam megnyugtatni.
- Én is örülök, hogy újra láthatlak! Rettentően hiányoztál! - majd én is el kezdtem sírni.
Így álltunk, mindketten sírva pár percig, míg megnyugodtunk. Aztán feltette kérdését, amit már vártam.
- De te hogyhogy itt vagy? Téged is elraboltak?
- Nem, én...- nem tudtam, hogy mondjam meg neki! Nem tudom, Dereknek mire kell, de nem fogom engedni, hogy itt maradjon! Viszont nem ígérhetek neki semmit, hisz nem biztos, hogy valóra tudom váltani.
Nagyon eltöprenghettem ezen, mert hírtelen ért Joany várakozása.
- Igeen? - kíváncsian nézett, várta a folytatást, amit nem akartam bevallani, ezért csak annyit mondtam: - ...inkább hagyjuk! - és hogy eltereljem a szót, másról kezdtem faggatni.
- És tudod, hogy miért raboltak el?
- Igen, elmondta! - szomorúan hajtotta le a fejét, bánatosnak nézett ki.
- Miért? Mi történt? - próbáltam óvatosan rákérdezni, hogy nem szomorítsam el még jobban.
- Azt mondta, hogy rajtam fog bosszút állni!
- Ugyan minek tenne ilyet? Hisz te nem csináltál ellene semmit! - értetlenül meredtem rá és próbáltam poénosra venni a figurát, mikor csalódottan rám nézett. Ekkor tudtam, hogy nagy a baj.
- De Adam igen! Azt mondta, megölte a szüleit, ezért rajtam fog bosszút állni! - összeállt a kép! Ezért történt minden! Biztos ezért most mondta el nekem is!
De ahogy ezen gondolkoztam, hírtelen harag forrt bennem! Miért tette ezt Adam? Nem ilyennek ismertem! De Joanyt akkor sem fogom itt hagyni, ő ártatlan!
Ezen gondolkozva tettre kész voltam, így megragadtam a kezét és az ajtó felé húztam.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten.
- Elmegyünk innen! - az ajtónál próbáltam idehívni az őrt, de nem jött senki. Legalábbis nem az, akit vártam.
- Hova-hova? - Angela állt az őr helyén.
- Derekkel akarok beszélni! Ő mondta, hogy az irodába menjünk!
- Igen, mondta mikor megérkezett, hogy téged vár! - nyugodtság csengett a hangjából, de nem csinált semmit.
- Akkor kiengednél minket? - kezdtem feszült és türelmetlen lenni, ráadásul rosszat sejtettem.
- Ő hova menne?
- Velem jön Derekhez! Őt is hívta!
- Hát nekem nem említette! - majd a mosolya gonoszra változott, és elindult visszafelé.
- Hová mész? Engedj ki minket!
- Arra várhatsz! Derek nem így gondolja, de én tudom, hogy neked mindent megtenne! És szerintem te is tudod ennek az okát! - majd mindent tudóan rámnézett, amiből megértettem: tudja!
Ezek hallatán tátva maradt a szám.
- Honnan tudod?
- Elég annyi, hogy mi mindent elmondunk egymásnak! - majd elment, egyedül hagyva minket a cellában!

40. FEJEZET

40. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap reggel az első dolgunk volt mindenkit ellenőrizni, hogy nem tűnt el senki más a táborból. Szerencsére mindenki megvan! Bementünk Joany csapatához, és felkeltettük a lányokat és a fiúkat is, majd elmondtuk a fejleményeket.
- A segítségeteket kérjük! Veletek sokkal egyszerűben meg tudnánk találni őket, és most amúgy is minden erősítésre szükségünk van! - néztem végig rajtuk meggyőzés képen.
- De mit tudnánk tenni? Nem tudunk többet mint ti, sőt...! Mi még újoncok vagyunk! Még harcolni sem tudunk!
- Dehogynem! Láttam mit csináltatok az órámon! Nagyon tehetségesek vagytok és veletek sokkal előrébb jutnánk! - bátorította őket Taylor. - És ha összedolgoztok, akkor nem számít, hogy mennyit tanultatok, menni fog! Csak hallgassatok az ösztöneitekre!
Nem szóltak semmit, csak ültek az ágyon, gondolkodtak.
- Ráadásul nem csak ti harcolnátok! Mivel ez komoly eset, ezért az egész tábort bevonjuk az ütközésbe, persze mindenki a maga felelősségére vállalja! - törtem meg a csendet. - Most rögtön össze is hívok egy gyülekezést!

Fél óra múlva már mindenki az ebédlőben ült és várták, hogy mi lesz az összegyűlés lényege.
- Sziasztok! Örülök, hogy mindenki eljött, ugyanis fontos dologról van szó! Néhány társatokat elrabolták az ellenségeink, akik démon farkasok! Nem tudjuk, mi a céljuk velük, de ki kell szabadítanunk őket, mielőtt bármi bajuk esne! Ennek kapcsán arra szeretnénk kérni titeket, hogy csatlakozzatok hozzánk és segítsetek megmenteni a társaitokat! Mielőtt tovább mondanám, először szeretném tudni, hogy mennyi emberre számíthatunk! Persze azt hozzá tenném, hogy mindenki a saját felelősségére vállalja! Ez egy komoly küzdelem lesz, és nem fogjuk tudni biztosítani a biztonságotokat! Szóval, ki vállalja? - nem jelentkezett senki, mindenki suttogott és összenézett a mellette ülővel.
- Mi részt veszünk benne! Állt fel Joany csapata Markkal az élen. Persze minden szem rögtön rájuk szegeződött, és utána egyre többen álltak fel.
- Akkor mindenki vállalja? - kérdeztem, de mielőtt válaszolhattak volna hozzá tettem: - Aki mégsem szeretne részt venni benne, vagy fél kockáztatni az épségét, az most még nyugodtan kimehet és visszatérhet a családjához! Szóval van ilyen? - ahogy kimondtam, néhányan felálltak, és a kijárathoz indultak.
- Mi még nem vagyunk felkészülve egy ilyenre, de remélem, hogy épségben meg tudjátok majd menteni őket! És sajnáljuk! - mondták, majd kimentek.
- Még valaki? - senki nem válaszolt és nem is mozdul meg, így úgy gondoltam, hogy folytathatom. - Akkor folytatom! Hogy megfelelően ki legyetek képezve a harchoz, mindennap gyakorolni fogunk! Megkeressük mindenki képességét, aki még nem találta meg, akinek pedig már megvan, annak fejleszteni foglyuk, hogy megfelelően tudja kezelni! - ezzel be akartam fejezni, mikor eszembe jutott még valami - Ja, és mostanság kerüljétek az erdőt, főleg egyedül! Ezzel be is fejezném! Most elmehettek, készüljetek fel testileg és lelkileg is az elkövetkezendő harcra és utána el is kezdjük! - majd lementem a többiekhez és együtt kimentünk az épületből.
Utánunk mindenki szétoszlott, a legtöbben a szobájukba mentek, de voltak, akik máshol készültek fel lélekben.

Erre két órát kaptak, majd elkezdődött a kiképzés. A csapatokat külön-külön tanítjuk meg mindenre, így ők is jobban felkészülnek és nekünk is egyszerűbb lesz így.
- Most mindenki válasszon egy erőben hozzá illő társat és egymás elé állva változzatok át! - miután ez megtörtént, folytattam - Most pedig képzeljétek a partnereteket egy halálos ellenséged helyébe, és támadjatok rá, de ne a dühötök vezéreljen és ne is csak az legyen előtted a cél, hogy minnél hamarabb megöld! Legelőször úgy sebesítsd meg, hogy harc képtelenné váljon, aztán öld meg! Ma ezt fogjuk gyakorolni, hogy melyek egy farkas legérzékenyebb helyei és melyek azok, amik harc képtelenné teszik őket. Kezdődhet a harc! - ezután mindenki a másikra vetette magát. - Egy farkast akkor tudsz a leghamarabb feladásra kényszeríteni, ha a nyakát célzod, olyankor ugyanis nem tud mit csinálni! Egy rossz mozdulat is véget vethet az életének egy ilyen helyzetben. Pont ezért ezt a legnehezebb eltalálni, így a második lehetőség, ha a lábára vagy a farkára mész! Ha eltöröd a lábát, nem fog tudni sem elfutni, sem támadni, így könnyebb helyzetben vagy, ha pedig a farkát csonkítod meg erőteljesen, akkor az egyensúlyát veszíti el! Így is könnyen el lehet intézni, ezért azt mondanám, hogy a lába és a farka legyen az első, amire mentek! A háta, bordája is nagyon hatásos, de azt már nehezebb eltörni! Így nem is gyakran sikerül, de tény, hogy ez is az egyik legjobb támadási pont! Így próbáljatok rátámadni a másikra, de ne menjen halálra vagy komolyabb sérülésre! Ez csak próba! - mondtam nekik a legfontosabb tudnivalókat, és néztem a harcukat, közben pedig igyekeztem a harc közben a megfelelő fogás felé irányítani őket.

Közben a többiek is elkezdték tanítani a másik 3 csapatot. Remélem ők is jól haladnak, mert az én tanítványaim egész jók! Szinte mindent megjegyeztek, amit mondtam és próbálják elsajátítani a tanultakat, ami elég jól megy nekik. De azért még van mit fejlődniük!
Az óra hamarosan befejeződik, és még ki szeretném kérdezni őket!
- Jól van, ennyi elég lesz mára! Most pedig változzatok vissza! - miután emberként álltak előttem, feltettem nekik a kérdésemet:
- Most pedig mondjátok el, hogy mit tapasztaltatok harc közben? - és sorban végigmentem mindegyikőjükön, majd elküldtem őket pihenni, azt meghagyva, hogy holnap Taylornál kezdenek.

A többiek is most végeztek, így együtt mentünk vissza a házhoz.
- Na hogy ment? - kérdeztem tőlük.
- Nekem egész jól ment, nagyon ügyesek voltak! - válaszolt először Taylor.
- Igen, valóban remekül ment nekik! - értett vele egyet David.
- Nálam is fegyelmezettek voltak, bár nem mindenkinek sikerült a képességeit elsajátítani! De legalább már mindenkinek megvan! Legalábbis ebből a csoportból. - Matt is elégedettnek tűnt, nem úgy mint Joe.
- És veled mi volt, Joe? - fordultam hozzá.
- Áh, az én csoportom rettentően fegyelmezetlen volt ma! Tudták, hogy mit hogy kell csinálni, de nem voltak képesek koncentrálni és megfelelően figyelni! Alig tudtam őket kordában tartani! Úgy érzem, teljesen haszontalan volt számukra ez az óra.
- Ne aggódj, majd megjavulnak! - bíztattam, de nem nagyon sikerült. Teljesen elcsüggedt, felvidítani se tudtuk.
A házhoz érve nem vettünk észre semmi újat, mégis valami megváltozott. Kicsit gyanakodva beléptem a házba, de nem vettem észre változást. Csak az üres ház fogadott!
- Megyek, lefekszem! - nézett ránk David és bement a szobájába. De láttam rajta, hogy nem aludni szeretne, csak egy kicsit egyedül lenni. Biztos nagyon hiányzik neki Kristen!
- Oké, pihenj csak! - mondtam. - Én meg a konyhába megyek, eszek egy falatot. - és besétáltam a konyhába. Majdnem szívinfarktust kaptam, mikor megláttam Kristen az asztalnál.
- Kristen! - kiáltottam és odarohantam hozzá megölelni. De ekkor már a többiek is az ajtóban álltak, és széles mosollyal az arcukon néztek minket, majd David tört át köztük és Kristenhez sietett. Ahogy elengedtem őt, David átvette a helyemet, és teljes erejéből megszorította, ahogy ki tudtam venni Kristen arcából.
- Úgy örülök, hogy újra itt vagy! El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! - mondta David, és nem zavartatva magát megcsókolta.
- De hogy jöttél vissza? Elszöktél? - kérdeztem tőle. Közben már mindannyian letelepedtünk az asztalhoz, és vártuk a válaszát.
- Nem egészen. - csak ennyit mondott, de az arcáról mást olvastam le. Hogy valami történt. De nem folytatta, így rákérdeztem:
- Mi történt? Olyan...más vagy! Bántott téged?
- Nem, semmi ilyenről nem volt szó! Sőt, tök normális volt velem!
- Ezt nem értem! Nem rabolt el?
- Nem! - jött a határozott válasz. - Magamtól mentem vele! - nézett mélyen a szemembe, amiben valamilyen rossz indulat tükröződött. Többet nem is kérdeztem tőle, csak megpróbáltam belenyugodni a válaszába.
- És elvitt a búvóhelyükre? - ez a kérdés, amit Taylor tett fel, már bennem is megfogalmazódott.
- Igen, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy merre van.
- És elvezetni el tudnál?
- Minek akartok oda menni? - kérdezte idegesen, amin meglepődtem.
- Nem elég egyértelmű? Joany ott van és meg kell mentenünk! Tényleg, vele nem találkoztál? - monta Matt reménykedve.
- Nem! - az arcán meglepetség látszódott. Majd elkomorodott, és idegesen nézett fel. - Bocsássatok meg, de rettentően fáradt vagyok! Most inkább lefeküdnék! - mondta, és Daviddel együtt bementek a szobába.
- Mi történhetett? Olyan...furcsa! - Joenak igaza volt.
- Valami megváltozott Kristenben, ezért szemmel kell tartanunk! - mondtam a többieknek, akik csak egyetértőne bólogattak.

39. FEJEZET

39. Fejezet

Kristen szemszöge

Nem rángatott, nem erőszakoskodott velem, mégis mentem utána. Amit ugyanis mondott az egyszerűen hihetetlen, és ennek utána akartam járni! Azt mondta, tud bizonyítékot mutatni és mondani is rá, csak a házban túl veszélyes volt, ezért megyek vele.
Besötétedett, mire odaértünk.
- Megérkeztünk! - mondta.
- Hova? Nincs itt semmi! - mondtam és fintorogva körbenéztem.
- Ide! - majd a szikla felé nyúlt és csinált valamit, amitől a szikla megmozdult, és egy barlang szerűség tárult elénk.
- Hűha! - néztem egy nagyot, majd előre indultam.
Korom sötét volt, semmit sem láttam.
- Nem látok semmit! - panaszkodtam.
- Akkor ne emberi szemmel, hanem farkas szemmel nézd! - mondta, mire megálltam és elém lépett. - Próbáld meg használni a farkas képességeidet ember alakban! Elég nehéz, de meg tudod csinálni!
Bambán néztem rá, mire biztatást láttam a szemében.
- Na jó, megpróbálom! - mondtam és behunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy farkas vagyok, és úgy hasítok keresztül az erdőn, és mikor már éreztem magamban a farkast, kinyitottam a szemem. És bevált! Láttam az alagutat, ahol álltunk, és az előttem lévő Dereket is!
- Sikerült! Megcsináltam! - örvendeztem, minek hatására elmosolyodott.
- Mondtam, hogy sikerülni fog! - és hírtelen átölelt.
Váratlanul ért a reakciója! Még sose láttam ilyennek, igaz még sose találkoztam vele, de mindig csak rosszakat hallottam róla! Pedig tud kedves is lenni, és nagyon jó fej, bár lehet, hogy csak azért ilyen velem, mert megvan az oka, amit már én is ismerek! Mindenesetre jólesett a kitörése és visszaöleltem.
Majd elengedtük egymást és továbbmentünk.

Ahogy beljebb értünk, egyre világosabb lett, de minden vörösben pompázott. Mindenhol sziklahegyek voltak, amin farkasok és emberek működtek együtt. Ez volt hát a démonok világa!
Nem álltunk meg sehol, csak mentünk egyenesen Derek ,,irodájába". Ott ahogy bementem, leültem az íróasztallal szemben lévő székbe és körülnéztem míg ő az iratai között kutatott. A falak a barlangban lévő sziklák voltak, rajtuk mindenféle képekkel. A szék és az íróasztal alatt egy kerek-vörös szőnyeg volt, amit semmilyen minta sem díszített. Az asztalon pedig a szokásos dolgok foglaltak helyet: egy írószer készlet matricás jegyzettömbbel, egy bögre kávé, ami már kihűlt, papírok egy kupacban és ráadásnak egy kis kosár gyümölcs.
- Meg is van! - fordult felém és a kezembe nyomta az iratokkal és képekkel teli dokumentumot.

Joany szemszöge

Teljesen ki voltam merülve, csak ültem a sarokba és vártam valami csodára, mikor hallottam, hogy megjött valaki. Kinyílt a szikla és két ember ment keresztül a termen, amit egy, a cellámon lévő kicsi lyukból láttam. De az emberek formáját nem tudtam kivenni. Csak annyit láttam belőlük, amennyit el tudtam kapni egy pillanatban, egy vörös fénycsóvában. Egy fiú ment elől, mögötte pedig egy lány. Miután eltűntek a szemem elől, visszaültem előző helyemre és gondolkodtam: Vajon ki lehet a lány? Meg fognak találni? Láthatom még Matt-et? Mit akar tőlem Derek?...és hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, mikor megint nyílt a szikla ajtó. Odasiettem a kukucskálómhoz, és most egy csapat fiút láttam bejönni. Ők meg mit kerestek kint? Nem is hallottam, mikor kimentek. Tűnődtem, és egyre jobban érdekelt, hogy mi történt, mitől van ilyen nagy mozgás. De nem tudtam megkérdezni senkitől!

Adam szemszöge

Nem tudtuk, Kristen hova tűnt, és hogy miért futamodtak meg támadóink. Ez a helyzet egyre furcsább! Ráadásul nem éreztem semmilyen idegen szagot, csak a süti illatát, amit biztos azelőtt sütött, mielőtt elrabolták. Ez a legbosszantóbb! A süti illata tölti be az egész teret, miatta nem érzem a betolakodót!
- Ennek semmi értelme! Már találtunk volna valamilyen nyomot, ha lenne! - idegeskedett David, miután már harmadjára néztük át a házat valami nyom után.
- Akkor hogy vitte el? Ha Kristen ellenállt, akkor kell lennie valaminek, amit még nem vettünk észre! - mondtam.
- És mi van, ha nem ellenszegült? - szólalt meg Taylor, mire mindenki figyelme rá terelődött - Mármint mi van, ha felvette David alakját és úgy vette rá, hogy elmenjen vele!? Hisz tudjátok milyen!
- Csak azt nem értem, minek kellett neki Kristen is! Ha zsarolás céljából, akkor már ott van neki Joany! - mondta Joe. Ezen érdemes eltöprengeni! Minek neki két túsz?
- És ne felejtsük el Pault és Angelát se! Ők is eltűntek! Szerintetek őket is Derek rabolta el? - kérdezte Matt.
- Elég valószínű! - mondtam. - De ma már nem tudunk mit tenni, a sötétben meg se találnánk őket, ráadásul biztos, hogy már a rejtekhelyükön vannak! Azt meg nem tudjuk, hol van! És holnap az újoncokkal folytathatjuk a keresést!

38. FEJEZET

38. Fejezet

Kristen szemszöge

Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam! Nagy sietségemben megbotlottam pár ágban, ami lelassított, de viszonylag jól vettem az akadályokat.
Hamar megérkeztem, bár eléggé kifulladtam, így beszélni sem sikerült, ezért leültem egy percre, hogy megnyugodjak, és csak utána mentem be Davidhez.
- David, ébredj, Adamnak segítségre van szüksége! Két démon megtámadta! - próbáltam felrázni, de nagyon mélyen aludt, elég fáradt lehetett.
Nem is csoda, hiszen minden este fent voltak! Ahogy próbáltam felébreszteni, csak nyögött egyet, és a másik oldalára fordult.
- Ühm, mindjárt megyek! - de a mindjárt már késő lesz. Aztán eszembe jutott valami! Mindig, mikor hideg kézzel megérintettem, felriadt a legmélyebb álmából is! Szegénykém nagyon érzékeny a hidegre! De csak ezzel tudnám felébreszteni! Úgyhogy lerántottam róla a takarót és benyúltam a pólója alá. Amint megérintettem, rögtön felpattant, és eltávolodott tőlem. A szoba másik sarkából nézett rám szomorú, álmos szemekkel.
- David, ne haragudj, de muszáj volt! Másképp nem tudtalak felébreszteni, és Adam bajban van!
- Akkor tényleg megtámadták? Nem csak álmodtam, hogy kétségbe esetten próbálsz felébreszteni? - jött hozzám közelebb és átölelte a derekamat.
- Nem! De nincs időnk ezen rágódni, sietnünk kell! Ébresszük fel a többieket is! - mélyen a szemembe nézett és bólintott.

Kis idő múlva már mindegyikőjük az ajtóban állt, készen a küzdelemre. El is indultak, de mikor én is ki akartam lépni az ajtón, David megállított:
- Édesem, te inkább maradj itt! Ez veszélyes, és nem szeretném, hogy bármi bajod essen!
- De én is segíteni akarok! - mondtam könyörgő szemekkel és megbántást színlelve.
- Igen, tudom, de már így is sokat segítettél! - mondani akartam rá valamit, de megelőzött - Akkor legalább csak az én kedvemért! - tudta, hogy csak miatta mindent megcsinálnék, és ezt ki is használta! De a barátnőm és a barátai is fontosak voltak a számomra, mégis megadtam magam, miatta!
- Jólvan! Maradok! - majd bánatosan lelógattam a fejem, mire közelebb jött, felemelte az állam és megcsókolt. Szenvedélyes volt és követelődző. Sajnáltam, mikor végetért, de mennie kellett.
- Vigyázz magadra! - kiáltottam utána, mikor az erdőbe ért. Meghallotta, mert mosolyogva hátrafordult.
Egyedül voltam a házban, unatkoztam. Bekapcsoltam a TV-t, de nem tudtam rá figyelni, mindig csak David járt a fejemben! Remélem nem esik semmi baja! Le kell foglalnom magam valamivel, ami eltereli a gondolataimat a csatáról. Így hát kimentem a konyhába, hogy sütéssel tereljem el a gondolataimat. Én nem vagyok olyan profi bennem, mint Joany, de azért én is tudok ügyeskedni!
Első lépésként előkaptam a fiókból egy szakácskönyvet, és kerestem valami ínycsiklandozó receptet. Találtam is egyet! Végigolvastam a belevalókat és örömmel állapítottam meg, hogy semmi sem hiányzik. De ha mégis elfogyna valami, mással tudnám helyettesíteni! Bele is kezdtem!

Nem kellett hozzá egy óra, és már készen is voltam vele! Most már csak be kellett rakni a sütőbe, és várni. Bezártam a sütő ajtót, és elégedetten kompenzáltam, hogy mindjárt kész az első önálló süteményem. De ahogy álltam előtte, várva hogy kivehessem, kintről hangokat hallottam az ablak alatt. Nem sok kedvem volt hozzá, de odamentem az ablakhoz és összeráncolt homlokkal kinyitottam. A fejemet kinyújtottam és körbenéztem, de nem láttam semmit. Majd visszahúztam és bezártam az ablakot. Visszaálltam a sütő elé, és megnéztem, mennyi idő kell még neki.
Úgy láttam, hogy már elkészült, ezért kivettem, és ahogy Joanytól tanultam, beleszúrtam egy fogpiszkálót, hogy belülről is átsült e. És igen! Teljesen kész volt!
- Hmm, csodálatos illata van! Mit sütöttél? - jött egy hang mögülem, mire hírtelen megpördültem, és egy idegen arccal kerültem szembe.

Matt szemszöge

Ketten is körülvettek minket, bár nem értem, Adam hogy került ide, de örültem a segítségnek. Nélküle biztos, hogy már végeztek volna velem, főleg most, hogy ilyen lelki állapotban vagyok. De így, hogy már nem voltam egyedül, nem tudtak olyan könnyen elbánni velünk! Ők is ketten voltak, így mindegyikünket lefoglalta az ellenfele, egészen addig, míg messziről dobbanásokat nem hallottam. Erősítés érkezett, de még nem lehetett tudni, melyik oldalra.
A csatához képest elég lassan érkeztek meg, még szerencse, hogy a mi segítségünkre érkeztek! Legelöl Taylor, utána Joe és David jött. Fel voltak frissülve, nekik biztos jobban fog menni a küzdelem, mint nekem. Mire ideértek, már teljesen készen voltam, elengedtem magam, és hagytam, hogy azt csináljon velem az ellenfelem, amit akar. De pechje volt, mivel Taylor ahogy meglátta, hogy mi történik, hozzám rohant és leszedte rólam ellenfelem. Nagyon kimerült voltam, nem bírtam farkas bőrben maradni, visszaváltoztam. Csak így emberként feküdtem a földön, és Taylor zöld szemeibe néztem. Majd ő is visszaváltozott.
- Matt, menj vissza a házba és aludj egy kicsit, mert így nem tudod megvédeni magad! Ha nem jöttem volna, akkor a démon simán megölt volna! - igaza volt, de még nem találtam meg Joanyt.
- De Joany...!
- Őt most nem tudjuk megkeresni, neked pedig pihenned kell, mert nagyon le fogsz gyengülni! - nem volt erőm vele vitatkozni, inkább megadtam magam.
- Oké, menjünk! - kinyújtotta a kezét és felsegített, majd a vállának támaszkodtam és elindultunk.
Ha azt akartuk, hogy ne vegyenek észre, ahogy elhagyjuk a csatateret, akkor nagyon lassan kellett mennünk. De sikerült! Senki nem vett észre minket, így hamar elértünk a házhoz.
Taylor előre ment és kinyitotta az ajtót, majd visszanézett, és mikor látta, hogy egyedül is be tudok jönni, előrement.
- Kristen, Mattet visszahoztam a házba, figyelj rá, hogy ne jöjjön vissza! - nem jött válasz. - Kristen, itt vagy? - kérdezte, de megint semmi. - Hol lehet? - úgy tűnt, magától kérdezi. Majd felém fordulva megszólalt: - Menj, vegyél egy forró fürdőt, addig körülnézek! - nyugtalan volt az arckifejezése. Nem elég, hogy megtámadtak, de még Kristen is eltűnt. Mindenesetre azt tettem, amit mondott.
Jól esett a meleg víz, átjárta minden porcikámat és ellazított. Jó pár percig csak ültem és élveztem a víz melegét, mikor feltűnt, hogy Taylor nem jött értesíteni Kristenről. Így fogtam magam, felálltam, megtörölköztem és kimentem megnézni, hogy mi van.
Taylor fel-alá járkált a házban.
- Na? Találtál valamit? - kérdeztem.
- Nem, semmit! Mintha csak úgy felszívódott volna! - megállt előttem, és feszülten tanulmányozta a padlót maga előtt. Majd ajtó nyitódást hallottunk, mire felkapta a fejét, én meg megfordultam. Adam és a barátaim jöttek be.
- Mi történt? - kérdezte Taylor meglepődve.
- Elmentek! Csak úgy otthagytak! - válaszolt neki Adam. - Nem értem, miért, de egyszer csak fogták magukat és elfutottak. - értetlenség ült ki az arcára.
- Ez mire volt jó? - kérdezte mögüle Joe.
- Nem tudom, de nem ez az egyetlen furcsa dolog a mai napban! Ugyanis Kristen is eltűnt! - fejezte be a mondatot Taylor, mire David arcán a kétségbe esés jelent meg!

37. FEJEZET

37. Fejezet

Joany szemszöge

Miután meghallottam Matt hangját, nem bírtam leállítani magam. Folyton csak rá gondoltam, és hogy meg fognak menteni, ha el nem kapják őket. Pont ezért kell leállítanom magam! Nem láthatják rajtam, hogy izgatott vagyok, mert akkor rájönnek, hogy készül valami! Ezért megpróbáltam leplezni izgatottságom, több-kevesebb sikerrel.
Szerencsére egész nap nem jött senki a ,,börtönömhöz", így tudtam gondolkodni.

Matt szemszöge

Miután biztonságban kijutottam a házból, rohanni kezdtem! Még tisztán előttem volt, hogy merre mentem a patakhoz, ezért abba az irányba indultam. Igazából nem tudtam, hogy mi fog ott fogadni, vagy előrébb kerülök-e egyáltalán a megoldáshoz, de az biztos, hogy nem tudtam csak úgy otthon ülni!
A patakhoz érve idegen farkasok szagát éreztem. Még frissek voltak! Nemrég járhattak erre. A hátam mögött megrezzent egy bokor. Rögtön megfordultam, és két szikrázó szempárral találtam szemben magam...

Adam szemszöge

Még nem aludtam, mikor hallottam Matt-et elmenni. Tudtam, hogy nem fog nyugton maradni, ezért maradtam ébren. Na nem mintha tudtam volna aludni! Egész este csak az ágyban forgolódtam volna, de így óvatosan kikeltem, húztam egy pólót és kimentem utána!
Előrébb járt, mint én, de nem is baj, így legalább kevesebb az esélye, hogy észrevesz. Nem tudom, meddig mehettünk, de egyszer csak megállt, és vele együtt én is. Előre nézett, közben bele-bele szagolt a levegőbe. Közelebb akartam menni, hogy én is lássam, amit ő, de egy ág reccsent meg mögöttem. Tudtam, hogy nem én voltam, mert még nem haladtam előre, ezért óvatosan hátranéztem, de nem láttam senkit. Viszont éreztem a szagát, ami nagyon ismerős volt! Hát fülelni kezdtem! Előttem állt három nagy fa, az egyik mögül izgatott lélegzést hallottam. Nesztelenül közeledni kezdtem a középső fához, mintha onnan jött volna a hang, és mikor odaértem, mögé néztem, és megláttam egy lányt. A száját gyorsan befogtam, nehogy elsikítsa magát, és szembeálltam vele. A szemem tágra nyílt a csodálkozástól!
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem egyszerre meglepetten és mérgesen.
- Hallottam, mikor elmentél és utánad jöttem! - válaszolt.
- Ugye tudod, hogy David nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy szó nélkül mentél el?
- Csakhogy nem fogja megtudni, mivel elég mélyen aludt és nem hallotta, ahogy eljöttem! Ráadásul te is itt vagy és tudsz vigyázni rám! - mondta Kristen.
- Akkor is nyugodtabb lennék, ha visszamennél a házba!
- Arról ne is álmodj! Én is segíteni szeretnék, és most aludni sem tudnék, hogy kint vagytok! Csak forgolódnék az ágyban, amivel felkelteném Davidet, ő pedig megkérdezné, hogy miért nem alszok, én pedig elmondanám neki, hogy mit csináltok itt kint, és akkor ő is ki akarna jönni, sőt lehet, hogy még a többieket is felköltené, és... - mondta egyszerre az egészet, amibe belegondoltam, és leállítottam.
- Oké, jól van! Értem! Akkor maradhatsz, ha végig mögöttem leszel és nem mész el sehova! És mindig azt csinálod, amit mondok, attól függetlenül, hogy nem én vagyok az alfád, rendben?
- Rendben! - mondta, de túl gyorsan rávágta, ezért elmagyaráztam, hogy értettem:
- Ha azt mondom, hogy szaladj és hagyj itt, hívj segítséget, megteszed! Ha azt mondom, hogy maradj ott ahol vagy, akármi is történjen, ottmaradsz! - ezt már átgondolta, és úgy válaszolt.
- Akkor inkább visszamegyek! Nem tudnám megállni, hogy miközben én csak tétlenül állok egy fa mellett, téged épp széttépnek!
- Pont ezért kérdeztem ezt meg! Mert téged nem keverhetlek veszélybe, ha bármi olyan történne!
- És a feltételek nélkül itt maradhatok? Mert ahogy már elmondtam, nem tudnék aludni, és... - kezdett megint bele, de hogy ezt megakadályoztam, rávágtam:
- Igen, maradhatsz, de csak egy fa mögött elbújva! És csak akkor jöhetsz elő, ha hívlak! Ez még jól is jöhet egy cselként, ha ránk támadnának!
- Oké, majd ha meglátok valami veszélyeset, elbújok! - mondta és nekiindult előre.
- Hé, hová mész? Most mondtam, hogy...
- Nem fogok végig egy fa mögül kukucskálni! Ha lenne itt valami, akkor azt már rég kiszagoltuk volna! - majd továbbviharzott.
- Akkor legalább had menjek én elől! Mégis csak tapasztaltabb vagyok nálad! - és átvettem a vezetést.
Nem értem, mi van most velem! Én kérek engedélyt egy fiatal farkastól?! Na nem! Minden esetre már megtörtént, de a válaszát nem vártam meg, csak előrementem. Éreztem, hogy szorosan a nyomomban van. Helyes! Nehogy eltévedjen!
Gyorsan haladtam előre, viszont Matt eltűnt! Gyorsan keresni kezdtem a szememmel, mikor két farkast láttam verekedni! Az egyik Matt volt, felismertem, a másik pedig egy démon! Segítenem kell neki! Majd odaszóltam Kristenhez:
- Kristen, te menj vissza a házba, és hívj segítséget! Mattet megtámadták és nekem segítenem kell rajta, viszont ha egy itt van, akkor több is lehet erre, úgyhogy kell az erősítés! - nem válaszolt, csak rémülten nézett és bólintott. Majd megfordult és futásnak eredt. Én pedig átváltoztam, és Matt felé igyekeztem!

36. FEJEZET

36. Fejezet

Adam szemszöge

Siettem vissza a házhoz a kis mókussal együtt, mert úgy éreztem, tud valamit, ami esetleg segíthet! Már közel jártam, ezért vonyítottam egyet, hogy elém jöjjenek! Aztán gyorsan én is átváltoztam. A mókus a vállamra ugrott, és úgy futottam tovább.
- David, gyere gyorsan! A segítségedre van szükségem! - ordítottam, és elkezdtem sétálni, mert kezdtem kifulladni. Hála istennek David már kint is volt, és felém tartott.
- Mi a baj?
- Kérlek, változz át, és beszélj a mókussal! Szerintem tud valamit Joanyval kapcsolatban!
- Hogy tudhatna? Hisz ő csak egy mókuska! Több ezer van belőle az erdőben, ennyi erővel bármelyik láthatott volna valamit!
- Igen, de nem én kerestem meg őt, hanem ő talált rám, ráadásul annál a fánál, ahol Joany utoljára lehetett! És elvezetett ahhoz a patakhoz, ahova én is eljutottam! - zúdítottam mindent egyszerre a nyakába, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Teljes erőmből futottam.
- Mi? Várj, nem értem, hogy jön a képbe egy patak? Nem is jártunk olyan helyen!
- Igen, de követtem a szagot a fától és egy kis pataknál jutottam ki! Ott ugyan megszakadt a nyom, de valami lehet ott, ha a mókus is oda vezetett el!
- Ennek nincs semmi értelme!
- De...kérlek, csak próbáld meg!
- Rendben van! - arrébb ment mellőlem, majd átváltozott. Nem tudtam, mit csinál, de a mókus megint ugrálni kezdett, és hevesen viselkedett. Közben David türelmesen nézte.
Visszaváltozva pedig lényeges információkkal lettünk gazdagabbak!

Matt szemszöge

Az erdőben sétálgattam, teljesen le vagyok törve! Semmi másra nem tudok gondolni, csak Joany megmentésére! Már több ötletet is kitaláltam, de egyik sem volt megfelelő.
Legalább az idő szép, süt a nap és csiripelnek a madarak! Ó, de jó lenne ezt Joanyval csodálni! De nem volt mellettem!
Ó, de hiányzik Matt! Bárcsak vele lehetnék! Erre felkaptam a fejem! Ez Joany hangja volt!
Nem is gondolkodtam többet, rohanni kezdtem, amerre hallottam a hangját, és kiabáltam teli torkomból. De semmire se mentem vele. Nem jutottam a célomhoz, így megálltam gondolkodni. Vajon honnan jött a hang? Joany, merre vagy?
Itt vagyok! Matt, te vagy az? Ez hírtelen jött, de a meglepettségem hamar elszállt és a tényekre koncentráltam. Elengedtem magam, és minden erőmmel Joany hangjára figyeltem.
Igen, én vagyok! Hol vagy? Kérdeztem, de közben egy másik kérdés is foglalkoztatott: Azt értem, hogy én hallom a gondolatait képességem miatt, de ő hogyhogy hallja?
Egy barlang szerűségben! Bezárva egy cellába! Nagyon hideg van, és csöpög a víz is! De hogy lehet, hogy hallak? Kérdezte ő is, amin én is gondolkodom.
Nem tudom, de ez most nem olyan fontos! Most az a lényeg, hogy megtaláljunk!
Az jó lenne, de nem tudom, hogy merre mentünk,mert eltakarták a szemem! Sajnálom!
Ne sajnáld! Ez nem a te hibád! Most visszamegyek a többiekhez, hogy ők is segítsenek a keresésben, utána jövök vissza! És már szaladtam is a házak felé, csakhogy nem tudom, merre lehetek! Ahogy követtem a hangot, nem figyeltem az utat, így nem emlékszem, merre kell visszamenni. Csak bolyongtam cél nélkül, és nem tudtam, mi tévő legyek! Talán, ha átváltoznék, akkor követhetném a saját szagom! Ami nem is olyan rossz ötlet!
Gyors átváltozás után követtem is volna a nyomom, mikor megláttam egy másik farkast. Talán a csapatból valaki! Közelebb mentem, de ő rögtön elszaladt, ezért nem tőlünk való! De akkor ki lehet? Bárki is volt az, nem fér bele az időmbe, hogy ezen agyaljak, így visszaindultam a házak felé.
- Srácok, gyertek gyorsan! - rontottam be a házba.
- Mi van már? - jött ki a szobából Joe. Aludhatott, mert pizsama volt rajta.
- A többiek?
- Alszanak.
- Akkor te hogyhogy fent vagy?
- Felébresztettél!
- Oké, akkor segíts felkölteni a többieket is! - és elindultam Taylor szobája felé.
- Taylor, ébredj! - rántottam le róla a takarót.
- Mi van?
- Híreket hoztam!

Pár perc múlva már mindenki az asztalnál ült, Kristennel együtt.
- Ma, miközben sétáltam az erdőben, hallottam Joany hangját! - vágtam rögtön a közepébe. Erre mindenki felfigyelt, és érdekelni kezdte őket a téma. - Ez mondjuk logikusnak tűnik, mivel ez a képességem, de az már nem az, hogy ő is hallott engem! Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez! De ez még ráér! A még fontosabb információ, Joany tartózkodási helye! Elmondta, hogy egy barlangszerű helyen van, ami hideg és a falról csepeg a víz, tehát víz közelben lehet!
- Ez kezdetnek tökéletes! - szólt közbe Adam. - Holnap megint átfésüljük az erdőt, de most már csak barlangszerű helyek után kutatunk, amik közelében víz van! A csapatát is bevonjuk a kutatásba! Te mész majd előre, hogy mutasd, merre kell mennünk! A többiek mögötted lesznek, de ők is figyelni fognak! Mára ennyi, most pedig mindenki menjen aludni, mert álmosan nem lehet dolgozni! - nyomatékosan rám nézett, amiből leszűrtem, hogy nem örülne neki, ha megint elmennék egy magán expedícióra.
Ezzel be is rekesztettük a tanácskozást, és mindenki nyugovóra tért. Kivéve engem!
Miután megbizonyosodtam róla, hogy egytől-egyig alszanak, kisurrantam. Tudtam, ezért még kapni fogok, de nem érdekelt! Joany mindent megért, és amúgy sem tudtam volna aludni! Csak forgolódnék az ágyban, de így legalább megtudhatok mégvalamit!

35. FEJEZET

35. Fejezet

Joany szemszöge

Ahogy a cellámban ültem, mozgást hallottam. Valaki közeledett! Gyors léptekkel jött, és ha jól hallottam, nem is egyedül volt! Ahogy börtönöm elé értek, egy női és egy férfi alakot vettem ki az árnyékban.
- Hogy vagyunk? - a férfi hangját megismertem, Derek volt az!
Nem is tévedtem! A hang után ő maga is megjelent a fényben, és újra megszólalt:
- Hoztam valakit! - majd a nőt karon fogva húzta maga mellé. Gyengéden bánt vele, biztos a szerelme. De minek akarja bemutatni nekem?
Ahogy a fénybe ért, elég ismerősnek tűnt, de az agyamnak egy kis időre volt szüksége, hogy felfogja, kit is lát maga előtt. Amint felismertem, teljesen ledöbbentem! Arcom láttán egy széles mosoly jelent meg az arcán.
- Angela!? - kérdeztem bizonytalanul és reménykedve, hátha csak tévedek.
- Igen, én vagyok! - a mosolya még nagyobb lett! Így minden reményem szertefoszlott, és nem értettem semmit.
- Hogy kerülsz ide?
- Hát...tudod, mikor nálatok jártam, hogy mindenkit ellened uszítsak, beleszerettem Angela-ba! De ő nem engem látott, mivel Paul alakját vettem fel, ezért nem is érezte az elején azt, amit én. De nem élhetek nélküle, ezért visszamentem érte, és magammal hoztam! És mivel ő is úgy érez mint én, ezért átállt hozzánk! Szóval már nem vagy az alfája! - vette át a szót Derek.
- Akkor ez volt a ,,kis dolgod"?
- Igen, és magammal hoztam még valakit! De ne ijedj meg, ő magától jött át hozzánk! - gonoszan elmosolyodott, és Angela mögé nézett, majd intett a kezével.
A döbbenetem és a csalódottságom egyre nőtt, ahogy megláttam volt társamat a gonosz oldalon...

Adam szemszöge

Egész este csak őket kerestük, kevés sikerrel. Egyedül azon a nyomon tudtunk elindulni, amit Matt talált! A fánál, ahol előző este megtaláltuk Joanyt, ott éreztük a szagát, és egy idegenét is, aki feltételezhetően Derek volt! Matt találkozott is vele, mikor szólni jött! De mit akarhat vele? Egyszerűen nem fér a fejembe!
De nem állhattunk meg, így kerestük tovább. Mindenki farkas alakban volt, és a csapata próbált kapcsolatot teremteni vele, ami eddig még nem sikerült! Mondjuk nem is csoda, hiszen kezdők, alig gyakoroltak! De azért próbálkoztak! Néhányszor sikerült is a közelébe férkőzniük, de valami elzárja az elméjét.
Már hajnalodott, és nem jutottunk semmire. Teljesen kimerültünk, gondolkodni sem bírtunk, ezért elhatározásra jutottam.
- Most mindenki visszamegy a házába, lezuhanyzik és lefekszik aludni! Holnap folytatjuk! - mondtam, mire oszolni kezdett Joany csapata. A többiek pedig körém gyűltek.
- És most mit fogunk csinálni? - kérdezte Matt. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik!
- Ti is visszamentek a házba és pihentek, én meg megkeresem Dereket! - jelentettem ki, mire mindenkinek elkerekedett a szeme.
-Egyedül akarsz vele találkozni? Miért? - Joe vont kérdőre.
- Hogy megtudjam, mit akar!
- Nagyon jól tudod, hogy mit szeretne! Téged megölni! - Taylornak igaza volt.
- De csak így tudom megmenteni Joanyt! És ő többet ér nálam! ...ez az egyetlen megoldás!
- Ne mondj ilyen hülyeségeket! Te vagy a családja, a bátyja! Szüksége van rád! Amit mondtál, az nem megoldás, hanem hülyeség! - David is bekapcsolódott, aki mellett Kristen állt.
- Te meg mit keresel itt? - szegeztem Kristennek a kérdést, amint észrevettem, hogy itt van.
- Joany a legjobb barátnőm, sőt, testvérként tekintek rá! Így engem is érint a dolog! Ráadásul a vezérem! - ezzel nem tudtam vitatkozni.
- Jól van! - mentem bele, bár nem szívesen. A végén még neki is baja eshet, amit nem akartam!
- De most mindenki menjen vissza a saját házába pihenni, majd holnap folytatjuk a keresést! - láttam rajtuk, hogy már nem bírnak talpon maradni, és jót fog tenni egy kis pihenés! Így újult erővel tudjuk folytatni a kutatást.
Mindenki elment a házához, kivéve David és Kristen. Ők még együtt maradtak egy kis időre. Matt egyedül ment, nagyon el volt kenődve, pocsékul nézett ki. Én még nem indultam utánuk! Először megvártam, míg mindenki eltűnik a sűrűben, majd elindultam azon a nyomon, amit találtunk. A fánál megálltam, és erősen gondolkodni kezdtem. Vajon merre mehettek? A szagot tudnám követni egy ideig! És azzal talán közelebb lennénk a megoldáshoz! Ahogy ez megcsillant elmémben, útnak is indultam, a szagot követve.
Már elég bent jártam, de még mindig nem láttam a kijáratot, vagy egy olyan helyet, ahol lehetnének. Csak mentem és mentem a szag után, már majdnem lemondtam róla, amikor észrevettem, hogy a szag nem gyengülni, hanem inkább erősödni kezdett! Ezt jó jelnek vettem, hisz akkor már nem egyszer használta ezt az útvonalat! Ráadásul nemrég járt erre! Pár órája lehetett!
Hihetetlenül boldog voltam, hogy van egy erősebb nyom, eszem ágában sem volt most elmenni! Egészen addig követtem, míg ki nem jutottam egy kis patakhoz. Ott elvesztettem a nyomot, viszont eddig még nem jártunk erre, szóval már a közelben lehetünk! De már nagyon fáradt voltam, így visszaindultam azon a nyomon, amin eddig jöttem. Ezzel is jobban megjegyzem az útvonalat. Holnap innen kezdjük a többiekkel.

Nem tudom, mennyi lehetett még hátra a házig, de elég későre járt, én meg egész nap fent voltam. Úgy éreztem, nem bírok tovább menni, ezért leültem pihenni egy kicsit. A föld, igaz, hogy hideg volt és nyirkos, de elég puha ahhoz, hogy kényelmes legyen. Ahogy a hátamra feküdtem, elnyomott az álom és lehunytam a szemem. Nagyon jól esett így feküdni, nem is akartam felállni, de hangokat hallottam a bokrok mögül. Felültem, hogy jobban lássam, mi az, de emberi szemem nem olyan érzékeny mint farkas mivoltomban, így semmit sem vettem észre. De rossz érzésem volt, ezért gyorsan felpattantam, és mikor újra zörgést hallottam, átváltoztam. Így jobban láttam, és még egyszer körülnéztem. Még mindig nem vettem észre semmit, csak egy kis mókust. Elég izgatott volt, csak úgy pattogott előttem. Értetlenül néztem rá, majd mikor látta, hogy nem igazán értem a dolgot, elkezdett futni előttem. Elég gyors volt, alig tudtam követni! Annál a pataknál állt meg, ahova én is eljutottam. Mit akarhat? Nem értem! De tudom, hogy ki segíthetne!

34. FEJEZET

34. Fejezet

Egyre beljebb értünk és én egyre jobban fáztam. A karom is fájt a szorításától!
- Mégis elárulnád, hogy hova viszel? - kérdeztem eléggé ingerülten.
- Két barátom az erdő szélén vár ránk! Átadlak nekik, és ők elvisznek a rejtekhelyre!
- És te mit fogsz csinálni? Miért nem TE viszel el a rejtekhelyre?
- Az legyen az én dolgom! - féloldalasan elmosolyodott, amitől nem éreztem jobban magam.
Többet nem is beszéltünk.

Pár óra alatt végre megérkeztünk. Csak átdobott a másik két társának, és odaszólt nekik:
- Tim, Mike, vigyétek a rejtekhelyünkre, és zárjátok be! - adta ki a parancsot. - Nekem még van egy kis dolgom! - majd elment. Mike és Tim nem túl finoman megragadta a karom, és elkezdtek vonszolni. Ők valahogy gyorsabban haladtak, így nem kellett sok idő, mire odaértünk. Megálltunk a bejárat előtt - gondolom az volt -, és az egyik befogta a szemem, míg a másik kinyitotta az ajtót. Ugyan csak egy sziklafal volt ott, ahol megálltunk, de amikor eltakarták a szemem, hallottam, hogy beüt valamit, és utána olyan hangja volt, mintha a sziklafal elmozdult volna. Majd beléptünk. Bent már elvette a kezét a szememről, és körbe tudtam volna nézni, ha láttam volna valamit a sötétségtől. Bár nagyjából tudtam tájékozódni a kezdetleges farkas képességek miatt, de csak annyira, hogy ne menjek neki semminek.
Ahogy beljebb haladtunk, egyre melegebb és világosabb lett. Majd beléptünk egy nagy terem féleségbe. Mindenhol sziklák voltak, azokon pedig hol farkasok, hol emberek mászkáltak. Az egész helyiség vörös fényben pompázott. Elég...démoni volt! De nem is csoda, hiszen démonok voltak! Nekik biztos ez a természetes.
Felvittek az egyik szikla tetejére, és ott egy cellába löktek be. Egészen hátracsúsztam, és nagy erővel nekivertem a fejem egy sziklának. Először ugyan még nem éreztem, de később már sajogni kezdett, és mikor odatettem a kezem, nedves folyadékot éreztem rajta. De nem vér volt, hanem víz! Valahonnan kintről csöpögött be, vagyis ez a rész víz közelben van. Remek! Ennek jó hírnek kellene lenni, mivel valahogy be tudom tájolni magam, de senkinek sem tudom elmondani, hogy hol lehetek. Vagyis még mindig messze van a menekülés reménye! Az időt sem tudom, mennyi lehet, csak azt, hogy már hajnalodik.

Matt szemszöge

Korán keltem, nem bírtam aludni. Szerettem volna Joanyhoz bújni, újra átölelni és megcsókolni. El is indultam az erdőn keresztül, mikor megéreztem a szagát. Izgatottan követni kezdtem, egészen addig, míg egy erősebb illat át nem vette a helyét. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy történt vele valami, ezért rohanni kezdtem. A szobába gondolkodás nélkül rontottam be, és az első amit észrevettem: Joany üres ágya. A többiek még aludtak, bár mocorogni kezdtek, miután berobogtam. Többet nem is időztem itt, hanem visszarohantam a tanári házba. De nem volt sima utam, közben még találkoztam Derekkel. Tudtam, hogy az ő keze van a dologban!
- Mit műveltél Joanyival? - ordítottam rá, mire megállt és az arcomba vigyorgott. Nem bírtam tovább, nekitámadtam. Sajnos sikerült kikerülnie, mire megfordultam hogy újra rávessem magam, mikor megszólalt:
- Nyugi, ő jól van! Nem fogom bántani, csak ha muszáj! - alig tudtam megállni, hogy ne vessem rá magam, de muszáj volt, ha meg akartam tudni, hol rejtette el.
- És mikor muszáj? Minek jöttél ide egyáltalán?
- Add át Adamnek, hogy eljött a bosszú ideje! Ő tudni fogja, hogy ez mit jelent! - majd eltűnt.
Egy percig csak bámultam magam elé, majd újra futni kezdtem. Most a dühöm vezérelt! Minnél hamarabb szólnom kell a többieknek!
A házban még mindenki aludt, fogalmuk sincs a történtekről. Először Adamet keltettem fel. Neki is ugyanolyan fontos mint nekem, ráadásul ő az alfa és neki tudnia kell mindent.
- Adam, ébredj! - rohantam az ágya mellé, és lerántottam róla a takarót.
Rögtön kipattant a szeme, teljesen ébren volt. Felült az ágyban, hogy felfogja mi történt, majd felállt és kereset egy pólót, amit gyorsan felhúzhat csupasz felsőtestére.
- Mi az? - kérdezte miközben a konyhába mentünk, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a történteket.
- Derek járt itt, és elvitte Joanyt! - rám szegezte tekintetét, amiben fájdalom és harag tükröződött. - Azt mondta: ,,eljött a bosszú ideje" és hogy te tudni fogod, hogy ez mit jelent! - még mindig nem szólalt meg, csak bámult maga elé, de most a haragot a kétségbe esés váltotta fel. - Ez mit jelent? Meg akarja ölni? Mondj már valamit! - kezdett felmenni bennem a pumpa. Végre rám nézett és szóra nyitotta a száját:
- Elrabolta, mert én még a háború idején megöltem a szüleit, és azóta bosszút forral.
- De miért tetted ezt?
- Mert megölte a szüleimet! És most Joany...! - nem bírta befejezni. A tenyerébe hajtotta a fejét, és...mintha sírt volna!
- Adam, most nem szabad elgyengülnöd! El kell kezdenünk keresni, még mielőtt késő lenne! - erre felkapta a fejét, majd miután kiosztotta a feladatokat, elment.

Az erdőn átvágtatva berontottunk először a fiúk szobájába, majd a lányokéba is.
- Fiúk, felkelni! - rántotta le Joe Markról a takarót.
- Mi az? - neki sikerült nehezen felébrednie, és félig aludt állapotban kérdezte.
- Elrabolták Joanyt! Meg kell keresnünk! - hangzott Adam válasza.
- És ahogy látom Paul is eltűnt! - állapítottam meg, mikor az ágyához értem. Üres volt!
- Akkor most már két embert is keressünk!
- Hármat! - csatlakozott hozzánk Taylor is. - Angela is eltűnt!
- Remek! - Adam kezdett ideges lenni. Ilyenkor jobb volt békénhagyni!

Mikor mindkét szobával végeztünk, kimentünk a ház elé, és vártuk, hogy mindenki rendbe szedje magát, és kijöjjenek. Nem is vártunk sokat, pár perc után már kint is voltak.
- Akkor most mi is ez az egész? Addig még értem, hogy elrabolták Joanyt, de mi miben tudunk segíteni? Még nem vagyunk teljesen kiképezve! - Sara értetlenül nézett ránk.
- Több hasznotok, van ebben, mint gondolnátok! - mondta Adam, de mikor látta, hogy még mindig értetlenül néznek rá a többiek, folytatta: - Mivel Joany az alfátok, ezért kapcsolatban álltok egymással! Főleg farkas alakban! Nem tudtok beszélgetni, csak érzitek egymást! Így azt is érezni fogjátok a hangulatából, hogy milyen körülmények között van, így a környezetet is meg tudjátok majd állapítani, ha a közelben leszünk! Ráadásul ő is érezni fog benneteket, ha nem is olyan tisztán, mint farkas alakban! Ez sokat segít egy csapatnak! A képességeitekkel pedig még könnyebb lesz a keresés! Hacsak nem tesznek ez ellen valamit! - most már értelmesebben meredtek rá, de még egy kérdés motoszkált bennük.
- Nem tudjuk, hogy Pault és Angelát miért rabolták el, de ki fogjuk deríteni és kiszabadítjuk őket is! - a válaszra ijedten fordultak felém. Viszont mikor eszükbe jutott, hogy milyen képességem van, már nem néztek rám óriási, riadt szemekkel.
- Akkor, kezdhetjük a kutatást? - lépett Adam mellé Joe, és türelmetlenül toporgott.
- Igen! - hangzott a rövid válasz, és mindannyian elindultunk az erdő felé.

33. FEJEZET

33. Fejezet

Magamhoz térve az ágyamban találtam magam. Miután kidőltem, csak arra emlékszem, hogy valaki felkapott és beszélt hozzám. Éreztem a hátam alatt valakinek a kezét és hogy megemel, csak innen gondolom, hogy valaki ölben hozott ide.
- Joany, jól vagy? - hallottam egy hangot az ágyam mellől.
- Adam? Igen, persze, megvagyok! - mondtam gyorsan, válaszolva a kérdésére. - De mi történt? Azután hogy elaludtam, nem emlékszem semmire.
- Nagyon megijedtünk, nem tudtuk, hogy mi lett veled, csak ott ültél a fánál és...aludtál!? - meglepődve mondta, mintha nem erre számított volna. - Aztán gyorsan felkaptalak és visszahoztalak a házba. Matt nagyon aggódott érted...
- Matt? Mi van vele? - a neve hallatán először kétségbe estem, aztán eszembe jutottak a tegnap történtek.
- Jól van és beszélni szeretne veled. Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de nagyon aggódott érted. Teljesen kétségbe van esve!
- Én viszont nem akarok vele beszélni!
- Miért? Mi történt? - aggodalmasan figyelt.
- Semmi...hosszú lenne elmondani! Csak...nem akarok vele beszélni, és kész!
- Oké, rendben van. Megértem! Akkor nem is zavarlak, nyugodtan pihenj tovább! Csak látni szerettem volna, hogy jól vagy-e. De, úgy nézem, minden rendben! - mosolygott egyet, és kiment.
Megint egyedül voltam, és végre pihenni akartam, de kinyílt az ajtó. Matt lépett be rajta.
- Szia! Jól vagy? Csak látni akartalak!
- Igen, minden rendben! És ha most megbocsátasz, pihenni szeretnék! - mondtam hűvösen.
- Rendben, de először beszélnünk kell!
- Nincs miről!
- De van! - felvitte a hangját, amitől egy kicsit megijedtem, de aztán nyugodtan folytatta. - Nem értem! Mi történt tegnap?
- Hát, te letámadtad Pault, mert...
- Igen, arra emlékszem, de miért rohantál el? - remegett a gondolattól, de próbálta lenyugtatni magát.
- Talán nem volt egyértelmű?
- Nem, nem igazán!
- Akkor hagy világosítsalak fel! Mikor odamentem hozzátok, hogy leállítsam a verekedést, te rám vicsorogtál! Nem tudom, hogy mit akartál mondani, de nagyon rosszul eset! - a sírás megint fojtogatott, de erőt vettem magamon.
- Én...nem akartalak megbántani! Csak azt mondtam, hogy "menj innen, mert még bajod eshet"! De elég feszült voltam a történtek miatt, ezért biztos viharosabban reagáltam. De kérlek, ne haragudj! Én nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni! - Meghatott, amit mondott, nem tudtam rá tovább haragudni.
- Jól van, megbocsátok! - amint kimondtam, hírtelen átölelt olyan erőse, hogy majdnem összeroppantot. - Oké, oké, de azért nem kell összetörni! - most már mosoly ült az arcomon. Majd ugyan olyan hírtelen, ahogy az ölelést is intézte, megcsókolt. Szenvedélyes és bocsánat kérő csók volt. Nagyon jól esett és már rég vágytam erre. Rögtön el is felejtettem, hogy mérges voltam rá és minden haragom elszállt. Most már csak ő volt nekem! Meg persze a többiek. Még egy kicsit bent maradt és beszélgettünk, majd mikor már sokadjára ásítottam, megszólalt:
- Na jó, akkor most pihenj! Majd még beszélünk! - és kiment. Ahogy bezárta az ajtót és lefeküdtem az ágyba, rögtön álomba merültem.

Este tértem magamhoz, amikor a többiek már rég aludtak. De mivel én egész nap csak szunyáltam, ezért egy kis levegőre volt szükségem. Így hát felöltöztem, és kimentem megkeresni a tegnapi helyemet. De okulva az esetből, vittem magammal egy pulcsit és egy plédet is, amire majd leülhetek. Ezzel a felszereléssel indultam útnak. Nem kellett sokáig bolyonganom, gyorsan ráleltem. Váratlan öröm fogott el! Rögtön le is terítettem a plédemet és ráültem. Kellemes volt az idő, egyáltalán nem fáztam. De nem bírtam sokáig ülve maradni, inkább felálltam és elmentem sétálni egy kicsit. Bejártam a környéket, jobban szem ügyre vettem a fákat és találkoztam néhány állattal is. Egy mókussal össze is barátkoztam. Érdekes volt, hogy nem ijedt meg tőlem, még sose láttam ennyire közel hozzám jönni egy mókust sem. De remek érzés volt! Leguggoltam hozzá és megsimogattam, mire felmászott a kezemen, és a vállamon telepedett meg. Nem zavartam el, hagytam, hogy ott legyen. Vele indultam vissza a lepedőmhöz. Út közben beszéltem hozzá, mintha értené, amit mondok. Ezzel el tudtam ütni az időt, ugyanakkor újra elálmosodtam. Mostanában elég sokat alszok! És még mindig álmos lennék? Töprengtem el magamban, és visszatérve a plédemhez ráültem. Hogy le tudjak feküdni az oldalamra, a mókust levettem a vállamról és magam elé tettem. Nem zártam el előle az utat, ha el szeretne menni. De nem ment! Inkább lefeküdt hozzám, és együtt hajtottuk álomra a fejünket.

Mocorgásra ébredtem. Felültem, hogy körül tudjak nézni, de nem láttam semmit. De mivel az álom már elszállt a szememből, így elhatároztam, hogy visszamegyek a házba. Fel is álltam és összeszedtem a cuccaimat, mikor észrevettem, hogy a mókusom eltűnt. Körbenéztem magam körül, nincs e mellettem, még a plédet is kihajtottam, nem tekertem e véletlenül bele, de nem volt sehol. Biztos elment! Gondoltam, és tovább folytattam a pakolást. Már épp indultam volna, mikor megint hangokat hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és Derekkel néztem farkas szemet! Nagyon megijedtem, a holmim kiesett a kezemből, a lábam pedig földbegyökerezett! Csak az első sokk után tudtam megszólalni:
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem remegő hangon. Nem akartam, hogy azt higgye, megijedtem tőle, így hát összeszedtem magam és felemelt állal néztem a szemébe. A válaszán gondolkodva elindult, és szemlélve körbejárt.
- Hm... Na szerinted miért lehetek itt? Nyugodtan tippelhetsz! - játékosan kérdezte, mintha ő maga sem tudná, közben pedig az állát fogta. Majd megállt előttem egy méterre, és vidáman elmosolyodott. - Nos, mire jutottál? - kérdezte még mindig nyugodtan.
- Hát... - végiggondoltam magamban az elmúlt napok történéseit. - Össze akarsz ugrasztani engem a csapatommal! - jelentettem ki megvilágosodva és döbbenten.
- Na igen, de ez mire lenne nekem jó? - kérdezte, és úgy tett, mintha elgondolkodna rajta.
- Nem tudom, de... - hírtelen azon vettem észre magam, hogy elkezdek vele csevegni és megfejteni ezt a bonyolult rejtélyt, majd megráztam a fejem, hogy ne kalandozzak el, és ránéztem - Na jó, mit akarsz tőlem? Minek "játszadozol" velem? - ahogy ezt elmondtam, rám szegezte a tekintetét, és elkezdte magyarázni:
- Tényleg nem érted? Pedig ez elég egyértelmű! Azért akartam, hogy összevessz a barátaiddal, hogy ne segítsenek a keresésedben! - itt megállt, és várta, hogy mit szűrök le belőle.
- De minek kellene engem keresni? - ahogy ezt kimondtam, már tudtam a választ - Jaj, ne! - amint tudatosult bennem a szándéka, elkezdtem hátrálni.
- Igen, úgy van! El foglak rabolni! - közben elindult utánam.
- De miért? Mit ártottam neked?
- Te semmit! Te csak segítesz megbosszulnom a szüleim halálát, és közben a segítségünkre is leszel benne!
- Miért, ki ölte meg a szüleidet? - félve tettem fel a kérdést.
- A bátyád, Adam! Miután a szüleim megölték a ti szüleiteket, ő egyik este eljött a táborunkba, és az ősök szekrényében rejtőzött el, majd mikor már mindenki aludt, kimászott és leszúrta őket! Persze észrevettük, hogy valami nincs rendben, és a nyomába indultunk, de sikerült megszöknie! A nyomorult! Azóta azon vagyok, hogy megbosszuljam!
- És ezért fogsz elrabolni? - a kérdésem hírtelen érte.
- Pontosan! - még mindig közeledett felém, én meg csak hátráltam. - Azért mondtam ezt el neked, hogy tisztában legyél vele!
Nem vártam tovább, megfordultam és futásnak eredtem. Nem tudom, mennyi idő kell, míg kiérek az erdőből és segítségért tudok kiálltani! De nem kellett sok idő, hogy utánam eredjen! Láthatóan gyorsabb volt nálam, így hamar be is ért engem! Megfogta a kezem, és megállított. Szembe kerültem vele, és egyenest a szemembe nézett. Láttam benne a bosszú vágyat és az idegességet, ezért inkább nem próbáltam meg kiszabadulni. De nem is tudtam volna! Olyan erősen fogta a karomat, hogy belilult a helye! Csak rángatott beljebb az erdőbe, és nem tudtam, merre visz! Nagyon féltem! De nem mertem kiabálni, csak halkan nyomtam el egy "segítség" kérést!