2011. február 28., hétfő

46. FEJEZET

46. Fejezet

Joany szemszöge

Már 2 hónapja, hogy véget ért a tábor. Most, hogy visszatértünk a házba, minden újra a régi. A mi csapat házunkat is elkezdték építeni! Csak idők kérdése, hogy elkészüljön!
Kristen viszont még nem jelentkezett, de még mindig él bennünk a remény. David is próbálja erősnek mutatni magát, de egyre kevésbé megy neki. Látni rajta szerelme hiányát. Nincs meg az a jókedve, ami eddig őt jellemezte, és ez mindenkinek hiányzik. De nem kényszeríthetjük Kristent sem, hogy jöjjön vissza.

Az idő csak telt, és semmi érdekes nem történt. Ezért elmentem egy kicsit sétálni. Ez legalább egy kis környezet változást hozott.
Ahogy járkáltam a fák között, éreztem a szellő enyhe fuvallatát, a madarak dalolását és éreztem arcomon a nap melegét. Ekkor arra gondoltam, hogy milyen lehet ezt farkasként érezni! Ahogy végiggondoltam, már át is változtam, és farkas bőrömben is megtapasztalhattam. A nap melege átjárta a testemet, melegítve a bundámat, mégsem volt melegem, mert a szél enyhítette ezt! Így kellemes érzés volt! A madarakat sokkal jobban hallottam, mint emberi füleimmel! De ekkor nem csak erre lettem figyelmes!
Egy másik farkas neszét is meghallottam, tőlem nem messze. Rögtön arra vettem az irányt, ahonnan a hangok jöttek!
Nem kellett sokáig mennem, hogy szembenézzek az idegen farkassal. Felismertem, Kristen volt az! Kíváncsian nézegettem, vajon mit akarhat erre!? De mikor észbe kapott, hogy ki vagyok, elrohant. Na de én sem álltam ott tétlenül! Üldözőbe vettem!
A kis patakhoz vezetett, ami az egykori börtönömbe csordogált. Aztán másfelé kanyarodott. Nem tudom, mi volt ezzel a szándéka, de követtem! Végül egy vízesésnél kötöttünk ki. Ott megállt, felém fordult, majd visszaváltozott. Én is ugyan ezt tettem. Most már emberként álltunk egymással szemben!
Mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna, egymás felé rohantunk és megöleltük egymást.
- Joany, annyira hiányoztál!
- Te is nekem! De mond csak, miért jártál mifelénk?
- Nem is tudom! Hiányoztatok! Főleg te és David! Csak látni szerettelek volna titeket!
- Nem féltél, hogy észre fogunk venni?
- Nem! Már úgy is gondolkodtam rajta, hogy... - itt elakadt.
- Hogy?
- Hát, hogy...tudod! - értetlenül meredtem rá, ezért újra megpróbálta kinyögni, amit mondani akart - Hogy...visszatérhetek e hozzátok! - végre sikerült neki, mire a nyakába ugrottam és szorosabban öleltem.
- Ó, istenem, tudtam! Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! - kiáltoztam örömömben.
- Csss, Joany, hallgass! Ez még nem biztos!
- Menjünk és mondjuk el a többieknek is! Várjunk csak, miért hoztál ide? A vízeséshez? Ilyen messze?
- Mert tudtam, hogy ha ezt meghallod, akkor így fogsz visongani!
- Csak ezért? Hogy a többiek ne hallják a jó hírt a visongatásaimmal körítve?
- Igen, meg hogy ha valaki utánunk akarna jönni, elveszítse a szagot. Ezért vittelek először a patakhoz.
- Hát, akkor ezért kár volt, ugyanis abbahagytam és senki sem követett!
- Köszönöm, megnyugodtam! - jó volt újra mosolyogni látni.
- És...mikorra várható a visszatérésed?
- Még nem tudom! Úgy érzem, hogy már meg tudnék birkózni mindazzal, ami nálatok várna!
- Mire gondolsz?
- Davidre, ha még nem lenne kész arra, hogy visszafogadjon a szívébe, meg a többiekkel is. Félek, árulással vádolnának, mivel...egy ideig...Derekhez járkáltam titokban! Mégis megpróbálnék visszatérni!
- Nem hinném, hogy David akár egy napig is kibírná nélküled! A többiekben meg már elmúlt a harag! - biztatóan rámosolyogtam. Reményt láttam a szemében.
- Gondolod, hogy meg tudna bocsátani?
- David? - bólintott - Igen, biztos vagyok benne! Látni rajta, hogy rettenetesen hiányzol neki!
- Komolyan?
- Igen, de ha nekem nem hiszel, akkor gyere és nézd meg te magad! - egy pillanatot sem várva megfogtam, és a kezénél húzni kezdtem.
Alig 10 perc alatt visszaértünk a ház széli erdőhöz, mikor Kristen hirtelen megtorpant.
- Mi a baj? - kérdeztem, de láttam rajta, hogy megijedt a rá váró eseményektől.
- Félek! - mondta ki, amit már sejtettem.
- Nem kell! Itt mindenki szeret téged és hiányzol nekik! - majd bementünk az udvarba. Mindannyian kint voltak, beszélgettek és éppen húst sütöttek. De egyszeriben mindenkiben megfagyott a vér és felénk néztek. Én megszorítottam Kristen kezét biztatás kép.
- Sziasztok! - köszönt, de nem történt semmi. Szomorúan rám nézett, mire én visszabiccentettem csapat társaim felé. David lépett a tömeg elé. Kristen is észrevette, amint megértette a célzásomat.
- David! - mondta, majd megindult felé, de mikor észrevette, hogy ő még mindig csak egy helyben áll, megtorpant.
Szomorúan, lehajtott fejjel állt meg előtte.
- David, nagyon sajnálom, ami történt, de hidd el, mindennél jobban szeretlek! Ezért jöttem vissza! Csak miattad! Mert nem bírom nélküled! - valami reakciót vártam erre Davidtől, de semmi. Kristen is számított valamire, mert csalódottan megfordult és elindult felém, mikor David futni kezdett. Megijedtem, nem tudtam, mit akar csinálni a barátnőmmel, ezért felkiáltottam.
- Kristen! - felkapta, a fejét, rám nézett, mire jeleztem neki, hogy forduljon meg, de akkor már késő volt. Épp hogy ránézett Davidre, ő már a földre teperte. Teljes súlyával ránehézkedett, és szenvedélyesen megcsókolta.
Boldog voltam, hogy így látom őket! Ennek örömében én is odaszaladtam Matthez, aki tárt karokkal várt, beleugrottam az ölébe, és követtem Kristen és David példáját.
A nagy összeborulás után felálltak a földről, ragyogva a boldogságtól és egymás kezét fogva bementek a házba. Mi követtük őket. A kanapén helyezkedtünk el, mindenki más pedig ahol helyet talált a nappalin belül.
- Szóval, Kristen, jól hallom, hogy szeretnél visszatérni közénk? - Adam a fotelben ülve a térdére támaszkodott és komolyan nézett Kristenre.
- Igen, jól hallottad! Szeretnék visszatérni, ha lehet!
- És Derek, ő már tud a dologról?
- Még nem. De ez lesz az első dolgom, hogy elmondom neki, amint meghoztátok a döntést.
- Ezen nincs mit gondolkodni, természetesen visszavártunk, bár nem nekem kell meghozni a végleges döntést. - amint befejezte, rám nézett, és úgy folytatta. _ Joany az alfád, úgyhogy tőle kell megkérdezned! - ebben a pillanatban minden szempár rám szegeződött.
- Milyen hülye kérdés ez? Nem hogy megtiltom, de megparancsolom, hogy gyere vissza! - majd ez is egy újabb ölelésbe fulladt.
- Köszönöm! Akkor most megyek is és elmondom Dereknek! - Kristen nem habozott, rögtön felpattant, Daviddel együtt.
- Én is megyek! Nem hagylak el még egyszer! - David nagyon elszánt volt, de ahogy láttam, Kristen nem vitatkozott vele. És már kint is voltak az ajtón.
Nem telt el sok idő, mire visszatértek. A siker mosolya csillogott az arcukon!
- Na? - fogadtam őket.
- Maradok! - nem is számítottam másra, mégis sikoltozva borultunk egymásra.
- Viszont ugye nem baj, ha néha majd elmegyek Derekhez látogatóba?
- Természetesen nem! És üdv újra a csapatban!
- Akkor ennek hatására rendezzünk egy kis bulit! - Joe felpattant és már rohant is ki a konyhába, elkezdeni a készülődést.
Nem volt rossz ötlet ez a party, már régen mulattunk! És fél óra múlva minden készen állt. A húsok ki voltak sütve, kellemes esti idő volt és világított az egész udvar! A jókedv ismét visszatért az egész, vagyis mindkét falkában! Így ünnepeltük együtt a boldog befejezést!

2011. február 12., szombat

45. FEJEZET

45. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap reggel nyugisan keltünk. Nem történt semmi az éjjel, nem raboltak el senkit és nem kellett háborúznunk sem. Ilyenre már régen volt példa, így mindenki igyekezte kiélvezni ezt a pillanatot. Nyugodtan le tudtunk ülni az asztalhoz, hogy megreggelizzünk, mindenféle félelem vagy aggódás nélkül. Bár furcsa volt belegondolni, hogy Kristen már nem tartozik hozzánk. Mindenkin látszott a hiánya, de főképp Davidet viselte meg. Nehéz volt elfogadni, hogy most már nem a mi csapatunkba tartozik. Sokkal inkább az ellenséghez, ami csak még jobban fűtötte a kedélyeket. Mégis sikerült kicsit csendesen, de normálisan megreggelizni. Így a munkát teli pocakkal kezdtük el.
A mai nap is ugyan úgy telt, mint a tegnapi, semmi érdekes nem történt. Ebéd szünetben mi, a tanárok felmentünk a házba megebédelni. Joany nem tarthatott velünk, mivel ő is diáknak számított, de jobb is így. Ő legalább a barátaival lehetett. Viszont Kristen távolléte nekik tűnhetett fel a legjobban! Hiszen Joany csapatában volt...vagyis még mindig benne van! Hisz nem mondta ki, hogy mostantól hivatalosan sem tartozik a falkájához! Csak annyit, hogy jobb lenne, ha egy ideig Derekkel marad, amíg mindenki le nem nyugszik. Így viszont nincs minden veszve! Nagyobb a valószínűsége, hogy visszajön, ha megvan ez a kötelék!
Ahogy erre rájöttem, nem bírtam nyugton megülni! Csak hogy nem tudtam semmit sem kezdeni ezzel az információval, mivel ő akart elmenni egy időre. Szóval magamban tartottam és inkább a feladataimra koncentráltam.
Nem telt el sok idő és egy ujjabb meglepetés ért bennünket, ugyanis Paul jelent meg a ház előtt. Egyedül állt az udvaron, senki sem volt mellette. Az ablakon keresztül láttam őt. A többiek is érzékelték a jelenlétét és a rajtam lévő feszültséget is. De nem várattam tovább, inkább kimentem elé.
- Szia! - kedvesen köszönt, amint kiléptem az ajtón. Nem látszott rajta, hogy ez egy csapda lenne, így próbáltam én is kedves lenni vele.
- Szia!
- A válasz miatt jöttem! - rögtön a tárgyra tért.
- És? Mi lenne az? - kíváncsian fürkésztem, mire végre kinyögte.
- Visszajöhetek hozzátok? - megkönnyebbülten sóhajtottam fel és boldogan közeledtem felé.
- Hát persze! - most már mindkettőnknek teljes volt a jókedve és biztatóan megöleltem. Bár tudtam, a többiek nem fogják olyan jó néven venni a visszatérését. Úgy gondolják, elárult minket, ahogy átment a démonokhoz. Ők nem olyan szemmel nézik ezt, mint én. Én csak örülök neki, hogy egy elveszett csapattag visszatér, főleg úgy, hogy nincs kényszerítve és ráadásul számára a maradás lenne a legbiztosabb. Mégis visszajön! Ez nekem óriási örömöt jelent! De azért feltettem neki a kérdést:
- És mi lesz Joanyval?
- Majd igyekszem elkerülni.
- De egy csapatba tartoztok, ráadásul ő az alfád.
- Igen, tudom. Ezért nehéz lesz, de majd megoldom.
- Jól van, ez a te választásod, minden esetre úgy gondolom, hogy remek döntést hoztál a visszatéréssel! - majd újra megöleltem.

Joany szemszöge

A tábor többi napja ugyan úgy telt el, mint eddig. Minden nap más tanár segített, hogy a már elsajátított trükkjeinket fejlesszük és ujjakat tanuljunk. Mégis másabb volt Kristen nélkül. Mark ugyan úgy mondta a hülyeségeit, de most nem volt senki, aki visszaválaszolt ezekre vagy néhanapján leoltotta volna. Mindannyian megváltoztunk egy kicsit és megéreztük Kristen hiányát. De lehet, hogy csak engem visel meg ennyire, hiszen a legjobb barátnőm! Mindig együtt voltunk, kiálltunk a másik mellett, és átsegítettük egymást minden nehéz helyzeten! Ráadásul a szerelem is egyszerre csapott le mindkettőnkre!
Hiányoznak ezek a pillanatok, mikor együtt röhögünk valamin vagy valakin! De már nem tudunk tenni semmit! Elment, és lehet, hogy nem jön vissza!
Lassan elindultunk kis csapatommal a következő órára. Sose tudtuk előre, hogy kivel lesz az óra, ezért kíváncsian, bár már megszokottan érkezünk a rétre.
Ma Adam várt ránk, mellette egy ismeretlen személy. Érdeklődve közelebb mentünk, és ekkor már nem is volt olyan ismeretlen az idegen alak.
- Sziasztok! - köszönt Adam, aki mellett Paul tűnt fel.
- Szia! - mindenki egyszerre köszönt.
- Ma velem lesz az órátok, de mielőtt elkezdenénk, Paul szeretne visszajönni hozzátok!
- De mi nem szeretnénk! - ezt nem néztem volna ki Markból, főleg, hogy ő volt a legjobb barátja. Azt hittem, ő szívesen várná vissza.
- Viszont ezt nem csak te fogod eldönteni! Az egész csapatnak van beleszólása, de főleg az alfa fog dönteni ebben az ügyben! Szóval, Joany? Mit mondasz?
- Mielőtt erre válaszolnék, szeretnék pár dolgot tisztázni. Először is: Képes lennél engem elviselni?
- Azt hiszem, igen! - a hangjában hallottam a bizonytalanság jelét, de ugyanakkor az elszántságot is, így nem kérdeztem rá még egyszer.
- Jól van. És másodszor: Azt szeretném, hogy ha visszajössz, akkor ne is forduljon meg benned, hogy átállsz a másik oldalra! Ha ezt a kettőt sikerül betartanod, akkor én szívesen várlak vissza! - ennek hallatán fellélegzett, de még nem volt vége ennek a körnek. - Viszont most a csapatot is megkérdezem erről. - feléjük fordultam és nekik irányítottam a kérdést. - Ti is visszavárjátok Pault? - ezen alaposan elgondolkodtak, és csak aztán válaszoltak.
- Én igen! - Kristina volt az első, utána jöttek a többiek.
- Én is!
- Én is! - végül mindenki beleegyezett a visszajövetelbe, már csak Markot vártuk. Ő sokáig gondolkodott, majd megfontoltan Paulra nézett és így válaszolt:
- Térj vissza, öreg harcos! - erre megindultak egymás felé és összeborultak. Ez egy csodás pillanat volt, de nem tartott sokáig, mivel az órának kezdődnie kellett.
Még az óra elején Adam mindenkit felhúzott, és nekünk meg kellett próbálni nem átváltozni, vagyis lecsillapítani magunkat. Ez nagyon nehéz volt, és sokszor kerültem a határ szélére, de végül sikerült. A többieket látva viszont nem hittem, hogy nekik is menni fog, így csak fejben próbáltam parancsolni nekik. NYUGODJATOK LE!
Nem fűztem hozzá sok reményt, mégis sikerült. A többieknél abbamaradt a remegés és nyugodtan álltak a helyükön. GYERTEK IDE! Nem tudom, ezt miért adtam ki parancsba! Talán nem tudtam elhinni, hogy ezt tényleg én csináltam. De idejöttek...

Kristen szemszöge

Épp Derekkel beszélgettem, hogy most mit fogunk csinálni, mikor egy furcsa késztetést éreztem. A lábaim maguktól életre keltek és elindultak.
- Kristen, hova mész?
- Nem tudom, csak...mennem kell! Majd máskor befejezzük! - szinte már rohanva hagytam el a szobát, de nem tehettem róla! Csak mentem a lábam után, míg a rétünk szélén nem lyukadtam ki. De még ott sem tudtam megállni! Átmentem a tanítási területen, egyenesen Joany elé. Ott megálltam és vártam, hogy mi fog történni.
Először észre sem vettek, majd fokozatosan feltűnt nekik a jelenlétem. Nem az történt, amit vártam! Ahelyett, hogy utálattal néztek volna rám, mindenki a nyakamba ugrott.
- Te meg hogy kerülsz ide? - Joany sírástól fojtogatott hangja kitűnt mindegyik közül. Amint meghallottam, elengedtem mindenkit és hozzá léptem.
- Nem tudom! Csak...jönnöm kellett! Úgy éreztem, mintha a lábaim saját életre keltek volna és maguktól idehoztak.
- Lehet, hogy én voltam!
- Ezt meg hogy érted?
- Az önuralmat gyakoroltuk, és ráparancsoltam a többiekre, hogy nyugodjanak le, de nem gondoltam volna, hogy működni fog, mivel nem hangosan mondtam ki. Mégis bevált, ezért hogy megbizonyosodjak róla, megkértem őket ugyan így, hogy jöjjenek ide, hozzám. De nem tudom, hogy te hogy kerültél ide, mikor már nem vagy velünk!
- De hivatalosan még a te csapatodhoz tartozik! - Adam lépett mögénk.
- Ezt nem értem! - Joany zavartan nézett rá, és várta a magyarázatot.
- Kristen nem mondta ki, hogy átáll a démonokhoz és megszakítja veled az alfa kapcsolatot! Így hivatalosan még az alfája vagy, ezért engedelmeskedett neked, vagyis jött ide.
- És akkor...most...mi lesz? - Joany rám emelte tekintetét.
- Nem tudom! Még kell egy kis idő!
- De mire? Hisz szeretsz velünk lenni, és ezt te is tudod! Attól még lehetsz a bátyáddal, hogy velünk is vagy! Daviddel meg nem fogsz találkozni olyan gyakran!
- Annyi pont elég! A közelében lenni, és tudni, hogy bármikor láthatom, mégsem lehetek vele! Hisz ő mondta, hogy ezt így nem tudja folytatni! - kicsordultak a könnyei a bánattól. Sírva tette hozzá: - Még kell egy kis idő! - és elment!

A tábornak lassan vége, alig van belőle egy nap! A mai az utolsó, amikor még együtt lehetünk, így este rendezünk egy tábor tüzet! Holnap reggel pedig haza indulunk!
A fiúk már megrakták a tűznek valót, csak meg kell gyújtani! A padok is oda lettek téve!
Este kellemes időnk volt, csak a szúnyogok zavartak! Mire besötétedett, már az egész tábor a tűz körül ült és együtt énekeltünk! Meghitt pillanat volt, amire még sokáig fogunk emlékezni! Most, hogy Paul visszatért, felszabadultabb lett a hangulat a csapatban, de Kristent semmi és senki nem tudta pótolni!
Éneklés után pár jókedvű diák felállt, és elkezdett táncolni, amit a többiek is követtek, így egy jó kis táncos hangulat alakult ki.
Körülbelül éjfél körül fejeztük be a mulatást, mikorra már mindenki hulla fáradt volt! Felmentünk a szobákba és bevetettük magunkat az ágyba. Ezzel az utolsó nap is véget ért!
Másnap reggel mindenki elkezdett csomagolni és nem sokkal dél után indultunk el. De még előtte mindenkitől búcsút vettünk, természetesen a csapat társakon kívül.
Ők ugyanis velünk jönnek, és az volt a terv, hogy a nagy ház mellett építünk egy kisebbet, ahol ők fognak lakni, így együtt tudunk maradni!
A busz ajtó előtt, míg vártam az előttem lévőkre, hogy felszálljanak, utoljára körbenéztem! Nem tudom, mire vártam! Talán egy utolsó reménysugár volt még bennem, hogy Kristen hátha betoppan és visszatér hozzánk, de nem jött! E felfogás szerint néztem ujjra a tábort. Hiányozni fog ez az idő, amit itt töltöttünk együtt! Sok kalandban volt részünk, amire jó lesz visszagondolni!
Majd én is elfoglaltam a helyemet Kristina mellett, és elindultunk...

A végszó

Itt a vége!

Sziasztok! Csak annyit szeretnék közzétenni, hogy a történetemnek lassan itt a vége! Úgy néz ki, hogy a következő fejezet lesz az utolsó, amit igyekszem minél hamarabb feltenni, hogy nem várakozzatok rá annyit.
Így szeretném megköszönni azoknak, akik rendszeresen olvasták és komizták a fejezeteket, és ezzel segítettek a történet folytatásában, arról nem is beszélve, hogy így mennyi bizalmat és erőt adtatok vele! Ez is segített abban, hogy folytassam a történetet!
Remélem, tetszett az eddigi történet és az utolsó fejezettel is meg lesztek elégedve! :)
Mindenkit puszilok! :)