33. FEJEZET

33. Fejezet

Magamhoz térve az ágyamban találtam magam. Miután kidőltem, csak arra emlékszem, hogy valaki felkapott és beszélt hozzám. Éreztem a hátam alatt valakinek a kezét és hogy megemel, csak innen gondolom, hogy valaki ölben hozott ide.
- Joany, jól vagy? - hallottam egy hangot az ágyam mellől.
- Adam? Igen, persze, megvagyok! - mondtam gyorsan, válaszolva a kérdésére. - De mi történt? Azután hogy elaludtam, nem emlékszem semmire.
- Nagyon megijedtünk, nem tudtuk, hogy mi lett veled, csak ott ültél a fánál és...aludtál!? - meglepődve mondta, mintha nem erre számított volna. - Aztán gyorsan felkaptalak és visszahoztalak a házba. Matt nagyon aggódott érted...
- Matt? Mi van vele? - a neve hallatán először kétségbe estem, aztán eszembe jutottak a tegnap történtek.
- Jól van és beszélni szeretne veled. Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de nagyon aggódott érted. Teljesen kétségbe van esve!
- Én viszont nem akarok vele beszélni!
- Miért? Mi történt? - aggodalmasan figyelt.
- Semmi...hosszú lenne elmondani! Csak...nem akarok vele beszélni, és kész!
- Oké, rendben van. Megértem! Akkor nem is zavarlak, nyugodtan pihenj tovább! Csak látni szerettem volna, hogy jól vagy-e. De, úgy nézem, minden rendben! - mosolygott egyet, és kiment.
Megint egyedül voltam, és végre pihenni akartam, de kinyílt az ajtó. Matt lépett be rajta.
- Szia! Jól vagy? Csak látni akartalak!
- Igen, minden rendben! És ha most megbocsátasz, pihenni szeretnék! - mondtam hűvösen.
- Rendben, de először beszélnünk kell!
- Nincs miről!
- De van! - felvitte a hangját, amitől egy kicsit megijedtem, de aztán nyugodtan folytatta. - Nem értem! Mi történt tegnap?
- Hát, te letámadtad Pault, mert...
- Igen, arra emlékszem, de miért rohantál el? - remegett a gondolattól, de próbálta lenyugtatni magát.
- Talán nem volt egyértelmű?
- Nem, nem igazán!
- Akkor hagy világosítsalak fel! Mikor odamentem hozzátok, hogy leállítsam a verekedést, te rám vicsorogtál! Nem tudom, hogy mit akartál mondani, de nagyon rosszul eset! - a sírás megint fojtogatott, de erőt vettem magamon.
- Én...nem akartalak megbántani! Csak azt mondtam, hogy "menj innen, mert még bajod eshet"! De elég feszült voltam a történtek miatt, ezért biztos viharosabban reagáltam. De kérlek, ne haragudj! Én nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni! - Meghatott, amit mondott, nem tudtam rá tovább haragudni.
- Jól van, megbocsátok! - amint kimondtam, hírtelen átölelt olyan erőse, hogy majdnem összeroppantot. - Oké, oké, de azért nem kell összetörni! - most már mosoly ült az arcomon. Majd ugyan olyan hírtelen, ahogy az ölelést is intézte, megcsókolt. Szenvedélyes és bocsánat kérő csók volt. Nagyon jól esett és már rég vágytam erre. Rögtön el is felejtettem, hogy mérges voltam rá és minden haragom elszállt. Most már csak ő volt nekem! Meg persze a többiek. Még egy kicsit bent maradt és beszélgettünk, majd mikor már sokadjára ásítottam, megszólalt:
- Na jó, akkor most pihenj! Majd még beszélünk! - és kiment. Ahogy bezárta az ajtót és lefeküdtem az ágyba, rögtön álomba merültem.

Este tértem magamhoz, amikor a többiek már rég aludtak. De mivel én egész nap csak szunyáltam, ezért egy kis levegőre volt szükségem. Így hát felöltöztem, és kimentem megkeresni a tegnapi helyemet. De okulva az esetből, vittem magammal egy pulcsit és egy plédet is, amire majd leülhetek. Ezzel a felszereléssel indultam útnak. Nem kellett sokáig bolyonganom, gyorsan ráleltem. Váratlan öröm fogott el! Rögtön le is terítettem a plédemet és ráültem. Kellemes volt az idő, egyáltalán nem fáztam. De nem bírtam sokáig ülve maradni, inkább felálltam és elmentem sétálni egy kicsit. Bejártam a környéket, jobban szem ügyre vettem a fákat és találkoztam néhány állattal is. Egy mókussal össze is barátkoztam. Érdekes volt, hogy nem ijedt meg tőlem, még sose láttam ennyire közel hozzám jönni egy mókust sem. De remek érzés volt! Leguggoltam hozzá és megsimogattam, mire felmászott a kezemen, és a vállamon telepedett meg. Nem zavartam el, hagytam, hogy ott legyen. Vele indultam vissza a lepedőmhöz. Út közben beszéltem hozzá, mintha értené, amit mondok. Ezzel el tudtam ütni az időt, ugyanakkor újra elálmosodtam. Mostanában elég sokat alszok! És még mindig álmos lennék? Töprengtem el magamban, és visszatérve a plédemhez ráültem. Hogy le tudjak feküdni az oldalamra, a mókust levettem a vállamról és magam elé tettem. Nem zártam el előle az utat, ha el szeretne menni. De nem ment! Inkább lefeküdt hozzám, és együtt hajtottuk álomra a fejünket.

Mocorgásra ébredtem. Felültem, hogy körül tudjak nézni, de nem láttam semmit. De mivel az álom már elszállt a szememből, így elhatároztam, hogy visszamegyek a házba. Fel is álltam és összeszedtem a cuccaimat, mikor észrevettem, hogy a mókusom eltűnt. Körbenéztem magam körül, nincs e mellettem, még a plédet is kihajtottam, nem tekertem e véletlenül bele, de nem volt sehol. Biztos elment! Gondoltam, és tovább folytattam a pakolást. Már épp indultam volna, mikor megint hangokat hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és Derekkel néztem farkas szemet! Nagyon megijedtem, a holmim kiesett a kezemből, a lábam pedig földbegyökerezett! Csak az első sokk után tudtam megszólalni:
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem remegő hangon. Nem akartam, hogy azt higgye, megijedtem tőle, így hát összeszedtem magam és felemelt állal néztem a szemébe. A válaszán gondolkodva elindult, és szemlélve körbejárt.
- Hm... Na szerinted miért lehetek itt? Nyugodtan tippelhetsz! - játékosan kérdezte, mintha ő maga sem tudná, közben pedig az állát fogta. Majd megállt előttem egy méterre, és vidáman elmosolyodott. - Nos, mire jutottál? - kérdezte még mindig nyugodtan.
- Hát... - végiggondoltam magamban az elmúlt napok történéseit. - Össze akarsz ugrasztani engem a csapatommal! - jelentettem ki megvilágosodva és döbbenten.
- Na igen, de ez mire lenne nekem jó? - kérdezte, és úgy tett, mintha elgondolkodna rajta.
- Nem tudom, de... - hírtelen azon vettem észre magam, hogy elkezdek vele csevegni és megfejteni ezt a bonyolult rejtélyt, majd megráztam a fejem, hogy ne kalandozzak el, és ránéztem - Na jó, mit akarsz tőlem? Minek "játszadozol" velem? - ahogy ezt elmondtam, rám szegezte a tekintetét, és elkezdte magyarázni:
- Tényleg nem érted? Pedig ez elég egyértelmű! Azért akartam, hogy összevessz a barátaiddal, hogy ne segítsenek a keresésedben! - itt megállt, és várta, hogy mit szűrök le belőle.
- De minek kellene engem keresni? - ahogy ezt kimondtam, már tudtam a választ - Jaj, ne! - amint tudatosult bennem a szándéka, elkezdtem hátrálni.
- Igen, úgy van! El foglak rabolni! - közben elindult utánam.
- De miért? Mit ártottam neked?
- Te semmit! Te csak segítesz megbosszulnom a szüleim halálát, és közben a segítségünkre is leszel benne!
- Miért, ki ölte meg a szüleidet? - félve tettem fel a kérdést.
- A bátyád, Adam! Miután a szüleim megölték a ti szüleiteket, ő egyik este eljött a táborunkba, és az ősök szekrényében rejtőzött el, majd mikor már mindenki aludt, kimászott és leszúrta őket! Persze észrevettük, hogy valami nincs rendben, és a nyomába indultunk, de sikerült megszöknie! A nyomorult! Azóta azon vagyok, hogy megbosszuljam!
- És ezért fogsz elrabolni? - a kérdésem hírtelen érte.
- Pontosan! - még mindig közeledett felém, én meg csak hátráltam. - Azért mondtam ezt el neked, hogy tisztában legyél vele!
Nem vártam tovább, megfordultam és futásnak eredtem. Nem tudom, mennyi idő kell, míg kiérek az erdőből és segítségért tudok kiálltani! De nem kellett sok idő, hogy utánam eredjen! Láthatóan gyorsabb volt nálam, így hamar be is ért engem! Megfogta a kezem, és megállított. Szembe kerültem vele, és egyenest a szemembe nézett. Láttam benne a bosszú vágyat és az idegességet, ezért inkább nem próbáltam meg kiszabadulni. De nem is tudtam volna! Olyan erősen fogta a karomat, hogy belilult a helye! Csak rángatott beljebb az erdőbe, és nem tudtam, merre visz! Nagyon féltem! De nem mertem kiabálni, csak halkan nyomtam el egy "segítség" kérést!