2010. augusztus 19., csütörtök

34. FEJEZET

34. Fejezet



Egyre beljebb értünk és én egyre jobban fáztam. A karom is fájt a szorításától!
- Mégis elárulnád, hogy hova viszel? - kérdeztem eléggé ingerülten.
- Két barátom az erdő szélén vár ránk! Átadlak nekik, és ők elvisznek a rejtekhelyre!
- És te mit fogsz csinálni? Miért nem TE viszel el a rejtekhelyre?
- Az legyen az én dolgom! - féloldalasan elmosolyodott, amitől nem éreztem jobban magam.
Többet nem is beszéltünk.

Pár óra alatt végre megérkeztünk. Csak átdobott a másik két társának, és odaszólt nekik:
- Tim, Mike, vigyétek a rejtekhelyünkre, és zárjátok be! - adta ki a parancsot. - Nekem még van egy kis dolgom! - majd elment. Mike és Tim nem túl finoman megragadta a karom, és elkezdtek vonszolni. Ők valahogy gyorsabban haladtak, így nem kellett sok idő, mire odaértünk. Megálltunk a bejárat előtt - gondolom az volt -, és az egyik befogta a szemem, míg a másik kinyitotta az ajtót. Ugyan csak egy sziklafal volt ott, ahol megálltunk, de amikor eltakarták a szemem, hallottam, hogy beüt valamit, és utána olyan hangja volt, mintha a sziklafal elmozdult volna. Majd beléptünk. Bent már elvette a kezét a szememről, és körbe tudtam volna nézni, ha láttam volna valamit a sötétségtől. Bár nagyjából tudtam tájékozódni a kezdetleges farkas képességek miatt, de csak annyira, hogy ne menjek neki semminek.
Ahogy beljebb haladtunk, egyre melegebb és világosabb lett. Majd beléptünk egy nagy terem féleségbe. Mindenhol sziklák voltak, azokon pedig hol farkasok, hol emberek mászkáltak. Az egész helyiség vörös fényben pompázott. Elég...démoni volt! De nem is csoda, hiszen démonok voltak! Nekik biztos ez a természetes.
Felvittek az egyik szikla tetejére, és ott egy cellába löktek be. Egészen hátracsúsztam, és nagy erővel nekivertem a fejem egy sziklának. Először ugyan még nem éreztem, de később már sajogni kezdett, és mikor odatettem a kezem, nedves folyadékot éreztem rajta. De nem vér volt, hanem víz! Valahonnan kintről csöpögött be, vagyis ez a rész víz közelben van. Remek! Ennek jó hírnek kellene lenni, mivel valahogy be tudom tájolni magam, de senkinek sem tudom elmondani, hogy hol lehetek. Vagyis még mindig messze van a menekülés reménye! Az időt sem tudom, mennyi lehet, csak azt, hogy már hajnalodik.

Matt szemszöge

Korán keltem, nem bírtam aludni. Szerettem volna Joanyhoz bújni, újra átölelni és megcsókolni. El is indultam az erdőn keresztül, mikor megéreztem a szagát. Izgatottan követni kezdtem, egészen addig, míg egy erősebb illat át nem vette a helyét. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy történt vele valami, ezért rohanni kezdtem. A szobába gondolkodás nélkül rontottam be, és az első amit észrevettem: Joany üres ágya. A többiek még aludtak, bár mocorogni kezdtek, miután berobogtam. Többet nem is időztem itt, hanem visszarohantam a tanári házba. De nem volt sima utam, közben még találkoztam Derekkel. Tudtam, hogy az ő keze van a dologban!
- Mit műveltél Joanyival? - ordítottam rá, mire megállt és az arcomba vigyorgott. Nem bírtam tovább, nekitámadtam. Sajnos sikerült kikerülnie, mire megfordultam hogy újra rávessem magam, mikor megszólalt:
- Nyugi, ő jól van! Nem fogom bántani, csak ha muszáj! - alig tudtam megállni, hogy ne vessem rá magam, de muszáj volt, ha meg akartam tudni, hol rejtette el.
- És mikor muszáj? Minek jöttél ide egyáltalán?
- Add át Adamnek, hogy eljött a bosszú ideje! Ő tudni fogja, hogy ez mit jelent! - majd eltűnt.
Egy percig csak bámultam magam elé, majd újra futni kezdtem. Most a dühöm vezérelt! Minnél hamarabb szólnom kell a többieknek!
A házban még mindenki aludt, fogalmuk sincs a történtekről. Először Adamet keltettem fel. Neki is ugyanolyan fontos mint nekem, ráadásul ő az alfa és neki tudnia kell mindent.
- Adam, ébredj! - rohantam az ágya mellé, és lerántottam róla a takarót.
Rögtön kipattant a szeme, teljesen ébren volt. Felült az ágyban, hogy felfogja mi történt, majd felállt és kereset egy pólót, amit gyorsan felhúzhat csupasz felsőtestére.
- Mi az? - kérdezte miközben a konyhába mentünk, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a történteket.
- Derek járt itt, és elvitte Joanyt! - rám szegezte tekintetét, amiben fájdalom és harag tükröződött. - Azt mondta: ,,eljött a bosszú ideje" és hogy te tudni fogod, hogy ez mit jelent! - még mindig nem szólalt meg, csak bámult maga elé, de most a haragot a kétségbe esés váltotta fel. - Ez mit jelent? Meg akarja ölni? Mondj már valamit! - kezdett felmenni bennem a pumpa. Végre rám nézett és szóra nyitotta a száját:
- Elrabolta, mert én még a háború idején megöltem a szüleit, és azóta bosszút forral.
- De miért tetted ezt?
- Mert megölte a szüleimet! És most Joany...! - nem bírta befejezni. A tenyerébe hajtotta a fejét, és...mintha sírt volna!
- Adam, most nem szabad elgyengülnöd! El kell kezdenünk keresni, még mielőtt késő lenne! - erre felkapta a fejét, majd miután kiosztotta a feladatokat, elment.

Az erdőn átvágtatva berontottunk először a fiúk szobájába, majd a lányokéba is.
- Fiúk, felkelni! - rántotta le Joe Markról a takarót.
- Mi az? - neki sikerült nehezen felébrednie, és félig aludt állapotban kérdezte.
- Elrabolták Joanyt! Meg kell keresnünk! - hangzott Adam válasza.
- És ahogy látom Paul is eltűnt! - állapítottam meg, mikor az ágyához értem. Üres volt!
- Akkor most már két embert is keressünk!
- Hármat! - csatlakozott hozzánk Taylor is. - Angela is eltűnt!
- Remek! - Adam kezdett ideges lenni. Ilyenkor jobb volt békénhagyni!

Mikor mindkét szobával végeztünk, kimentünk a ház elé, és vártuk, hogy mindenki rendbe szedje magát, és kijöjjenek. Nem is vártunk sokat, pár perc után már kint is voltak.
- Akkor most mi is ez az egész? Addig még értem, hogy elrabolták Joanyt, de mi miben tudunk segíteni? Még nem vagyunk teljesen kiképezve! - Sara értetlenül nézett ránk.
- Több hasznotok, van ebben, mint gondolnátok! - mondta Adam, de mikor látta, hogy még mindig értetlenül néznek rá a többiek, folytatta: - Mivel Joany az alfátok, ezért kapcsolatban álltok egymással! Főleg farkas alakban! Nem tudtok beszélgetni, csak érzitek egymást! Így azt is érezni fogjátok a hangulatából, hogy milyen körülmények között van, így a környezetet is meg tudjátok majd állapítani, ha a közelben leszünk! Ráadásul ő is érezni fog benneteket, ha nem is olyan tisztán, mint farkas alakban! Ez sokat segít egy csapatnak! A képességeitekkel pedig még könnyebb lesz a keresés! Hacsak nem tesznek ez ellen valamit! - most már értelmesebben meredtek rá, de még egy kérdés motoszkált bennük.
- Nem tudjuk, hogy Pault és Angelát miért rabolták el, de ki fogjuk deríteni és kiszabadítjuk őket is! - a válaszra ijedten fordultak felém. Viszont mikor eszükbe jutott, hogy milyen képességem van, már nem néztek rám óriási, riadt szemekkel.
- Akkor, kezdhetjük a kutatást? - lépett Adam mellé Joe, és türelmetlenül toporgott.
- Igen! - hangzott a rövid válasz, és mindannyian elindultunk az erdő felé.

2010. augusztus 14., szombat

33. FEJEZET

33. Fejezet


Magamhoz térve az ágyamban találtam magam. Miután kidőltem, csak arra emlékszem, hogy valaki felkapott és beszélt hozzám. Éreztem a hátam alatt valakinek a kezét és hogy megemel, csak innen gondolom, hogy valaki ölben hozott ide.
- Joany, jól vagy? - hallottam egy hangot az ágyam mellől.
- Adam? Igen, persze, megvagyok! - mondtam gyorsan, válaszolva a kérdésére. - De mi történt? Azután hogy elaludtam, nem emlékszem semmire.
- Nagyon megijedtünk, nem tudtuk, hogy mi lett veled, csak ott ültél a fánál és...aludtál!? - meglepődve mondta, mintha nem erre számított volna. - Aztán gyorsan felkaptalak és visszahoztalak a házba. Matt nagyon aggódott érted...
- Matt? Mi van vele? - a neve hallatán először kétségbe estem, aztán eszembe jutottak a tegnap történtek.
- Jól van és beszélni szeretne veled. Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de nagyon aggódott érted. Teljesen kétségbe van esve!
- Én viszont nem akarok vele beszélni!
- Miért? Mi történt? - aggodalmasan figyelt.
- Semmi...hosszú lenne elmondani! Csak...nem akarok vele beszélni, és kész!
- Oké, rendben van. Megértem! Akkor nem is zavarlak, nyugodtan pihenj tovább! Csak látni szerettem volna, hogy jól vagy-e. De, úgy nézem, minden rendben! - mosolygott egyet, és kiment.
Megint egyedül voltam, és végre pihenni akartam, de kinyílt az ajtó. Matt lépett be rajta.
- Szia! Jól vagy? Csak látni akartalak!
- Igen, minden rendben! És ha most megbocsátasz, pihenni szeretnék! - mondtam hűvösen.
- Rendben, de először beszélnünk kell!
- Nincs miről!
- De van! - felvitte a hangját, amitől egy kicsit megijedtem, de aztán nyugodtan folytatta. - Nem értem! Mi történt tegnap?
- Hát, te letámadtad Pault, mert...
- Igen, arra emlékszem, de miért rohantál el? - remegett a gondolattól, de próbálta lenyugtatni magát.
- Talán nem volt egyértelmű?
- Nem, nem igazán!
- Akkor hagy világosítsalak fel! Mikor odamentem hozzátok, hogy leállítsam a verekedést, te rám vicsorogtál! Nem tudom, hogy mit akartál mondani, de nagyon rosszul eset! - a sírás megint fojtogatott, de erőt vettem magamon.
- Én...nem akartalak megbántani! Csak azt mondtam, hogy "menj innen, mert még bajod eshet"! De elég feszült voltam a történtek miatt, ezért biztos viharosabban reagáltam. De kérlek, ne haragudj! Én nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni! - Meghatott, amit mondott, nem tudtam rá tovább haragudni.
- Jól van, megbocsátok! - amint kimondtam, hírtelen átölelt olyan erőse, hogy majdnem összeroppantot. - Oké, oké, de azért nem kell összetörni! - most már mosoly ült az arcomon. Majd ugyan olyan hírtelen, ahogy az ölelést is intézte, megcsókolt. Szenvedélyes és bocsánat kérő csók volt. Nagyon jól esett és már rég vágytam erre. Rögtön el is felejtettem, hogy mérges voltam rá és minden haragom elszállt. Most már csak ő volt nekem! Meg persze a többiek. Még egy kicsit bent maradt és beszélgettünk, majd mikor már sokadjára ásítottam, megszólalt:
- Na jó, akkor most pihenj! Majd még beszélünk! - és kiment. Ahogy bezárta az ajtót és lefeküdtem az ágyba, rögtön álomba merültem.

Este tértem magamhoz, amikor a többiek már rég aludtak. De mivel én egész nap csak szunyáltam, ezért egy kis levegőre volt szükségem. Így hát felöltöztem, és kimentem megkeresni a tegnapi helyemet. De okulva az esetből, vittem magammal egy pulcsit és egy plédet is, amire majd leülhetek. Ezzel a felszereléssel indultam útnak. Nem kellett sokáig bolyonganom, gyorsan ráleltem. Váratlan öröm fogott el! Rögtön le is terítettem a plédemet és ráültem. Kellemes volt az idő, egyáltalán nem fáztam. De nem bírtam sokáig ülve maradni, inkább felálltam és elmentem sétálni egy kicsit. Bejártam a környéket, jobban szem ügyre vettem a fákat és találkoztam néhány állattal is. Egy mókussal össze is barátkoztam. Érdekes volt, hogy nem ijedt meg tőlem, még sose láttam ennyire közel hozzám jönni egy mókust sem. De remek érzés volt! Leguggoltam hozzá és megsimogattam, mire felmászott a kezemen, és a vállamon telepedett meg. Nem zavartam el, hagytam, hogy ott legyen. Vele indultam vissza a lepedőmhöz. Út közben beszéltem hozzá, mintha értené, amit mondok. Ezzel el tudtam ütni az időt, ugyanakkor újra elálmosodtam. Mostanában elég sokat alszok! És még mindig álmos lennék? Töprengtem el magamban, és visszatérve a plédemhez ráültem. Hogy le tudjak feküdni az oldalamra, a mókust levettem a vállamról és magam elé tettem. Nem zártam el előle az utat, ha el szeretne menni. De nem ment! Inkább lefeküdt hozzám, és együtt hajtottuk álomra a fejünket.

Mocorgásra ébredtem. Felültem, hogy körül tudjak nézni, de nem láttam semmit. De mivel az álom már elszállt a szememből, így elhatároztam, hogy visszamegyek a házba. Fel is álltam és összeszedtem a cuccaimat, mikor észrevettem, hogy a mókusom eltűnt. Körbenéztem magam körül, nincs e mellettem, még a plédet is kihajtottam, nem tekertem e véletlenül bele, de nem volt sehol. Biztos elment! Gondoltam, és tovább folytattam a pakolást. Már épp indultam volna, mikor megint hangokat hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és Derekkel néztem farkas szemet! Nagyon megijedtem, a holmim kiesett a kezemből, a lábam pedig földbegyökerezett! Csak az első sokk után tudtam megszólalni:
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem remegő hangon. Nem akartam, hogy azt higgye, megijedtem tőle, így hát összeszedtem magam és felemelt állal néztem a szemébe. A válaszán gondolkodva elindult, és szemlélve körbejárt.
- Hm... Na szerinted miért lehetek itt? Nyugodtan tippelhetsz! - játékosan kérdezte, mintha ő maga sem tudná, közben pedig az állát fogta. Majd megállt előttem egy méterre, és vidáman elmosolyodott. - Nos, mire jutottál? - kérdezte még mindig nyugodtan.
- Hát... - végiggondoltam magamban az elmúlt napok történéseit. - Össze akarsz ugrasztani engem a csapatommal! - jelentettem ki megvilágosodva és döbbenten.
- Na igen, de ez mire lenne nekem jó? - kérdezte, és úgy tett, mintha elgondolkodna rajta.
- Nem tudom, de... - hírtelen azon vettem észre magam, hogy elkezdek vele csevegni és megfejteni ezt a bonyolult rejtélyt, majd megráztam a fejem, hogy ne kalandozzak el, és ránéztem - Na jó, mit akarsz tőlem? Minek "játszadozol" velem? - ahogy ezt elmondtam, rám szegezte a tekintetét, és elkezdte magyarázni:
- Tényleg nem érted? Pedig ez elég egyértelmű! Azért akartam, hogy összevessz a barátaiddal, hogy ne segítsenek a keresésedben! - itt megállt, és várta, hogy mit szűrök le belőle.
- De minek kellene engem keresni? - ahogy ezt kimondtam, már tudtam a választ - Jaj, ne! - amint tudatosult bennem a szándéka, elkezdtem hátrálni.
- Igen, úgy van! El foglak rabolni! - közben elindult utánam.
- De miért? Mit ártottam neked?
- Te semmit! Te csak segítesz megbosszulnom a szüleim halálát, és közben a segítségünkre is leszel benne!
- Miért, ki ölte meg a szüleidet? - félve tettem fel a kérdést.
- A bátyád, Adam! Miután a szüleim megölték a ti szüleiteket, ő egyik este eljött a táborunkba, és az ősök szekrényében rejtőzött el, majd mikor már mindenki aludt, kimászott és leszúrta őket! Persze észrevettük, hogy valami nincs rendben, és a nyomába indultunk, de sikerült megszöknie! A nyomorult! Azóta azon vagyok, hogy megbosszuljam!
- És ezért fogsz elrabolni? - a kérdésem hírtelen érte.
- Pontosan! - még mindig közeledett felém, én meg csak hátráltam. - Azért mondtam ezt el neked, hogy tisztában legyél vele!
Nem vártam tovább, megfordultam és futásnak eredtem. Nem tudom, mennyi idő kell, míg kiérek az erdőből és segítségért tudok kiálltani! De nem kellett sok idő, hogy utánam eredjen! Láthatóan gyorsabb volt nálam, így hamar be is ért engem! Megfogta a kezem, és megállított. Szembe kerültem vele, és egyenest a szemembe nézett. Láttam benne a bosszú vágyat és az idegességet, ezért inkább nem próbáltam meg kiszabadulni. De nem is tudtam volna! Olyan erősen fogta a karomat, hogy belilult a helye! Csak rángatott beljebb az erdőbe, és nem tudtam, merre visz! Nagyon féltem! De nem mertem kiabálni, csak halkan nyomtam el egy "segítség" kérést!

2010. augusztus 12., csütörtök

32. FEJEZET

32. Fejezet




Este álmodtam: Paul reggel kiment az erdőbe csak úgy sétálgatni. Egészen a rétünkig elment, ahol Derek várt rá. Beszélgetni kezdtek, és... Kipattant a szemem, tettre kész voltam. Már meg sem vártam a végét, úgyis tudtam: Derek bemocskol valamivel előtte és Paul elrohan, miközben átváltozik! Mindig ez a vége! Amint észhez tértem, rohantam is az erdőbe! Kiszaladtam a rétre, de már nem találtam ott senkit. Elkéstem! Újra rohanni kezdtem, mikor egyszer csak visszaértem a házhoz, és megláttam Pault, amint megy fel a lépcsőn. Elég hevesek voltak a mozdulatai, ebből gondoltam, hogy minden úgy történt, ahogy gondoltam.
-Paul, várj, beszéljük meg! - kiáltottam utána, mire megfordult, és...boldognak tűnt! Az arca csak úgy ragyogott!
- Igen? - kérdezte olyan kedvesen, mintha... jaj ne!
- Paul, mi történt?
- Hisz te is tudod! Ott voltál! Együtt beszéltük meg! - még mindig kedves volt a hangja, ami kezdett idegesíteni.
- Nem, az nem én voltam! - mondtam kicsit ingerültebben, mint ahogy szerettem volna. - Derekkel beszéltél!
- De hát ő nem fiú? Én egy lánnyal beszéltem, konkrétan veled! Meg hiszen te kérted, hogy beszéljünk! Nem emlékszel?
- Nem, az nem én voltam! De mégis mit mondott?
- Az mindegy! Csak az a lényeg, hogy végre egymásié lehetünk! - miközben ezt mondta közelebb jött én meg hátráltam.
- Paul, nem tudom, mit mondott, de sejtem, és az nem igaz! Hazudott neked! Én...nagyon nehéz ezt kimondanom, de....nem szeretlek! Soha nem is szerettelek! - mintha meg sem hallotta volna, ugyanúgy jött felém.
- Tudtam, hogy tagadni fogod! Miért félsz bevallani az érzéseidet?
- Oké, akkor elmondom, hogy mi a helyzet! Én Matt-et szeretem, ő a lelki társam, és soha de soha nem fogom elhagyni, érted? Téged nem szeretlek! - véget ért az utam, falnak ütköztem. Nem tudtam hátrébb menni, de Paul egyre csak közeledett.
- A réten egészen mást mondtál! - jelentette ki, és teljesen elém állt.
A két kezével a vállam fölött támaszkodott meg, így teljesen sarokba szorított. Mélyen a szemembe nézett, és az arca közeledett az arcomhoz. Nem mertem megszólalni, csak álltam ott és próbáltam kitérni előle, mikor a háta mögött valami kiugrott a fák közül. Utána rögtön egy morgást hallottam. Nagyon megijedtem, Paul is megfordult, így szembe kerültem...Matt-tel! Jaj ne! Matt irtó dühös volt, ahogy láttam, Paulra! Ugrásra készülődött!
- Ne! - kiáltottam és közéjük szaladtam. - Nem történt semmi! - mondtam Matt-nek, akin úgy látszott, hisz nekem!
- De akartam! - szólalt meg Paul a hátam mögül. Mérgesen ránéztem és a számmal egy "fogd be"- t tátogtam.
Visszafordultam és Matt szikrázó szemeivel álltam szemben! Már majdnem rávetette magát Paulra, csak miattam nem tette! De Paul a figyelmeztetésem ellenére sem nyugodott és mellém lépett, majd hírtelen magához fordított, és megcsókolt! Rögtön ellöktem magamtól és megpofoztam.
- UTÁLLAK! - vetettem oda neki futás közben! Nem is néztem vissza, csak akkor láttam, hogy Matt rávetette magát Paulra, - aki farkas bőrben volt - mikor a sarkon befordultam. El akartam rohanni, de nem engedhettem, hogy Matt-nek baja essen, ezért visszafordultam.
- Matt, elég! Még arra sem érdemes, hogy figyelembe vedd, ráadásul meg is sérülhetsz! - kiáltottam oda neki, de nem hallgatott rám. Tovább verekedtek! Majd megpróbáltam közelebb menni hozzá, de mikor meglátta, felém fordult és mérgesen vicsorgott rám. Biztos csak védeni akart, de ez nagyon rosszul esett, így sírva fakadtam és elrohantam. Az erdő felé tartottam, mikor a többiek kijöttek a házból a hangokra, és megállítottak:
- Joany, állj meg! Mi történt? Hová rohansz? - Kristen aggódva figyelt, de nem tudtam válaszolna a sírás miatt, csak tovább rohantam. De ahogy hallottam ezzel nem elégítettem ki és utánam szaladt, mikor előjött belőlem az alfa: ÁLL! NE GYERTEK UTÁNAM! MARADJATOK OTT, AHOL VAGYTOK! Amint meghallotta a vezér szót, megtorpant. Így el tudtam menekülni az erdőbe, és nem követett senki.


Már órák óta sétálhattam a gondolataimba merülve, Matt mégsem jött utánam, ami még jobban feldühített. De már nem is akartam, hogy bárki is megkeressen! Így csak bolyongtam tovább kisírt szemekkel! Nem tudtam, merre lehetek, még sosem jártam ilyen messze a tábortól. Ezen a részen a fák sem voltak ismerősek, ráadásul csak most vettem észre, hogy elszaladt az idő, egyre sötétebb is lett. Már alig láttam a lábam elé, így inkább visszafordultam. Órák óta mehettem, mert már korom sötét volt, csak a hold fénye világított át a fák között. Kezdtem fázni is, de mivel pizsamában rohantam el és nem hoztam magammal semmit, így nem tudtam mit felvenni. Csak mentem tovább, de csak jobban eltévedtem. Kezdtem kétségbe esni, és a torkomat újra a sírás fojtogatta. Eléggé fáradt is voltam, ezért egy fa tövében pihentem meg. A talaj vizes volt és hideg, most de ez sem érdekelt.
Úgy látszik egy kicsit elszundítottam, mivel hangokra ébredtem. "Joany!? Joany, merre vagy? Válaszolj!" De nem akartam! Még nem! Magányra van szükségem, hogy át tudjam gondolni a dolgokat! Ezért nem is válaszoltam, inkább ott maradtam, ahol vagyok. Hátha megértik, hogy egyedül akarok lenni, és elmennek! De nem így történt. Inkább még erősebbek lettek a kiabálások, és ahogy ki tudtam venni, többen is kerestek. De én csak egyetlen egy hangot hallottam mind közül, ami elszomorított! Az Adamét! Olyan kétségbe esett volt, hogy eltöprengtem a válasz adáson. Mégis csak a bátyám, és aggódik értem, ami érthető. De...valahogy nem akaródzott elmenni innen. Megszerettem ezt a helyet! De fáztam, álmos és éhes is voltam, itt pedig nem sok embernek való étel található. Ezért megadtam magam, és arra gondolva, hogy ide bármikor visszajöhetek, válaszoltam:
- Itt vagyok! - ez nagyon gyengén sikeredett,nem is hittem volna, hogy ennyi erőm sincsen. Mégis meghallott valaki.
- Joany, jól vagy? Pontosan merre menjünk? - kérdezte, de nem tudtam megállapítani, hogy ki az.
- Itt vagyok egy fa mögött! - csak ennyi telt ki belőlem, fáradtabb voltam, mint hittem. De meghallották. A hangok közelebbről jöttek, és kivehetőbbek is lettek.
- Itt vagy? - Adam hangját tisztán megismertem, a közelemben volt.
- Igen! - csak ennyit tudtam kinyögni, utána hatalmába kerített a fáradtság, és a fának dőlve aludtam el.

2010. augusztus 2., hétfő

31. FEJEZET

31. Fejezet




Reggel mire felkeltem, már mindenki talpon volt. Gyorsan felöltöztem, és együtt kimentünk a rétre. Még mindig nem álltak velem szóba, csak a fiúk és Kristen. Sara, Tom és Nick elég magának valóak voltak, inkább csak egymással beszélgettek. A réten állva vártuk a tanárokat, addig is megpróbáltam kibékíteni Markot és Kristina-t. Pault és Angela-t nem tudtam kibékíteni, mivel Derek csak Angela-t látogatta meg, és nem tudom, hogy mit mondott neki. De Markot és Kristina-t még összehozhatom! Először is, magamhoz hívtam Kristent, és elmondtam neki a tervemet, amiben ő is részt vesz:
- Szóval! Odamész Kristinához, és a fülébe súgod, hogy Mark még mindig nagyon szeret, és ki akar békülni veled! És majd próbáld meg rávenni, hogy kérjen tőle bocsánatot, én is ezt fogom tenni Markkal, és ha jelzek, elindítjuk őket egymás felé.
- Rendben! - fogtunk kezet, és akcióba lendültünk.
- Hé, Mark, tudod, mit hallottam?
- Na mit? - kérdezte lazán, karba tett kézzel. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:
- Kristina azt mondta, hogy még mindig nagyon szeret, és szeretné, ha kibékülnétek!
- Tényleg? - lepődött meg, és a szemében felcsillant egy remény sugár. Szerette!
- Igen, de ne mond el, hogy ezt én mondtam neked! Hanem inkább kezdeményezd te a békülést! - ezen elgondolkodott, majd megszólalt:
- De hát nem is csináltam semmit!
- Igen, ezt én is tudom, de szereted, nem?
- De, igen!
- Akkor meg nem ér meg ennyit? - erre nem válaszolt, csak maga elé nézett. Tudtam, hogy belement, és Kristen felé néztem, és mikor találkozott a tekintetünk, elkezdtük terelgetni őket egymás felé.
- Jól van, akkor most menjünk oda hozzá! - el is indultunk feléjük. Mindketten a földet bámulták! Ez nem is baj, így nem látják, hogy közelednek egymáshoz. Mikor szemben álltak egymással, megállítottam, mire felnézett és találkozott a tekintetük. Mindketten ragyogtak, és egyszerre kezdték volna el, de megálltak, majd megint ugyanakkor kezdték el és megint megtorpantak. Láttam, hogy innen már simán fog menni, de azért mellettük maradtam. Még szerencse! A bocsánat kérés közepette előhozták a tegnapi esetet, és veszekedtek volna, mikor közbeléptem:
- De miért szakítottál velem? - kérdezte Kristina.
- Én nem... Te dobtál engem! - és elkezdődött a vita.
- Én sose dobnálak!
- Én se!
- De mégis...
- Elég! Hadjátok abba! Szerintetek miért nem emlékeztek, hogy dobtátok volna a másikat? -erre nem tudtak felelni, ezért folytattam: - Mert nem egymást dobtátok, hanem Derek dobott titeket! Csak átalakult a másik alakjára, és úgy! Higgyetek nekem, én már tapasztaltam! - reménykedve néztem rájuk. Egy kis gondolkozás után végül megszólaltak:
- Oké! Én hiszek neked! - amint Mark ezt kijelentette, boldogság fogott el, és most Kristina-ra néztem reménnyel telve.
- Rendben, én is hiszek neked! Meg...te békítettél ki minket! - huncutan elmosolyodott, mire egy óriási kő esett le a szívemről. Örömömben megöleltem őket!
- Viszont akkor szólnál Angela előtt pár jó szót az érdekemben? - néztem rá kérlelően.
- Persze, megpróbálom lenyugtatni!
- Oh, köszönöm! - majd újra átöleltem.
- Szívesen, de nem ígérek semmit! - jelentette ki.
- Oké, nem baj, csak próbáld meg!
- Rendben! - majd elengedtem, és a szemébe néztem.
- Köszönöm! - lelkesedtem, mire ő csak bólintott.
Majd éreztük, hogy kezdődik az óra, így beálltunk a helyünkre.

Mikor megérkeztek, beálltak egymás mellé velünk szembe. Érdekes volt így együtt látni őket tanárként, de nekem már megszokott volt, mint baráti társaság. Amint készen álltunk az óra kezdetére, Taylor és David lépett ki a többiek közül, és elkezdték a tanítást:
- Sziasztok, gondolom már tudjátok, hogy miért vagytok itt! - mindenki csak bólogatott, mire Taylor folytatta - Akkor kezdjünk is bele! Változzatok át! - mondta, és mindenki át is változott, kivéve Paul és én. - Rendben! Akkor most én és David is át fogunk változni, és megtanítunk titeket normálisan, mégis hatékonyan harcolni! Nem kellesz kímélnetek minket, erősek vagyunk! - majd elvigyorodott, és átváltoztak. Először csak köröztek egymással szemben, csak azután ugrottak egymásnak. Félelmetes volt így látni őket, csattogtak a fogaik, ahogy próbálták megharapni a másikat, de nem mindig sikerült. Taylor és David már tapasztaltabb volt, mint mi, - vagyis ők - de azért, ahogy láttam, elég jól ment nekik! A csapatmunka is tökéletesen megvolt. Néha úgy néztek egymásra, mintha egy gyors megbeszélést tartottak volna! Emiatt is nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam segíteni nekik, pedig szerettem volna! De mivel én még nem változtam át, így nem tudtam! Csak néztem, ahogy püfölik egymást! Borzalmas érzés volt! Ekkor hírtelen leálltak! Valami történt, mert visszaváltoztak! Jézusom, csak nincs valami baj? Szörnyű gondolatok jártak a fejemben, de amint észrevettem, hogy senkinek semmi baja, kicsit megnyugodtam.
- Remek, nagyon ügyesek vagytok, egész jól ment ahhoz képest, hogy még csak most harcoltatok először! - dicsérte meg a többieket David. Én is büszkeséget éreztem. Majd David és Taylor visszaálltak a helyükre, és Matt lépett elő:
- Rendben, ezzel végeztünk, most pedig a képességeteket fogjuk próbára tenni! - teljesen komolyan mondta, látszott rajta, hogy igyekszik a legjobban véghezvinni a "feladatát". - A múlt órán már meg tudtuk, hogy kinek mik a képességei, és most ezzel próbálunk valamit kezdeni! Most ismét változzatok vissza farkassá, és én így fogom elmondani, hogy kinek mi a feladata! - rögtön át is változtak, és várták az elvégezendő feladatot. - Angela, te próbáld elcsábítani az egyik fiút! - Angela amint meghallotta, rögtön Nick felé fordult, és próbálta elcsábítani. Úgy tűnt sikerült is neki, mert Nick mámorosan nézett rá. - Remek! - hangzott újra Matt hangja. Ez persze kizökkentette Angelat, és abbahagyta, majd felé fordult. A szemében büszkeséget vettem észre. Büszke lett volna magára? Meglehet! Végül is remekül csinálta! Utána Adam is előrelépett, és együtt folytatták a tanítást:
- Jól van, most pedig csapatmunkában is kipróbáljuk a képességeteket! - a többiek még mindig farkasok voltak és kíváncsian néztek Adamre. - Az lesz a feladatotok, hogy elkapjátok Taylort, Joe-t, Matt-et és David-et. - rájuk néztem, de akkorra már farkasként álltak a réten - Őket kell közös erővel megfognotok! Hajrá! - kiáltotta, és mindenki futásnak eredt, majd felénk fordult. - Ti is csatlakozhattok hozzájuk! Így is tudtok nekik segíteni, és a többiek sem bánthatnak titeket! - ravaszul mosolygott, amiből rögtön értettük a célzást. Így hát mi is nekieredtünk az erdőnek. Élveztem a hajszát, sokat segítettünk a csapatnak. De kellett is, mivel Matt-tel nincs könnyű dolguk. A csapatmunka kiválóan megvolt, ügyesen dolgoztunk össze, és sikerült is elkapniuk mindenkit! - Remek, nagyon ügyesek vagytok, bár még csiszolni kell egy kicsit a figyelmeteken! Egy csatában mindenre kell tudni figyelni! Nincs idő egyszerre csak egy valamire koncentrálni, mert akkor rögtön rátok támadtak, mint ahogy azt itt is megtapasztal hattátok! De ezen kívül szinte tökéletes volt a csapatmunka! Mehettek! - mindenki fáradtan indult vissza, senkinek sem maradt egy csepp ereje sem. Örültek, hogy végre ágyba bújhattak.
Amint beértünk a házba, mindenki beborult az ágyba, és úgy aludtunk el, ahogy voltunk.

Díj

Köszönöm Nikinek ezt a díjat!!!

Feltételek:

  1. Tedd ki a logót az oldaladra!
  2. Válaszd ki a kedvenc kommentelőd és tedd ki a kedvenc kommentedet tőle!
  3. Értesítsd őt a díjáról!
  4. Küld tovább 5 embernek, hogy ők is kiválaszthassák a kedvencüket!
  5. Haggyj náluk megjegyzést!

A kedvenc kommentelőm: sanyi! Ő kitaróan írja a kommenteket, amiért nagyon hálás vagyok, és örülök, hogy tetszik a történetem! Nagyon tetszenek a komijai abban, hogy nemcsak egy sort ír, amiben annyit mond, hogy:,,nagyon tetszik a történeted, így tovább" hanem leírja, hogy mi tetszett benne neki, és a végére mindig oda teszi, hogy legyen jó hetem/napom/nyaram/stb., ez kedves gesztus tőle! Köszi!


És a kedvenc kommentem tőle:
Szia vaó nagyon jó lett lány alfa mi ,de tetszik egyen jogúság ,tényleg senki történetében nem olvastam lány alfáról ez tetszik legyen szép a heteted

Akiknek továbbadom: