41. FEJEZET

41. Fejezet

Kristen szemszöge

Derek nem mondta, hogy Joany ott van valahol, pedig én is tudtam, hogy ő rabolta el! Csak ez annyira kiment a fejemből, mikor találkoztam vele, és elmondta azt, amiért megkeresett.
Pont ezért fogok visszamenni hozzá! Hogy megtudjam, mi van Joanyval, és hogy miért rabolta el! De először el kellene terelnem a többiek figyelmét. Ugyanis biztos, hogy őrködnek, és nem kockáztathatok! Ráadásul észrevették rajtam, hogy történt valami! De Davidnek nem akarok többet hazudni!
- Mégis hol voltál? És mi történt, ami ennyire felzaklatott? - aggódóan nézett a szemembe. Nem bírtam ki, elkaptam a tekintetemet és úgy válaszoltam.
- Nem szeretnék erről beszélni!
- De... - kezdett volna bele a további kérdezősködésbe.
- Kérlek! Csak...nem akarom! - csalódottan nézett rám, de megértette és nem faggatózott többet.
- Most pedig feküdjünk le! Elég későre jár! - mondtam és elindultam az ágy felé.
Nem válaszolt, csak követett az ágyhoz és mindketten bebújtunk a takaró alá.
- Szeretlek! - mondta, mire könnyes szemekkel ránéztem.
- Én is szeretlek! Mindennél jobban! - szorosan átöleltem és próbáltam elfolytani az egyre jobban kitörni készülő sírásomat. Nagyon bánt, hogy megint egyedül kell hagynom, de ennek a végére szeretnék járni!

Éjfél körül lehetett, mire David elaludt. Úgy láttam, elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne keljen fel, mikor kimegyek. Viszont nem szeretném megkockáztatni a bukást a többiek előtt, ezért inkább az ablakon keresztül távozom.
Gyorsan felnyitottam az ablakot és kimásztam rajta, majd csak egy kis rést hagyva lezártam. Rövidre terveztem az utat, ezért hogy még gyorsabb legyek futásnak eredtem. Egykettőre ott voltam, bár nem emlékeztem az útra, valahogy mégis idetaláltam. Bementem, a kódot is eltalálva, és Derek irodája felé vettem az irányt.
Az ajtaja előtt megálltam és hallgatózni kezdtem. Emberi füleimmel nem hallottam semmit, ezért megpróbáltam farkasként hallgatózni. Szerencsére sikerült, és gyorsan kiderült, hogy van bent valaki. Ezután gondolkodás nélkül benyitottam, viszont nem az fogadott, mint akire számítottam.
- Te meg mit keresel itt? - meglepődve kérdeztem tőle, mire elhúzott szájjal válaszolt.
- Magamtól jöttem! Vagyis, inkább úgy mondom, hogy Derek miatt vagyok itt! - sejtelmesen mosolygott, ami csakis rosszat jelenthet.
- Hol van Derek? - idegesen kérdeztem, nem akartam sokáig húzni az időt.
- Elment. Nemsokára jön! - megint az a mosoly! Nem bírtam elviselni, ezért inkább magára hagytam.
- Akkor kint megvárom! - és kiléptem az ajtón. Azt becsuktam magam mögött, és szétnéztem, addig is elütve az időt valamivel.
Nem tudom, mennyi ideje állhattam az ajtó előtt, de már nagyon meguntam, és elindultam az út mentén. Fogalmam sem volt, merre megyek, de elhatároztam, hogy felderítem a terepet, miközben Dereket kutatom. Elég messze voltam már, mikor meghallottam Joany hangját. Egyszerre örültem, hogy megtaláltam és féltem is, hogy milyen állapotban lehet. Mindenesetre gyorsabban közelítettem a hang irányába, ami minnél közelebb kerülve énekre hasonlított.
Végre elértem a celláját, mikor valaki a hátam mögé lépett. Nagyon meg voltam rémülve, mikor megfordultam, de próbáltam nem kimutatni. Derek állt mögöttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte meglepve. De nem válaszoltam a kérdésére, hanem szemrehányóan megkérdeztem:
- Miért raboltad el Joanyt? És nekem miért nem mondtad? - nagyon mérges voltam, amiért átvert és elrabolta a legjobb barátnőmet!
- Azért nem mondtam, mert akkor elvitted volna!
- Még szép! A legjobb barátnőm, és ok nélkül elraboltad!
- Hidd el, megvan az okom, hogy miért tettem!
- Akkor megoszthatnád velem is!
- De nem itt! Gyere, menjünk az irodámba!
- Először beszélni szeretnék vele! - jelentettem ki, és hogy még határozottabbnak tűnjek, karba fontam a kezem.
Nem válaszolt rá semmit, csak sóhajtott egyet és kinyitotta a cella ajtaját.
- Ha végeztél, mond az őrnek, hogy én engedtelek be és várlak az irodámban! - majd elment.
Joany egy sarokban ült és énekelt. Soha nem szokott énekelni, csak ha nagyon le van törve. De hallotta, ahogy kinyílik az ajtó és látta, amint beléptem rajta. Mégsem reagált.
- Joany, jól vagy? - óvatosan közelítettem felé, és bíztatóan néztem rá.
- Kristen? Tényleg te vagy az? - mikor már kezdte felfogni, ki vagyok, egy mosoly jelent meg az arcán és felpattant megölelni.
- Olyan jó újra látni! Annyira egyedül vagyok! - sírt a vállamon, én meg próbáltam megnyugtatni.
- Én is örülök, hogy újra láthatlak! Rettentően hiányoztál! - majd én is el kezdtem sírni.
Így álltunk, mindketten sírva pár percig, míg megnyugodtunk. Aztán feltette kérdését, amit már vártam.
- De te hogyhogy itt vagy? Téged is elraboltak?
- Nem, én...- nem tudtam, hogy mondjam meg neki! Nem tudom, Dereknek mire kell, de nem fogom engedni, hogy itt maradjon! Viszont nem ígérhetek neki semmit, hisz nem biztos, hogy valóra tudom váltani.
Nagyon eltöprenghettem ezen, mert hírtelen ért Joany várakozása.
- Igeen? - kíváncsian nézett, várta a folytatást, amit nem akartam bevallani, ezért csak annyit mondtam: - ...inkább hagyjuk! - és hogy eltereljem a szót, másról kezdtem faggatni.
- És tudod, hogy miért raboltak el?
- Igen, elmondta! - szomorúan hajtotta le a fejét, bánatosnak nézett ki.
- Miért? Mi történt? - próbáltam óvatosan rákérdezni, hogy nem szomorítsam el még jobban.
- Azt mondta, hogy rajtam fog bosszút állni!
- Ugyan minek tenne ilyet? Hisz te nem csináltál ellene semmit! - értetlenül meredtem rá és próbáltam poénosra venni a figurát, mikor csalódottan rám nézett. Ekkor tudtam, hogy nagy a baj.
- De Adam igen! Azt mondta, megölte a szüleit, ezért rajtam fog bosszút állni! - összeállt a kép! Ezért történt minden! Biztos ezért most mondta el nekem is!
De ahogy ezen gondolkoztam, hírtelen harag forrt bennem! Miért tette ezt Adam? Nem ilyennek ismertem! De Joanyt akkor sem fogom itt hagyni, ő ártatlan!
Ezen gondolkozva tettre kész voltam, így megragadtam a kezét és az ajtó felé húztam.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten.
- Elmegyünk innen! - az ajtónál próbáltam idehívni az őrt, de nem jött senki. Legalábbis nem az, akit vártam.
- Hova-hova? - Angela állt az őr helyén.
- Derekkel akarok beszélni! Ő mondta, hogy az irodába menjünk!
- Igen, mondta mikor megérkezett, hogy téged vár! - nyugodtság csengett a hangjából, de nem csinált semmit.
- Akkor kiengednél minket? - kezdtem feszült és türelmetlen lenni, ráadásul rosszat sejtettem.
- Ő hova menne?
- Velem jön Derekhez! Őt is hívta!
- Hát nekem nem említette! - majd a mosolya gonoszra változott, és elindult visszafelé.
- Hová mész? Engedj ki minket!
- Arra várhatsz! Derek nem így gondolja, de én tudom, hogy neked mindent megtenne! És szerintem te is tudod ennek az okát! - majd mindent tudóan rámnézett, amiből megértettem: tudja!
Ezek hallatán tátva maradt a szám.
- Honnan tudod?
- Elég annyi, hogy mi mindent elmondunk egymásnak! - majd elment, egyedül hagyva minket a cellában!

40. FEJEZET

40. Fejezet

Adam szemszöge

Másnap reggel az első dolgunk volt mindenkit ellenőrizni, hogy nem tűnt el senki más a táborból. Szerencsére mindenki megvan! Bementünk Joany csapatához, és felkeltettük a lányokat és a fiúkat is, majd elmondtuk a fejleményeket.
- A segítségeteket kérjük! Veletek sokkal egyszerűben meg tudnánk találni őket, és most amúgy is minden erősítésre szükségünk van! - néztem végig rajtuk meggyőzés képen.
- De mit tudnánk tenni? Nem tudunk többet mint ti, sőt...! Mi még újoncok vagyunk! Még harcolni sem tudunk!
- Dehogynem! Láttam mit csináltatok az órámon! Nagyon tehetségesek vagytok és veletek sokkal előrébb jutnánk! - bátorította őket Taylor. - És ha összedolgoztok, akkor nem számít, hogy mennyit tanultatok, menni fog! Csak hallgassatok az ösztöneitekre!
Nem szóltak semmit, csak ültek az ágyon, gondolkodtak.
- Ráadásul nem csak ti harcolnátok! Mivel ez komoly eset, ezért az egész tábort bevonjuk az ütközésbe, persze mindenki a maga felelősségére vállalja! - törtem meg a csendet. - Most rögtön össze is hívok egy gyülekezést!

Fél óra múlva már mindenki az ebédlőben ült és várták, hogy mi lesz az összegyűlés lényege.
- Sziasztok! Örülök, hogy mindenki eljött, ugyanis fontos dologról van szó! Néhány társatokat elrabolták az ellenségeink, akik démon farkasok! Nem tudjuk, mi a céljuk velük, de ki kell szabadítanunk őket, mielőtt bármi bajuk esne! Ennek kapcsán arra szeretnénk kérni titeket, hogy csatlakozzatok hozzánk és segítsetek megmenteni a társaitokat! Mielőtt tovább mondanám, először szeretném tudni, hogy mennyi emberre számíthatunk! Persze azt hozzá tenném, hogy mindenki a saját felelősségére vállalja! Ez egy komoly küzdelem lesz, és nem fogjuk tudni biztosítani a biztonságotokat! Szóval, ki vállalja? - nem jelentkezett senki, mindenki suttogott és összenézett a mellette ülővel.
- Mi részt veszünk benne! Állt fel Joany csapata Markkal az élen. Persze minden szem rögtön rájuk szegeződött, és utána egyre többen álltak fel.
- Akkor mindenki vállalja? - kérdeztem, de mielőtt válaszolhattak volna hozzá tettem: - Aki mégsem szeretne részt venni benne, vagy fél kockáztatni az épségét, az most még nyugodtan kimehet és visszatérhet a családjához! Szóval van ilyen? - ahogy kimondtam, néhányan felálltak, és a kijárathoz indultak.
- Mi még nem vagyunk felkészülve egy ilyenre, de remélem, hogy épségben meg tudjátok majd menteni őket! És sajnáljuk! - mondták, majd kimentek.
- Még valaki? - senki nem válaszolt és nem is mozdul meg, így úgy gondoltam, hogy folytathatom. - Akkor folytatom! Hogy megfelelően ki legyetek képezve a harchoz, mindennap gyakorolni fogunk! Megkeressük mindenki képességét, aki még nem találta meg, akinek pedig már megvan, annak fejleszteni foglyuk, hogy megfelelően tudja kezelni! - ezzel be akartam fejezni, mikor eszembe jutott még valami - Ja, és mostanság kerüljétek az erdőt, főleg egyedül! Ezzel be is fejezném! Most elmehettek, készüljetek fel testileg és lelkileg is az elkövetkezendő harcra és utána el is kezdjük! - majd lementem a többiekhez és együtt kimentünk az épületből.
Utánunk mindenki szétoszlott, a legtöbben a szobájukba mentek, de voltak, akik máshol készültek fel lélekben.

Erre két órát kaptak, majd elkezdődött a kiképzés. A csapatokat külön-külön tanítjuk meg mindenre, így ők is jobban felkészülnek és nekünk is egyszerűbb lesz így.
- Most mindenki válasszon egy erőben hozzá illő társat és egymás elé állva változzatok át! - miután ez megtörtént, folytattam - Most pedig képzeljétek a partnereteket egy halálos ellenséged helyébe, és támadjatok rá, de ne a dühötök vezéreljen és ne is csak az legyen előtted a cél, hogy minnél hamarabb megöld! Legelőször úgy sebesítsd meg, hogy harc képtelenné váljon, aztán öld meg! Ma ezt fogjuk gyakorolni, hogy melyek egy farkas legérzékenyebb helyei és melyek azok, amik harc képtelenné teszik őket. Kezdődhet a harc! - ezután mindenki a másikra vetette magát. - Egy farkast akkor tudsz a leghamarabb feladásra kényszeríteni, ha a nyakát célzod, olyankor ugyanis nem tud mit csinálni! Egy rossz mozdulat is véget vethet az életének egy ilyen helyzetben. Pont ezért ezt a legnehezebb eltalálni, így a második lehetőség, ha a lábára vagy a farkára mész! Ha eltöröd a lábát, nem fog tudni sem elfutni, sem támadni, így könnyebb helyzetben vagy, ha pedig a farkát csonkítod meg erőteljesen, akkor az egyensúlyát veszíti el! Így is könnyen el lehet intézni, ezért azt mondanám, hogy a lába és a farka legyen az első, amire mentek! A háta, bordája is nagyon hatásos, de azt már nehezebb eltörni! Így nem is gyakran sikerül, de tény, hogy ez is az egyik legjobb támadási pont! Így próbáljatok rátámadni a másikra, de ne menjen halálra vagy komolyabb sérülésre! Ez csak próba! - mondtam nekik a legfontosabb tudnivalókat, és néztem a harcukat, közben pedig igyekeztem a harc közben a megfelelő fogás felé irányítani őket.

Közben a többiek is elkezdték tanítani a másik 3 csapatot. Remélem ők is jól haladnak, mert az én tanítványaim egész jók! Szinte mindent megjegyeztek, amit mondtam és próbálják elsajátítani a tanultakat, ami elég jól megy nekik. De azért még van mit fejlődniük!
Az óra hamarosan befejeződik, és még ki szeretném kérdezni őket!
- Jól van, ennyi elég lesz mára! Most pedig változzatok vissza! - miután emberként álltak előttem, feltettem nekik a kérdésemet:
- Most pedig mondjátok el, hogy mit tapasztaltatok harc közben? - és sorban végigmentem mindegyikőjükön, majd elküldtem őket pihenni, azt meghagyva, hogy holnap Taylornál kezdenek.

A többiek is most végeztek, így együtt mentünk vissza a házhoz.
- Na hogy ment? - kérdeztem tőlük.
- Nekem egész jól ment, nagyon ügyesek voltak! - válaszolt először Taylor.
- Igen, valóban remekül ment nekik! - értett vele egyet David.
- Nálam is fegyelmezettek voltak, bár nem mindenkinek sikerült a képességeit elsajátítani! De legalább már mindenkinek megvan! Legalábbis ebből a csoportból. - Matt is elégedettnek tűnt, nem úgy mint Joe.
- És veled mi volt, Joe? - fordultam hozzá.
- Áh, az én csoportom rettentően fegyelmezetlen volt ma! Tudták, hogy mit hogy kell csinálni, de nem voltak képesek koncentrálni és megfelelően figyelni! Alig tudtam őket kordában tartani! Úgy érzem, teljesen haszontalan volt számukra ez az óra.
- Ne aggódj, majd megjavulnak! - bíztattam, de nem nagyon sikerült. Teljesen elcsüggedt, felvidítani se tudtuk.
A házhoz érve nem vettünk észre semmi újat, mégis valami megváltozott. Kicsit gyanakodva beléptem a házba, de nem vettem észre változást. Csak az üres ház fogadott!
- Megyek, lefekszem! - nézett ránk David és bement a szobájába. De láttam rajta, hogy nem aludni szeretne, csak egy kicsit egyedül lenni. Biztos nagyon hiányzik neki Kristen!
- Oké, pihenj csak! - mondtam. - Én meg a konyhába megyek, eszek egy falatot. - és besétáltam a konyhába. Majdnem szívinfarktust kaptam, mikor megláttam Kristen az asztalnál.
- Kristen! - kiáltottam és odarohantam hozzá megölelni. De ekkor már a többiek is az ajtóban álltak, és széles mosollyal az arcukon néztek minket, majd David tört át köztük és Kristenhez sietett. Ahogy elengedtem őt, David átvette a helyemet, és teljes erejéből megszorította, ahogy ki tudtam venni Kristen arcából.
- Úgy örülök, hogy újra itt vagy! El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! - mondta David, és nem zavartatva magát megcsókolta.
- De hogy jöttél vissza? Elszöktél? - kérdeztem tőle. Közben már mindannyian letelepedtünk az asztalhoz, és vártuk a válaszát.
- Nem egészen. - csak ennyit mondott, de az arcáról mást olvastam le. Hogy valami történt. De nem folytatta, így rákérdeztem:
- Mi történt? Olyan...más vagy! Bántott téged?
- Nem, semmi ilyenről nem volt szó! Sőt, tök normális volt velem!
- Ezt nem értem! Nem rabolt el?
- Nem! - jött a határozott válasz. - Magamtól mentem vele! - nézett mélyen a szemembe, amiben valamilyen rossz indulat tükröződött. Többet nem is kérdeztem tőle, csak megpróbáltam belenyugodni a válaszába.
- És elvitt a búvóhelyükre? - ez a kérdés, amit Taylor tett fel, már bennem is megfogalmazódott.
- Igen, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy merre van.
- És elvezetni el tudnál?
- Minek akartok oda menni? - kérdezte idegesen, amin meglepődtem.
- Nem elég egyértelmű? Joany ott van és meg kell mentenünk! Tényleg, vele nem találkoztál? - monta Matt reménykedve.
- Nem! - az arcán meglepetség látszódott. Majd elkomorodott, és idegesen nézett fel. - Bocsássatok meg, de rettentően fáradt vagyok! Most inkább lefeküdnék! - mondta, és Daviddel együtt bementek a szobába.
- Mi történhetett? Olyan...furcsa! - Joenak igaza volt.
- Valami megváltozott Kristenben, ezért szemmel kell tartanunk! - mondtam a többieknek, akik csak egyetértőne bólogattak.

39. FEJEZET

39. Fejezet

Kristen szemszöge

Nem rángatott, nem erőszakoskodott velem, mégis mentem utána. Amit ugyanis mondott az egyszerűen hihetetlen, és ennek utána akartam járni! Azt mondta, tud bizonyítékot mutatni és mondani is rá, csak a házban túl veszélyes volt, ezért megyek vele.
Besötétedett, mire odaértünk.
- Megérkeztünk! - mondta.
- Hova? Nincs itt semmi! - mondtam és fintorogva körbenéztem.
- Ide! - majd a szikla felé nyúlt és csinált valamit, amitől a szikla megmozdult, és egy barlang szerűség tárult elénk.
- Hűha! - néztem egy nagyot, majd előre indultam.
Korom sötét volt, semmit sem láttam.
- Nem látok semmit! - panaszkodtam.
- Akkor ne emberi szemmel, hanem farkas szemmel nézd! - mondta, mire megálltam és elém lépett. - Próbáld meg használni a farkas képességeidet ember alakban! Elég nehéz, de meg tudod csinálni!
Bambán néztem rá, mire biztatást láttam a szemében.
- Na jó, megpróbálom! - mondtam és behunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy farkas vagyok, és úgy hasítok keresztül az erdőn, és mikor már éreztem magamban a farkast, kinyitottam a szemem. És bevált! Láttam az alagutat, ahol álltunk, és az előttem lévő Dereket is!
- Sikerült! Megcsináltam! - örvendeztem, minek hatására elmosolyodott.
- Mondtam, hogy sikerülni fog! - és hírtelen átölelt.
Váratlanul ért a reakciója! Még sose láttam ilyennek, igaz még sose találkoztam vele, de mindig csak rosszakat hallottam róla! Pedig tud kedves is lenni, és nagyon jó fej, bár lehet, hogy csak azért ilyen velem, mert megvan az oka, amit már én is ismerek! Mindenesetre jólesett a kitörése és visszaöleltem.
Majd elengedtük egymást és továbbmentünk.

Ahogy beljebb értünk, egyre világosabb lett, de minden vörösben pompázott. Mindenhol sziklahegyek voltak, amin farkasok és emberek működtek együtt. Ez volt hát a démonok világa!
Nem álltunk meg sehol, csak mentünk egyenesen Derek ,,irodájába". Ott ahogy bementem, leültem az íróasztallal szemben lévő székbe és körülnéztem míg ő az iratai között kutatott. A falak a barlangban lévő sziklák voltak, rajtuk mindenféle képekkel. A szék és az íróasztal alatt egy kerek-vörös szőnyeg volt, amit semmilyen minta sem díszített. Az asztalon pedig a szokásos dolgok foglaltak helyet: egy írószer készlet matricás jegyzettömbbel, egy bögre kávé, ami már kihűlt, papírok egy kupacban és ráadásnak egy kis kosár gyümölcs.
- Meg is van! - fordult felém és a kezembe nyomta az iratokkal és képekkel teli dokumentumot.

Joany szemszöge

Teljesen ki voltam merülve, csak ültem a sarokba és vártam valami csodára, mikor hallottam, hogy megjött valaki. Kinyílt a szikla és két ember ment keresztül a termen, amit egy, a cellámon lévő kicsi lyukból láttam. De az emberek formáját nem tudtam kivenni. Csak annyit láttam belőlük, amennyit el tudtam kapni egy pillanatban, egy vörös fénycsóvában. Egy fiú ment elől, mögötte pedig egy lány. Miután eltűntek a szemem elől, visszaültem előző helyemre és gondolkodtam: Vajon ki lehet a lány? Meg fognak találni? Láthatom még Matt-et? Mit akar tőlem Derek?...és hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, mikor megint nyílt a szikla ajtó. Odasiettem a kukucskálómhoz, és most egy csapat fiút láttam bejönni. Ők meg mit kerestek kint? Nem is hallottam, mikor kimentek. Tűnődtem, és egyre jobban érdekelt, hogy mi történt, mitől van ilyen nagy mozgás. De nem tudtam megkérdezni senkitől!

Adam szemszöge

Nem tudtuk, Kristen hova tűnt, és hogy miért futamodtak meg támadóink. Ez a helyzet egyre furcsább! Ráadásul nem éreztem semmilyen idegen szagot, csak a süti illatát, amit biztos azelőtt sütött, mielőtt elrabolták. Ez a legbosszantóbb! A süti illata tölti be az egész teret, miatta nem érzem a betolakodót!
- Ennek semmi értelme! Már találtunk volna valamilyen nyomot, ha lenne! - idegeskedett David, miután már harmadjára néztük át a házat valami nyom után.
- Akkor hogy vitte el? Ha Kristen ellenállt, akkor kell lennie valaminek, amit még nem vettünk észre! - mondtam.
- És mi van, ha nem ellenszegült? - szólalt meg Taylor, mire mindenki figyelme rá terelődött - Mármint mi van, ha felvette David alakját és úgy vette rá, hogy elmenjen vele!? Hisz tudjátok milyen!
- Csak azt nem értem, minek kellett neki Kristen is! Ha zsarolás céljából, akkor már ott van neki Joany! - mondta Joe. Ezen érdemes eltöprengeni! Minek neki két túsz?
- És ne felejtsük el Pault és Angelát se! Ők is eltűntek! Szerintetek őket is Derek rabolta el? - kérdezte Matt.
- Elég valószínű! - mondtam. - De ma már nem tudunk mit tenni, a sötétben meg se találnánk őket, ráadásul biztos, hogy már a rejtekhelyükön vannak! Azt meg nem tudjuk, hol van! És holnap az újoncokkal folytathatjuk a keresést!