2. FEJEZET

2. FEJEZET

A folyosókon sötét van, mégis jól tájékozódok rajtuk. Minden kis zugot ismerek és pontosan tudom, hogy merre kell menni. Lendületesen el is indultam, de hírtelen megtorpantam. Zajt hallottam a folyosó végéről. Körülnéztem, hogy hova bújhatnék, de nem láttam semmit a közelben. Elkezdtem futni, azt remélve, hogy hátha találok valamit. Észre is vettem egy nagy növényt. Bebújtam mögé, azt remélve, hogy akárki is jön a folyosón, nem vesz észre. Már közeledett, egyre jobban hallottam a lépteit. És hírtelen felbukkant egy diák a növény előtt. Próbáltam nem lélegezni, de csak rontottam ezzel a helyzetemen. Izgulni kezdtem, és gyorsabban lélegeztem. Izzadtam is. Alig vártam, hogy elmenjen. Ahogy ezt kimondtam, el is tűnt. Ahogy csak lehetett, rögtön elő is bújtam a növény mögül és elkezdtem rohanni a kijárat felé. Most szerencsésen megúsztam egy újjabb "találkozást". Az udvaron is szinte futottam a kapuig. Mire kiértem, eléggé kifulladtam ezért megálltam pihenni. Nem ez volt a legszerencsésebb ötlet. Láttam az egyik tanáromat. Nagyon megijedtem, de hála az Istennek nem vett észre. Amilyen gyorsan csak lehetett, elmentem a távolabbi buszmegállóhoz és vártam a következő buszt. Nem ismerem a hajnali járatot, és most sem tudom, hogy mikor fog jönni a leghamarbbi busz. A menetrendet valaki félbeszakította, és lekaparta az időpontokat. A buszmegálló elég elhagyatott, és ijesztő. A padok eltörve, a hát támla leszakadva és a tető sincs már meg. Szóval ettől rosszabb állapotban már nem is lehetne. Vártam, csak vártam a buszra, de nem jött. A hideget is egyre jobban éreztem. Csak egy pulcsi van rajtam, és már szinte vacogtam. Végre megjött a busz. Gyorsan felszálltam rá . Máris átjárt a meleg. Ez remek érzés volt. És még ülő helyem is van. Lehuppantam egy két személyes székre a középső ajtó mögött és élveztem a meleget. Nagyon sokféle ember van itt. Láttam egy részeget tántorogni egy ülő hely felé. Ez nagyon vicces jelenet volt! Az első ajtón szállt fel mert jegyet akart venni. Alig tudta kinyögni, hogy hova akar utazni, de aztán sikeresen megvette a jegyet. De a következő lépés már nem volt olyan egyszerű! Láttam, kinézett egy két személyes helyet magának és megiramodott felé. Mikor megindult a busz, orrabukott. Aztán felállt, és újra nekifutott. Most sikeresen eljutott az ülőhelyig, de rosszul landolt. A feje az ülésen volt és a lábai a magasban kalimpáltak. Végre elrendezte magát és végigfeküdt az ülésen. Hallom a horkolását, vagyis biztos elaludt. A következő megállónál egy fiú szált fel, pont az előttem lévő ajtón. Gesztenye barna haját a szél összeborzolta, kék szemei fáradtak voltak. Először nem vett észre, majd amikor körülnézett, meglátta hogy figyelem. Gyorsan elkaptam a szemem, de már későn. Ezután a pillantása a mellettem lévő üres helyre szökött. Ekkor hírtelen megindult felém, és gyorsan lepattant mellém, mintha attól félne, hogy elmennék. Amint leült, rám nézett, és elmosolyodott. A szívem hevesen kezdett verni, és a szememet alig tudtam levenni róla. Nagyon jóképű fiú. Éreztem a belőle áradó fenyő és menta illatát. Nagyon kellemes és ismerős illat volt, de nem tudtam elhelyezni.
- Ugye nem baj hogy leültem? - kérdezte.
- Nem, nem baj. - remegett a hangom, amikor megszólaltam. Ritka, hogy egy ilyen helyes fiú, mint ő, megszólítson. Még mindig engem nézett és mosolygott. Jött a következő megálló. A jegyem idáig szólt, így hát megszólaltam.
- Bocsi, kimehetek? Itt szállok. - erre ő kedvesen felállt és kiengedett. Nagyon rossz volt megválni tőle, bár csak most láttam őt először. Leszálltam. A hideg szél az arcomba csapott. Nem volt egy kellemes érzés. Egy erdő állt az út másik oldalán. Megindultam felé, azt remélve, hogy találok egy kis erdei faházat, ahol meghúzhatom magam. Amint beértem az erdőbe, úgy éreztem, hogy figyel valaki. Megfordultam, de nem volt mögöttem senki. És megint megcsapott az az ismerős illat. Nem tudtam, honnan ismerem és azt sem, hogy honnan jön. Beljebb mentem és közben az erdőt figyeltem. A fák magasak és terebélyesek, a talajon már nyílnak a virágok. Próbáltam megjegyezni az utat, ahol végigmegyek, hogy majd visszataláljak. Egyenlőre reménytelenül kószáltam, amikor megláttam két világító szempárt. Nagyon megijedtem. Gyorsan el akartam menni, de földbegyökerezett a lábam. Meg se tudtam mozdulni. Aztán hírtelen eltűntek. Gondoltam, követem, akármerre is ment. Nem tudom, miért éreztem ezt a késztetést, hogy utánamenjek, de ráhagyatkoztam és csak mentem előre. Mintha egy másik bőrben lennék, ami tudja, hogy merre kell mennem. Elég félelmetes volt ez az érzés, de csak követtem. Egy háznál kötöttem ki. Nagyon megörültem neki, hogy lesz hol aludnom. Odamentem az ajtóhoz, remélve, hogy nyitva találom. És szerencsére nyitva is volt. Már nagyon fáradt voltam a sok sétálástól és a korán keléstől, ezért gyorsan körülnéztem egy ágyat keresve. Sötét volt és nem találtam a villanyt, de az ágyat szerencsésen megleltem. Most is az a másik énem vezetett. Amint kitapintottam a párnát, rögtön levetettem magam az ágyra. Alig telt el pár perc, és már aludtam is.