24. FEJEZET

24. Fejezet

Egyre jobban izgultam amiatt a rejtélyes tábor miatt, de ugyanennyire várom is. Már reggel bepakoltam a bőröndömbe, hogy később ne legyen rá gondom. A karom is meggyógyult, bár a tegnapi rohanás nem tett jót neki. Mindenesetre már nagy izgalommal várom a tábor kezdetét. Szerettem volna ezt Kristennel is megbeszélni, de annyira megváltozott mostanában. Féltem tőle! Már nem ugyan az volt, mint régen! De ő is jön a táborba. Talán ott minden gondunk megoldódik! Legalább is nagyon remélem!

Előtte való nap nagy izgalomban voltam, és ezt mindenki észre is vette.
- Hol van a hajcsatom? - idegesen kérdeztem magamtól, miközben a fürdőben kutattam utána, de sehol sem találtam.
- Talán a hajadban?! - Matt a szobában figyelte, ahogy pakolok. Gyorsan a hajamhoz kaptam és éreztem benne a csatot.
- Ó, tényleg! Köszi! - mondtam neki, miközben kimentem a szobába. Az ágyon feküdt, és magában nevetett rajtam.
- Na, megvan mindened? - gúnyolódott velem.
- Ne gúnyolódj! - játszottam a sértődöttet, mikor magához kapott, és finoman megcsókolt. - Még szerencse, hogy ti is jösztök, így nem leszek egyedül! - mosolyodtam el, és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, láttam arcán a fájdalmat. - Mi az? - ijedten kérdeztem meg tőle.
- Mi nem lehetünk veletek a táborban! Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod!
- Miért? Akkor hogy lesztek velünk?
- Hát... - mikor elkezdte, pont akkor hívták ki őt, amiért nagyon ideges lettem. Persze csak pillanatnyilag.
- Matt, gyere, beszélnünk kell! - hangzott Adam hangja a nappaliból.
- Mennem kell! - majd finoman megcsókolta a homlokomat és elment. Nekem nem volt kedvem kimenni hozzájuk, inkább mégegyszer ellenőriztem, hogy mindent bepakoltam-e. Úgy látom, igen! Mostmár készenállok az útra! De mikor is kell indulnunk? Ezt még nemtudom, úgyhogy kimentem a nappaliba a többiekhez, hogy megkérdezzem.
- Adam, mikor fogunk indulni holnap?
- Hajnali 5-kor. - ennek hallatán leesett az állam.
- Minek olyan korán menni? Mennyi ideig tart az út egyáltalán?
- Hogy hamar odaérjetek, és kb. 4 órás. De lehet hogy több.
- És azt megtudhatom, hogy hova megyünk?
- A hegyekbe! - jelentette ki, majd miután ezt megosztotta velem, elment. Nekem sem volt kedvem tovább faggatózni, úgyhogy Kristenhez mentem. Kicsit még félek tőle, de ő a barátnőm! Csak nem felejtette el a barátságunkat!
Kopogtam, de nem kaptam választ, ezért óvatosan benyitottam. Kristen ott ült az ágyon, és csak bámult maga elé, mint sokszor mostanában.
- Szia! Bejöhetek? - próbáltam óvatosan megkérdezni, nehogy felkapja a vizet.
- Persze. - Rámnézett, mielőtt megszólalt volna. A hangja érzelemmentes volt. Bementem és leültem mellé az ágyra. Elég kényelmetlenül éreztem magam, de megpróbáltam feloldódni.
- Te már bepakoltál? - igyekeztem egy laza hangnemet felvenni, ami kicsit magasra sikeredett.
- Igen. - egyszerű feleleteket adott, és sose kérdezett vissza.
- Figyi, tudom, hogy most minden más neked, de nem lehetne a viszonyunk olyan mint régen? Vagy haragszol rám? - nem bírtam tovább, muszáj volt erre rákérdeznem. Erre rám nézett, és mintha egy könnycseppet vettem volna észre az arcán. Rá akartam kérdezni, de hírtelen ért a reakciója.
- Kérlek, ne haragudj, csak most minden olyan nehéz és bonyolult! - zokogva ölelt át, és egyszerre hadarta el az egészet.
- Nembaj, megértem! - én is megöleltem, és próbáltam vigasztalni, mire én is sírva fakadtam. Így ültünk egy hosszú percig, mire felegyenesedett, és rám mosolygott.
- Olyan jó, hogy vagy nekem! Nem is tudom mit tennék nélküled! Te vagy a LEGJOBB barátnőm! - ez nagyon meghatott, és úgy éreztem, hogy visszatért a barátnőm!
- Nekem is te vagy a LEGJOBB barátnőm, és örülök, hogy ,,visszatértél"! - ezen elmosolyodtunk egy kicsit. - És bepakoltál már? - néztem végig a szobán, de nem láttam sehol a bőröndjét.
- Még nem. Esetleg segítenél?
- Persze! Erre vannak a barátnők! - mindketten felpattantunk az ágyról, és a szekrényhez mentünk. A ruhákat sorba dobáltuk ki egymás után. Mire végeztünk, egy nagy ruhakupacot hoztunk létre a szoba közepén. Ebből kiválogattuk a szükségeseket, és áttértünk a fürdőbe. A végén fáradtan dőltünk az ágyra, és nevetve feküdtünk rajta egy kis ideig.
- Na, ideje vacsorázni mennünk! - izgatottan felugrottam, és magam után húztam Kristent is. Kirohantunk az étkezőbe, és leültünk az asztalhoz. Öröm volt látni, hogy újra olyan, mint régen! Már nagyon hiányzott a barátnőm!
Ahogy ott ültünk, észrevettem, hogy Taylor nincs itt, és nem csinálja a vacsorát! Vagyis akkor nekünk kell cselekednünk!
- Van egy ötletem! - fordultam Kristen felé. - Csináljunk most MI vacsorát!
- Ez remek ötlet! Már úgyis rég főzőcskéztünk együtt! - ötletem hallatán mindketten elmosolyodtunk, és felpattantunk nekilátni a vacsorának. Elég hamar végeztünk vele, és közben remekül szórakoztunk. Fel se tűnt, hogy elrepült az idő. Mindenesettre már besötétedett, mire végeztünk.

Gyorsan megtálaltunk, mikor megjöttek a többiek.
- Hm, mik ezek a finom illatok? - Taylor lépett be a konyhába, és az edények tartalmát tanulmányozta.
- Csak összeütöttünk valamit! - néztünk egymásra huncutan, ahogy eszünkbe jutott az elkészítés folyamata.
-Elég ínycsiklandozóan néz ki! - majd leült az asztalhoz a többiekkel együtt. Gyorsan kitettük a levest, mikor Matt meglepődve nézett ránk. Tudtam, mire gondol, ezért halkan odasúgtam neki:
- Majd beszélünk! - majd leültem én is Kristennel az asztalhoz, és nekiláttunk az étkezéshez.
Elég későn végeztünk, mivel többet röhögtünk, mint ettünk. De legalább jó volt a hangulat! Vacsi után gyorsan lefeküdtünk, de előtte még beszéltem Matt-tel:
- Nah, mi történt köztetek vacsora előtt? - kíváncsian kérdezte, látszott rajta a meglepődés.
- Bementem hozzá beszélgetni egy kicsit, és akkor békültünk ki! És most olyan boldog vagyok! Végre visszakaptam a barátnőmet!
- Na ennek örülök! - őszinte mosoly jelent meg az arcán - Viszont most már le kéne feküdni, mivel holnap korán fogtok kelni! - ennek hallatán eszembe jutott a délutáni félbemaradt beszélgetésünk.
- Szóval ti nem jösztök? - hírtelen éberebb lettem, és vártam a válaszát. Hosszasan hallgatott, és mikor végre megszólalt, csalódott lettem.
- Nem úgy, ahogy te azt gondolod!
- Ez nem rendes válasz!
- De az! Válaszoltam a kérdésedre, úgyhogy most már tessék aludni! - és hogy hitelesebb legyen, be is takargatott.
- De előbb válaszolj normálisan! Hogy fogtok jönni, ha nem úgy ahogy én gondolom?
- Késő van, aludjál! - kitérve a válasz alól kiment. Így egyedül maradtam a szobában, és hamarosan elnyomott az álom...

23. FEJEZET

23. Fejezet

Nem bírta tovább várni, kirohantam az erdőbe. Éreztem Matt kezét mikor utánam kapott, de csak a levegőt sikerült megmarkolnia. Teljes erőmből futottam a hangok irányába. Tudtam, hogy ez rossz ötlet, de nem bírtam tovább várni. Órákra tűntek el. Ahogy futottam, lépéseket hallottam magam mögött.
- Joany, állj meg! - Matt kétségbe esetten kiáltott utánam, de nem hallgattam rá. Tovább futottam, bár tudtam, hogy úgyis utolér, ha akar.
- Joany, állj! - újra megszólítottak, de ez nem Matt hangja volt. Hanem Joe-é. És egyre több zajra lettem figyelmes. Gyorsan vetettem egy pillantást hátra, és láttam, hogy mindenki követ engem. Előre fordultam és a hangokra próbáltam összpontosítani, mikor arra lettem figyelmes, hogy a többiek futásán kívül semmit sem hallottam. Megálltam. Ezt nem értem! Az előbb még vad morgásokat hallottam, most meg semmi. Mi történt? Közben a többiek is beértek, és megálltak mellettem.
- Hogy voltál képes ezt csinálni? - Matt közvetlenül mellettem állt, és nagyon idegesnek tűnt. - Miért nem álltál meg, mikor szóltunk? - kérdezte, de nem tudtam rá válaszolni. Még mindig csodálkoztam a hírtelen támadt csendtől. - Válaszolj! - megfogta a vállam, és maga elé fordított. - Miért rohantál el? - tette fel ujjra a kérdését, de eleresztve a fülem mellett, visszakérdeztem.
- Miért lett hírtelen csend? - láttam az ő arcán is ennek a felismerését, de rögtön visszatért a kérdéseihez.
- Nem tudom, de még nem válaszoltál a kérdéseimre! - egyre feszültebb lett, de nem bírtam rá koncentrálni.
- Ez nagyon fura! Meghallották volna ahogy jövök? - tanakodtam magamban hangosan. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy erős kar ölelt át védelmezően. Felkaptam a fejem, de senkit sem láttam, viszont ahogy egyre jobban füleltem, zajt hallottam. Majd a bokor mögül három farkas lépett elő. A két szélső Adam és David volt, de a középsőt nem ismertem meg. Ahogy az agyam kapcsolt, a szám is hangra nyílt.
- Kristen! - mondtam és eltaszítva magamtól a védelmező karokat, odarohantam hozzá. A név hallatán mintha elmosolyodott volna, viszont a szemeiben láttam a félelmet, és még valami mást is, amit nem tudtam hova tenni. De nem törődtem vele! Hatalmas volt, pont mint a többiek. Amint odaértem, megöleltem úgy, ahogy Matt-et szoktam. A bundája szürke, a hasánál tört fehér résszel. Még ölelgettem volna, mikor valaki elkapott hátulról és magával húzott, így meg tudtam nézni a szemét, ami furcsán vöröses árnyalatú volt. Nem tudtam mitől lehet, de észrevettem, hogy egyre csak távolodok tőle, ami nagyon felbosszantott.
- Eressz el! Oda akarok menni hozzá! - ugyan nem láttam, de tudtam, hogy Matt húzott vissza.
- Nem mehetsz oda! Veszélyes most a közelében lenned! - és szorosan átölelt.
- Az előbb se bántott! Mégis mitől lenne veszélyes? Ő a legjobb barátnőm! Sose bántana! - mondtam szemrehányóan. Mégis hogy feltételezheti, hogy bántana?
- De most igen! - ahogy ezt mondta, még mindig távolodtunk, és amint biztonságos távolságra kerültünk, a farkasok elrohantak.
- Nézd meg mit csináltál! Elmentek! - rettentően szomorú voltam, hogy nem nézhettem meg jobban Kristent farkas alakban.
- Nagyon helyes! Most pedig visszamegyünk a házhoz! - megkönnyebbülten mondta, mire még idegesebb lettem.
- Nem! Nem megyek vissza! Látni szeretném Kristent farkasként! - szinte már ordítottam a dühtől, de ő meg se rezzent.
- Visszamegyünk! - jelentette ki, és felkapott a hátára.
- Neeem! - a sírás fojtogatott, de nem tudtam mit tenni. Innen már úgyse szabadulhatok ki. Ráadásul a többiek mögöttünk jöttek, hogy ha megpróbálnék elszökni, el tudjanak kapni.

Megérkeztünk. Amint bementünk, Matt letett a földre. Én rögtön az ajtóhoz rohantam, de a többiek elállták az utamat, és kulcsra zárták az ajtót.
- Miért nem engeditek meg, hogy lássam? - kérdeztem dühösen és sértetten.
- Mert nagyon veszélyes egy fiatal farkas közelében lenni, főleg az első átváltozása után! Ilyenkor teljesen kiszámíthatatlanok! - Matt hangjában sajnálat és együttérzés, ugyanakkor szigor is bujkált.
- De láttátok, hogy nem bántott! - erre zokogni kezdtem. Leültem a kanapéra, és Matt is mellém ült, hogy vigasztaljon. Bár ez nem segített, mégis jólesett, hogy itt van mellettem.
- Igen, nem tudott! Szerencsére épp időben húztalak el tőle!
- Ezt meg hogy érted? - néztem rá könnyes szememmel.
- Mikor a szemében egy meghatározatlan érzelmet láttál, akkor arra gondolt, hogy... . - itt megállt.
- Hogy? Mire gondolt? - sürgettem a válasszal.
- Arra gondolt, hogy...hogy tudna...megölni! - úgy éreztem, nem kapok levegőt. Hogy gondolhatott ilyet? De hiszen a legjobb barátnőm! - Ő még nem tudta, hogy ki vagy! Csak derengett benne valami, hogy ismer, de most a bosszúvágyát még nem tudja szabályozni. Ezért akart... - itt megint elszorult a torka. Viszont motoszkált bennem még valami!
- De honnan tudtad, hogy akkor mire gondoltam? - ahogy végiggondoltam a kérdésemet, már tudtam is rá a választ. Ezt Matt is látta rajtam, mert már mondani akarta, de végül mégsem tette. - Oké, már eszembe jutott!
- Most egy ideig nagyon ingerlékeny lesz, képes lesz mindenen felkapni a vizet, úgyhogy próbálj vele majd kicsit türelmesebb lenni!
- Oké, megpróbálom.
Mikor végeztünk a beszélgetéssel, a többiek kinyitották az ajtót és Kristen toppant be rajta, mögötte Daviddel és Adammel. Ahogy megláttam, gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá. Szorosan megöleltem! Viszont hallottam a gyors lélegzését, és eszembe jutott, amit Matt az előbb mondott, úgyhogy gyorsan elhúzódtam tőle. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Olyan furcsa ez az egész! Ahogy eltávolodtam tőle, jobban meg tudtam vizsgálni, és valami nem stimmelt rajta! Különösen feszültnek tűnt. Még sose láttam ilyennek! Vagy a fiatal farkasok mindig ilyenek? Akárhogy is, ez elég furcsa! Sokáig néztem , amit észre is vett és ideges lett tőle.
- Te meg mit bámulsz? - szokatlanul durva volt a hangja, ami megijesztett. Nem is tudtam mit felelni.
- Semmit, csak... - lesütöttem a szemem. Kristen teljesen megváltozott! Ő nem ilyen volt! Lassan Matt-hez mentem. Az ő arcán a védelmezés tükröződött. Láttam, hogy valami nem stimmel! Majd Adamre néztem, és megkérdeztem:
- Adam, nem beszélhetnénk? - kérlelően figyeltem, mire Matt-et magához intette, és mondott neki még valamit, majd megindult a szobánk felé. Követtem. Amint beléptünk, bezárta az ajtót, és leült az ágyra.
- Mi van Kristennel? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Ő más mint mi! Még nem tudom, hogy miért, de más! - erősen gondolkozott rajta, de ahogy láttam, nem sokra jutott.
- Sokkal agresszívabb lett! Ő nem ilyen volt! Ez mindig így lesz? - kérdeztem meg tőle.
- Ha nem teszünk semmit, akkor igen!
- És mit lehet tenni? - kíváncsian és tettre készen figyeltem, hogy amiben csak tudok, segítek neki.
- Mindannyian részt vettünk benne, és neki is szüksége van rá, ha kordában akarja tartani az erejét! És neked is részt kell venned benne! Mivel te is farkas vagy, ezért kötelező! Bár te kilógsz majd a többiek közül, de ez a szabály! - teljesen felcsigázott ezzel a rejtélyeskedéssel.
- És mi az? - kérdeztem türelmetlenül.
- Egy tábor! Holnap után már indultok is!
- Mi? Milyen tábor? És hogy hogy ilyen hamar indulunk? Nem hetekkel vagy hónapokkal előtte szokták bejelenteni az ilyet?
- Ezt nem, de majd mindent megtudsz időben! - ezen elmosolyodott és tovább rejtélyeskedett, majd mikor újabb kérdést akartam neki feltenni, kiment, így egyedül maradtam a szobában.

22. FEJEZET

22. Fejezet

Taylor alaposan megvizsgált, majd felállt és elmondta a többieknek is a diagnózist:
- Nincs komolyabb baja, csak megrándult egy izom a karjában. Hamar be fog gyógyulni, de most sok pihenésre van szüksége! - és jelentőség teljesen rám nézett a válla felett. - Vagyis nem szabad felkelnie az ágyból, legalább 3 napig! - tette még hozzá, és visszafordult a többiek felé. Majd félrevonult velük megbeszélni a részleteket, gondolom. Egyedül Matt nem ment velük. Ő idejött hozzám, és leült mellém.
- Nagyon fáj? - kérdezte.
- Nem, annyira nem. Kibírom. - igyekeztem megnyugtatni. Úgy ahogy sikerült is. Majd közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
- Viszont mivel félig-meddig farkas vagy, hamarabb begyógyul a sebed, mint másoknak! - ezen elmosolyodtunk mindketten. - És addig, míg fekszel az ágyban, több időt tudunk együtt tölteni, mivel valakinek vigyáznia kell rád, nehogy megint elraboljanak!- ezen megint összemosolyogtunk, és egy gyengéd csókot nyomott a számra. Majd az ölében átvitt az ágyra. Ott lefektetett, és kiment. Majd kis idő múlva egy tálca kajával tért vissza. Én megpróbáltam felülni, de a karomba fájdalom nyilallt. Ezt Matt is észrevette, és segített felülni, majd a lábamra tette a tálca ételt. Én jóízűen elfogyasztottam róla mindent, és hírtelen elöntött az álmosság. Amint befejeztem az étkezést és Matt kivitte a tálcát, rögtön álomba zuhantam.

Reggel frissen és kipihenten keltem. Ezen csodálkoztam. Mivel a karom rögtön sajogni kezdett, amint megmozdultam, ezért nem értettem, hogy hogy tudtam ilyen nyugodtan aludni minden fájdalom ellenére. Nem tudom minek, de körbenéztem a szobán, és a mellettem fekvő Matt-ten állapodott meg a szemem. Olyan édesdeden aludt, mint egy kisbaba! Nem volt szívem felkelteni. Inkább mellébújtam, és figyeltem a szuszogását. Erre megint álomba merültem.

Mikor újra felkeltem, délután 2 óra körül járt az idő. Ezt onnan tudom, mert érzem a frissen sült rántott hús és a húsleves illatát. Meg a mellettem lévő óra 2 órát mutatott. Mattre néztem, de ő már nem volt ott. Gondoltam, már hamarabb felkelt, és elment elintézni a dolgait. Én is megpróbáltam felállni, és örömmel vettem észre, hogy már nem is fáj annyira, mint reggel. Az ajtó irányából zajokat hallottam, és odakaptam a fejem. Nem tévedtem! Matt nyitott be, egy nagyadag ételes tállal.
- Ha így fogod folytatni, akkor csak gurulni fogok tudni! - mondtam mosolyogva.
- Majd segíthetek lemozogni! - ajánlotta fel.
- Köszönöm, azt elfogadom! - és magam elé vettem a finomságokat. - És azt megtudhatom, hogy kit kell megfolytanom, mikor fel fogok tudni állni? - kérdeztem tőle viccelődve.
- Taylort! - hangzott az egyszerű válasz.
- Gondoltam! Akkor, hogy ne érje váratlanul, megengedem, hogy felkészítsd! - ekkor már nem bírtuk tovább, egyszerre nevettünk fel.
- Oké, figyelmeztetni fogom! - mondta jókedvűen.
Mikor megettem mindent, Matt felállt, hogy kivigye a tálcát. Amint kilépett az ajtón, Kristen jelent meg helyette. Az arcáról fájdalmat és értetlenséget olvastam le. Az ágy mellé lépett, és leült a szélére. Türelmesen vártam hogy megszólaljon, de nem tette. Végül már nem bírtam tovább ezt a csendet:
- Mi a baj, Kristen? - próbáltam óvatosan rákérdezni. De mintha nem is hallotta volna. Megfogta a kezem, mire felszisszentem.
- Mi történt az este? - kérdezte a karomra nézve, amit óvatosan elhúztam előle.
- Semmi. Mi történt volna? - láttam az arcán, hogy nem hisz nekem.
- Akkor miért fáj a kezed?
- Biztos csak elaludtam. Ne izgulj, semmi komoly! - próbáltam megnyugtatni.
- Akkor miért mondták a többiek, hogy most nem szabad felkelned? - érdeklődött egyre mérgesebben - Tudom, hogy valamit eltitkoltok előlem! - ekkor már nagyon mérges volt. Nem tudom, meddig bírok még előtte titkolózni.
- Beszélhetnék Matt-tel? - ahogy megkérdeztem, ő rögtön az ajtóban termett. - Négyszemközt! - tettem hozzá nyomatékosan.
- Persze! - válaszolt durcásan és kivonult.
- Matt, én ezt már nem bírom tovább! Meddig kell még titkolóznom előtte? - aggodalmasan fordultam felé.
- Már nem sokáig! - elég megnyugtatóan mondta, de ez sem segített. Utálok a legjobb barátomnak hazudni. Viszont eltűnődtem azon, amit mondott.
- Mit értesz azon, hogy nem sokáig? - tettem fel a kérdést. Láttam rajta, hogy komolyan elgondolkozik, hogy válaszoljon e rá vagy se. - És kérlek ne találj ki egy kamu dumát, csak mond az igazat! - sóhajtott egy nagyot és elkezdte.
- Úgy értettem, hogy ő is...közénk fog tartozni! - a közepén megtorpant, hírtelen nem tudta, hogy hogy fejezze be, de végül megtalálta az oda illő szavakat.
- Ó! - csak ennyit tudtam kinyögni. Álmomban se gondoltam volna, hogy Kristen is olyan lesz, mint mi! Vagyis mint ők. - És mikorra várható az átváltozás? - de ahogy kimondtam, rögtön megjelent egy látomás: Már esteledik, mindenki lefekvéshez készülődik. Kristen a kanapén ült, és bámult maga elé. A TV is be volt kapcsolva, bár nem úgy nézett ki, mint akit érdekel. Leültem mellé, és kikapcsoltam a TV-t, hogy tudjak vele beszélgetni. Erre idegesen rám nézett, és remegni kezdett. Először nem értettem mi baja, majd villámként csapott belém a felismerés.
- Matt! - kiáltottam, mire mindenki körénk gyűlt. Rögtön észrevették, hogy mi történt, és David előreugorva a többiek mögül, Kristenhez ment és kivitte őt az udvarra be az erdőbe. Többet nem láttunk belőlük.
Mikor magamhoz tértem, Matt furán nézett rám, de még mindig a válaszon agyalt.
- Már tudom! - erre érdeklődve nézett rám.
- Akkor megosztanád velem is? - kérte bájosan, ugyanakkor idegesen is.

Elmeséltem neki az egész történetet, mire a többieket is igyekezett beavatni. Mindenki hitetlenkedve, ugyanakkor megkönnyebbülten nézett rá. Most, hogy már tudták, hogy mikor fog történni, fel tudtak készülni. Ezután gyorsan telt el a nap többi része is. Én kicsit hezitáltam rajta, hogy biztosan fel kell e idegesíteni, de a többiek megnyugtattak, hogy ha nem ezen, akkor máson idegesítené fel magát, ami veszélyesebb is lehet, ha valaki ekkor van épp a közelébe. És így legalább fel tudtak készülni.
Eljött az idő. Már estefelé járt, és Kristen a kanapén ült maga elé bámulva, bekapcsolt TV előtt, ahogy azt láttam. Leültem mellé, és kikapcsoltam a TV-t, hogy el tudjam mondani neki, hogy mi fog történni. Viszont ahogy kinyomtam, ő felém fordult és minden porcikája remegett. Most viszont nem kellett kiabálnom a többieknek, mivel mindenki ott állt az ajtóban. Ekkor David Kristen mellé ugrott és kivonszolta őt az erdőbe. Adam utánuk futott, hogy el tudja magyarázni Kristennek, hogy mi történik vele. Mi meg csak álltunk az ajtó előtt, és vártunk.

21.FEJEZET

21. Fejezet

A látvány, ami előttem ment végbe, teljesen lefagyasztott. Az előttem álló Matt-ből egy másik ember lett! Ismerősnek tűnt, azt hiszem egyszer már láttam, de nem tudtam, hogy ki ő, és a jelenléte sem volt megnyugtató. Mikor végbement az átváltozás, felegyenesedett, és gonoszan rám mosolygott. Még mindig le voltam döbbenve, és csak bámultam magam elé. Akkor tértem magamhoz, mikor észrevettem, hogy közeledik felém. Én hátráltam, és megkérdeztem:
- Ki vagy te? - hangom remegett, de próbáltam határozottnak tűnni.
- Derek! - csak ennyit mondott, mire félelem lett úrrá rajtam, de igyekeztem nem kimutatni.
- Mit akarsz tőlem? - még mindig hátráltam, ő meg egyre csak közeledett felém.
- Hmmm...semmit, csak meg szeretnék tudni valamit, amiben segíteni fogsz! -jelentette ki határozottan, közben féloldalasan elmosolyodott. Ez nagyon nem tetszett nekem! Folyamatosan mentem hátrafelé, míg egy fának nem ütköztem. Nem tudtam semerre sem menekülni, mindenhol fák voltak, és köztünk is alig volt távolság. Végül teljesen elém ért, és a szemembe nézett. Vörös szeme volt, vagyis akkor nem tévedtem! Ő egy démon! Nagyon féltem, legszívesebben elmenekültem volna, de tudtam, hogy úgyis utolérne.
- Te vagy a démonok vezére! - mondtam inkább csak magamnak.
- Igen, az vagyok! - helyeselt, még mindig mosolyogva.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem újra. Erre nem válaszolt, csak hírtelen felkapott, és elindult. Rohant velem az erdőn keresztül. Én kitartóan próbáltam szabadulni, közben sikoltoztam, és volt egy látomásom is. Ezt a jelenetet ábrázolta: futottunk az erdőben, mikor megharaptam a vállát, mire megállt, és elejtett. A vállát fogta, ott, ahol megsebeztem. Nem tudom, hogy mi történ, de nagyot haraphattam, mivel összegörnyedt, és izzó szemekkel nézett rám. Én még a földön voltam, ahogy elgurultam, és amikor láttam a szemét, igyekeztem felállni, mert tudtam, hogy különben végem. Hírtelen felpattant, és mielőtt felállhattam volna, és mellettem termett. A hajamnál fogva húzott fel. Én sikoltottam a fájdalomtól, de őt ez nem érdekelte. Csak dühösen nézett rám, és... Itt visszatértem a valóságba. Ahogy láttam, megharaptam és ő megállt és elejtett. Viszont most nem vártam meg míg elkap, hanem felálltam és rohanni kezdtem. Nem néztem hátra, csak rohantam, és reméltem, hogy ez csak egy szörnyű álom és mindjárt felébredek. De meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem az. Egy kőben felbuktam, és a karomra estem. Nagyon fájt, de tudtam mozgatni, vagyis nem tört el. Viszont annyi erőm nem volt, hogy felálljak és tovább fussak. Esélyem se volt rá. Ahogy feleszméltem, már mellettem is termett, és gyilkosan nézett. Tehetetlen voltam! Így csak megadóan ültem a földön, és vártam, de nem az történt, amire számítottam. Amikor felnéztem rá, hogy mit csinál, rémületről árulkodott a tekintete és hátrálni kezdett. Majd megfordultam, és farkasok vettek körül. Erre én is megijedtem, mire az egyik idejött és megnyalta az arcom. Rögtön tudtam, hogy Matt az. Védelmezően elém állt, míg a többiek engem megkerülve üldözőbe vették a már eliramodott Dereket. Majd Matt befutott a fák közé, és emberként tért vissza.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, ahogy leült mellém a földre.
- Igen, nincs semmi bajom! - mondtam, mire átölelt.
- Nagyon sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom rád! Nem lett volna szabad, hogy ez megtörténjen! - mondta, és láttam rajta: magát okolja emiatt.
- Te nem tehettél róla! - próbáltam vigasztalni.
- Akár meg is ölhetett volna! Volt rá alkalma!
- De nem ölt meg! Vagyis biztos élve kellek neki! De mit akar tőlem? - hangzott el a kérdés már harmadjára.
- Nem tudom! De kiderítjük! - válaszolta haragosan, és határozottan.
- És hogy lépett meg tőletek? - jutott eszembe.
- Nem ő volt az! Az egyik társa elrabolt, és őt kaptuk el. Biztos már előre kitervelték! Míg mi őt üldöztük, addig ő utánad ment, és elkapott. De hogy-hogy nem rohantál el mikor megláttad?
- Mert...először azt hittem, hogy te vagy az, aztán meg átváltozott, és akkor már túl közel voltam hozzá ahhoz, hogy elmeneküljek. Úgyis utolért volna, csak lehet, hogy idegesebb... - hadartam végig az egészet, mire megállított.
- Állj! Azt mondtad, hogy átváltozott? És én hogy jövök a képbe? Kérlek próbáld lassabban elmondani!
- Oké. Szóval mikor elmenekültem a társától, akkor sokáig futottam és teljesen kifulladtam, ezért megálltam pihenni. Ekkor észrevettelek téged a fák közt és odarohantam megölelni, csak olyan furcsa voltál. Hátrébb mentem, és akkor változott át! Egyik pillanatról a másikra történt, és végül Derek állt előttem! De akkor már nem tudtam elmenekülni, mert túl közel voltam hozzá, és simán elkapott volna! Ezért csak hátráltam, míg egy fának nem ütköztem és el nem kapott. Aztán futni kezdett velem, én meg a vállába haraptam, mire megállt és elejtett, én meg gyorsan felálltam és tovább futottam, de innentől már tudod! - most lassabban meséltem el. Az arcán döbbenetet láttam, és haragot.
- Szóval akkor át tud változni! - ezt inkább magának mondta. Nagyon eltöprengett, és nem akartam zavarni. Ahogy ott ültünk, fájdalmat kezdtem érezni a karomban. Először nem törődtem vele, "biztos csak beütöttem",gondoltam, majd elmúlik. De csak jobban éreztem a fájdalmat. Láttam Matt rémült arcát, ahogy engem néz.
- Mi a baj? - kérdezte bizonytalanul.
- Semmi, csak nagyon fáj a karom. De nem törhetett el, mert tudom mozgatni! - erre megmozgattam hogy lássa, de közben éreztem egy újabb fájdalom hullámot.
- Gyere, most rögtön hazaviszlek! - felkapott az ölébe, és szélsebesen rohanni kezdett velem. A szél süvített az arcomba, ami most kifejezetten jól esett.

Hamar visszaértünk a házhoz. Még senki nem volt itt, csak az alvó Kristen. Matt letett a kanapéra és leült mellém. Közben a fájdalom átjárta az egész testemet. Legszívesebben ordítottam volna, de visszatartottam, hogy Kristent ne ébresszem fel.
- Kórházba kell mennünk! - mondtam Mattnek.
- Nem vihetlek kórházba! Ott megtudnák, hogy mik vagyunk!
- De én még nem is alakultam át!
- De a véredben benne van a gén! - láttam az arcán, hogy együtt érez velem, de nem tehet semmit.
Végre megjöttek a többiek is. Amint beléptek, Matt rögtön elmondta nekik, hogy mi történt. Erre mindannyian odajöttek a kanapéhoz, és Adam azt mondta:
- Gyorsan, hívjátok ide Taylort! - a hangjában félelem tükröződött. Nem mozdult el mellőlem, míg meg nem keresték Taylort.
- Ő hogy-hogy nincs veletek? - kérdeztem meglepődve, de a fájdalomtól már alig tudtam beszélni.
- Még kint maradt. Keres egy kis nyomot! - de amint ezt elmondta, már meg is jelent Taylor és idesietett mellém.
- Most húzódjatok hátrébb! - adta ki a parancsot, mire mindenki hátrébb lépet, de onnan is rémülten figyelték a vizsgálatot.