32. FEJEZET

32. Fejezet

Este álmodtam: Paul reggel kiment az erdőbe csak úgy sétálgatni. Egészen a rétünkig elment, ahol Derek várt rá. Beszélgetni kezdtek, és... Kipattant a szemem, tettre kész voltam. Már meg sem vártam a végét, úgyis tudtam: Derek bemocskol valamivel előtte és Paul elrohan, miközben átváltozik! Mindig ez a vége! Amint észhez tértem, rohantam is az erdőbe! Kiszaladtam a rétre, de már nem találtam ott senkit. Elkéstem! Újra rohanni kezdtem, mikor egyszer csak visszaértem a házhoz, és megláttam Pault, amint megy fel a lépcsőn. Elég hevesek voltak a mozdulatai, ebből gondoltam, hogy minden úgy történt, ahogy gondoltam.
-Paul, várj, beszéljük meg! - kiáltottam utána, mire megfordult, és...boldognak tűnt! Az arca csak úgy ragyogott!
- Igen? - kérdezte olyan kedvesen, mintha... jaj ne!
- Paul, mi történt?
- Hisz te is tudod! Ott voltál! Együtt beszéltük meg! - még mindig kedves volt a hangja, ami kezdett idegesíteni.
- Nem, az nem én voltam! - mondtam kicsit ingerültebben, mint ahogy szerettem volna. - Derekkel beszéltél!
- De hát ő nem fiú? Én egy lánnyal beszéltem, konkrétan veled! Meg hiszen te kérted, hogy beszéljünk! Nem emlékszel?
- Nem, az nem én voltam! De mégis mit mondott?
- Az mindegy! Csak az a lényeg, hogy végre egymásié lehetünk! - miközben ezt mondta közelebb jött én meg hátráltam.
- Paul, nem tudom, mit mondott, de sejtem, és az nem igaz! Hazudott neked! Én...nagyon nehéz ezt kimondanom, de....nem szeretlek! Soha nem is szerettelek! - mintha meg sem hallotta volna, ugyanúgy jött felém.
- Tudtam, hogy tagadni fogod! Miért félsz bevallani az érzéseidet?
- Oké, akkor elmondom, hogy mi a helyzet! Én Matt-et szeretem, ő a lelki társam, és soha de soha nem fogom elhagyni, érted? Téged nem szeretlek! - véget ért az utam, falnak ütköztem. Nem tudtam hátrébb menni, de Paul egyre csak közeledett.
- A réten egészen mást mondtál! - jelentette ki, és teljesen elém állt.
A két kezével a vállam fölött támaszkodott meg, így teljesen sarokba szorított. Mélyen a szemembe nézett, és az arca közeledett az arcomhoz. Nem mertem megszólalni, csak álltam ott és próbáltam kitérni előle, mikor a háta mögött valami kiugrott a fák közül. Utána rögtön egy morgást hallottam. Nagyon megijedtem, Paul is megfordult, így szembe kerültem...Matt-tel! Jaj ne! Matt irtó dühös volt, ahogy láttam, Paulra! Ugrásra készülődött!
- Ne! - kiáltottam és közéjük szaladtam. - Nem történt semmi! - mondtam Matt-nek, akin úgy látszott, hisz nekem!
- De akartam! - szólalt meg Paul a hátam mögül. Mérgesen ránéztem és a számmal egy "fogd be"- t tátogtam.
Visszafordultam és Matt szikrázó szemeivel álltam szemben! Már majdnem rávetette magát Paulra, csak miattam nem tette! De Paul a figyelmeztetésem ellenére sem nyugodott és mellém lépett, majd hírtelen magához fordított, és megcsókolt! Rögtön ellöktem magamtól és megpofoztam.
- UTÁLLAK! - vetettem oda neki futás közben! Nem is néztem vissza, csak akkor láttam, hogy Matt rávetette magát Paulra, - aki farkas bőrben volt - mikor a sarkon befordultam. El akartam rohanni, de nem engedhettem, hogy Matt-nek baja essen, ezért visszafordultam.
- Matt, elég! Még arra sem érdemes, hogy figyelembe vedd, ráadásul meg is sérülhetsz! - kiáltottam oda neki, de nem hallgatott rám. Tovább verekedtek! Majd megpróbáltam közelebb menni hozzá, de mikor meglátta, felém fordult és mérgesen vicsorgott rám. Biztos csak védeni akart, de ez nagyon rosszul esett, így sírva fakadtam és elrohantam. Az erdő felé tartottam, mikor a többiek kijöttek a házból a hangokra, és megállítottak:
- Joany, állj meg! Mi történt? Hová rohansz? - Kristen aggódva figyelt, de nem tudtam válaszolna a sírás miatt, csak tovább rohantam. De ahogy hallottam ezzel nem elégítettem ki és utánam szaladt, mikor előjött belőlem az alfa: ÁLL! NE GYERTEK UTÁNAM! MARADJATOK OTT, AHOL VAGYTOK! Amint meghallotta a vezér szót, megtorpant. Így el tudtam menekülni az erdőbe, és nem követett senki.


Már órák óta sétálhattam a gondolataimba merülve, Matt mégsem jött utánam, ami még jobban feldühített. De már nem is akartam, hogy bárki is megkeressen! Így csak bolyongtam tovább kisírt szemekkel! Nem tudtam, merre lehetek, még sosem jártam ilyen messze a tábortól. Ezen a részen a fák sem voltak ismerősek, ráadásul csak most vettem észre, hogy elszaladt az idő, egyre sötétebb is lett. Már alig láttam a lábam elé, így inkább visszafordultam. Órák óta mehettem, mert már korom sötét volt, csak a hold fénye világított át a fák között. Kezdtem fázni is, de mivel pizsamában rohantam el és nem hoztam magammal semmit, így nem tudtam mit felvenni. Csak mentem tovább, de csak jobban eltévedtem. Kezdtem kétségbe esni, és a torkomat újra a sírás fojtogatta. Eléggé fáradt is voltam, ezért egy fa tövében pihentem meg. A talaj vizes volt és hideg, most de ez sem érdekelt.
Úgy látszik egy kicsit elszundítottam, mivel hangokra ébredtem. "Joany!? Joany, merre vagy? Válaszolj!" De nem akartam! Még nem! Magányra van szükségem, hogy át tudjam gondolni a dolgokat! Ezért nem is válaszoltam, inkább ott maradtam, ahol vagyok. Hátha megértik, hogy egyedül akarok lenni, és elmennek! De nem így történt. Inkább még erősebbek lettek a kiabálások, és ahogy ki tudtam venni, többen is kerestek. De én csak egyetlen egy hangot hallottam mind közül, ami elszomorított! Az Adamét! Olyan kétségbe esett volt, hogy eltöprengtem a válasz adáson. Mégis csak a bátyám, és aggódik értem, ami érthető. De...valahogy nem akaródzott elmenni innen. Megszerettem ezt a helyet! De fáztam, álmos és éhes is voltam, itt pedig nem sok embernek való étel található. Ezért megadtam magam, és arra gondolva, hogy ide bármikor visszajöhetek, válaszoltam:
- Itt vagyok! - ez nagyon gyengén sikeredett,nem is hittem volna, hogy ennyi erőm sincsen. Mégis meghallott valaki.
- Joany, jól vagy? Pontosan merre menjünk? - kérdezte, de nem tudtam megállapítani, hogy ki az.
- Itt vagyok egy fa mögött! - csak ennyi telt ki belőlem, fáradtabb voltam, mint hittem. De meghallották. A hangok közelebbről jöttek, és kivehetőbbek is lettek.
- Itt vagy? - Adam hangját tisztán megismertem, a közelemben volt.
- Igen! - csak ennyit tudtam kinyögni, utána hatalmába kerített a fáradtság, és a fának dőlve aludtam el.