41. FEJEZET

41. Fejezet

Kristen szemszöge

Derek nem mondta, hogy Joany ott van valahol, pedig én is tudtam, hogy ő rabolta el! Csak ez annyira kiment a fejemből, mikor találkoztam vele, és elmondta azt, amiért megkeresett.
Pont ezért fogok visszamenni hozzá! Hogy megtudjam, mi van Joanyval, és hogy miért rabolta el! De először el kellene terelnem a többiek figyelmét. Ugyanis biztos, hogy őrködnek, és nem kockáztathatok! Ráadásul észrevették rajtam, hogy történt valami! De Davidnek nem akarok többet hazudni!
- Mégis hol voltál? És mi történt, ami ennyire felzaklatott? - aggódóan nézett a szemembe. Nem bírtam ki, elkaptam a tekintetemet és úgy válaszoltam.
- Nem szeretnék erről beszélni!
- De... - kezdett volna bele a további kérdezősködésbe.
- Kérlek! Csak...nem akarom! - csalódottan nézett rám, de megértette és nem faggatózott többet.
- Most pedig feküdjünk le! Elég későre jár! - mondtam és elindultam az ágy felé.
Nem válaszolt, csak követett az ágyhoz és mindketten bebújtunk a takaró alá.
- Szeretlek! - mondta, mire könnyes szemekkel ránéztem.
- Én is szeretlek! Mindennél jobban! - szorosan átöleltem és próbáltam elfolytani az egyre jobban kitörni készülő sírásomat. Nagyon bánt, hogy megint egyedül kell hagynom, de ennek a végére szeretnék járni!

Éjfél körül lehetett, mire David elaludt. Úgy láttam, elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne keljen fel, mikor kimegyek. Viszont nem szeretném megkockáztatni a bukást a többiek előtt, ezért inkább az ablakon keresztül távozom.
Gyorsan felnyitottam az ablakot és kimásztam rajta, majd csak egy kis rést hagyva lezártam. Rövidre terveztem az utat, ezért hogy még gyorsabb legyek futásnak eredtem. Egykettőre ott voltam, bár nem emlékeztem az útra, valahogy mégis idetaláltam. Bementem, a kódot is eltalálva, és Derek irodája felé vettem az irányt.
Az ajtaja előtt megálltam és hallgatózni kezdtem. Emberi füleimmel nem hallottam semmit, ezért megpróbáltam farkasként hallgatózni. Szerencsére sikerült, és gyorsan kiderült, hogy van bent valaki. Ezután gondolkodás nélkül benyitottam, viszont nem az fogadott, mint akire számítottam.
- Te meg mit keresel itt? - meglepődve kérdeztem tőle, mire elhúzott szájjal válaszolt.
- Magamtól jöttem! Vagyis, inkább úgy mondom, hogy Derek miatt vagyok itt! - sejtelmesen mosolygott, ami csakis rosszat jelenthet.
- Hol van Derek? - idegesen kérdeztem, nem akartam sokáig húzni az időt.
- Elment. Nemsokára jön! - megint az a mosoly! Nem bírtam elviselni, ezért inkább magára hagytam.
- Akkor kint megvárom! - és kiléptem az ajtón. Azt becsuktam magam mögött, és szétnéztem, addig is elütve az időt valamivel.
Nem tudom, mennyi ideje állhattam az ajtó előtt, de már nagyon meguntam, és elindultam az út mentén. Fogalmam sem volt, merre megyek, de elhatároztam, hogy felderítem a terepet, miközben Dereket kutatom. Elég messze voltam már, mikor meghallottam Joany hangját. Egyszerre örültem, hogy megtaláltam és féltem is, hogy milyen állapotban lehet. Mindenesetre gyorsabban közelítettem a hang irányába, ami minnél közelebb kerülve énekre hasonlított.
Végre elértem a celláját, mikor valaki a hátam mögé lépett. Nagyon meg voltam rémülve, mikor megfordultam, de próbáltam nem kimutatni. Derek állt mögöttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte meglepve. De nem válaszoltam a kérdésére, hanem szemrehányóan megkérdeztem:
- Miért raboltad el Joanyt? És nekem miért nem mondtad? - nagyon mérges voltam, amiért átvert és elrabolta a legjobb barátnőmet!
- Azért nem mondtam, mert akkor elvitted volna!
- Még szép! A legjobb barátnőm, és ok nélkül elraboltad!
- Hidd el, megvan az okom, hogy miért tettem!
- Akkor megoszthatnád velem is!
- De nem itt! Gyere, menjünk az irodámba!
- Először beszélni szeretnék vele! - jelentettem ki, és hogy még határozottabbnak tűnjek, karba fontam a kezem.
Nem válaszolt rá semmit, csak sóhajtott egyet és kinyitotta a cella ajtaját.
- Ha végeztél, mond az őrnek, hogy én engedtelek be és várlak az irodámban! - majd elment.
Joany egy sarokban ült és énekelt. Soha nem szokott énekelni, csak ha nagyon le van törve. De hallotta, ahogy kinyílik az ajtó és látta, amint beléptem rajta. Mégsem reagált.
- Joany, jól vagy? - óvatosan közelítettem felé, és bíztatóan néztem rá.
- Kristen? Tényleg te vagy az? - mikor már kezdte felfogni, ki vagyok, egy mosoly jelent meg az arcán és felpattant megölelni.
- Olyan jó újra látni! Annyira egyedül vagyok! - sírt a vállamon, én meg próbáltam megnyugtatni.
- Én is örülök, hogy újra láthatlak! Rettentően hiányoztál! - majd én is el kezdtem sírni.
Így álltunk, mindketten sírva pár percig, míg megnyugodtunk. Aztán feltette kérdését, amit már vártam.
- De te hogyhogy itt vagy? Téged is elraboltak?
- Nem, én...- nem tudtam, hogy mondjam meg neki! Nem tudom, Dereknek mire kell, de nem fogom engedni, hogy itt maradjon! Viszont nem ígérhetek neki semmit, hisz nem biztos, hogy valóra tudom váltani.
Nagyon eltöprenghettem ezen, mert hírtelen ért Joany várakozása.
- Igeen? - kíváncsian nézett, várta a folytatást, amit nem akartam bevallani, ezért csak annyit mondtam: - ...inkább hagyjuk! - és hogy eltereljem a szót, másról kezdtem faggatni.
- És tudod, hogy miért raboltak el?
- Igen, elmondta! - szomorúan hajtotta le a fejét, bánatosnak nézett ki.
- Miért? Mi történt? - próbáltam óvatosan rákérdezni, hogy nem szomorítsam el még jobban.
- Azt mondta, hogy rajtam fog bosszút állni!
- Ugyan minek tenne ilyet? Hisz te nem csináltál ellene semmit! - értetlenül meredtem rá és próbáltam poénosra venni a figurát, mikor csalódottan rám nézett. Ekkor tudtam, hogy nagy a baj.
- De Adam igen! Azt mondta, megölte a szüleit, ezért rajtam fog bosszút állni! - összeállt a kép! Ezért történt minden! Biztos ezért most mondta el nekem is!
De ahogy ezen gondolkoztam, hírtelen harag forrt bennem! Miért tette ezt Adam? Nem ilyennek ismertem! De Joanyt akkor sem fogom itt hagyni, ő ártatlan!
Ezen gondolkozva tettre kész voltam, így megragadtam a kezét és az ajtó felé húztam.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten.
- Elmegyünk innen! - az ajtónál próbáltam idehívni az őrt, de nem jött senki. Legalábbis nem az, akit vártam.
- Hova-hova? - Angela állt az őr helyén.
- Derekkel akarok beszélni! Ő mondta, hogy az irodába menjünk!
- Igen, mondta mikor megérkezett, hogy téged vár! - nyugodtság csengett a hangjából, de nem csinált semmit.
- Akkor kiengednél minket? - kezdtem feszült és türelmetlen lenni, ráadásul rosszat sejtettem.
- Ő hova menne?
- Velem jön Derekhez! Őt is hívta!
- Hát nekem nem említette! - majd a mosolya gonoszra változott, és elindult visszafelé.
- Hová mész? Engedj ki minket!
- Arra várhatsz! Derek nem így gondolja, de én tudom, hogy neked mindent megtenne! És szerintem te is tudod ennek az okát! - majd mindent tudóan rámnézett, amiből megértettem: tudja!
Ezek hallatán tátva maradt a szám.
- Honnan tudod?
- Elég annyi, hogy mi mindent elmondunk egymásnak! - majd elment, egyedül hagyva minket a cellában!