21.FEJEZET

21. Fejezet

A látvány, ami előttem ment végbe, teljesen lefagyasztott. Az előttem álló Matt-ből egy másik ember lett! Ismerősnek tűnt, azt hiszem egyszer már láttam, de nem tudtam, hogy ki ő, és a jelenléte sem volt megnyugtató. Mikor végbement az átváltozás, felegyenesedett, és gonoszan rám mosolygott. Még mindig le voltam döbbenve, és csak bámultam magam elé. Akkor tértem magamhoz, mikor észrevettem, hogy közeledik felém. Én hátráltam, és megkérdeztem:
- Ki vagy te? - hangom remegett, de próbáltam határozottnak tűnni.
- Derek! - csak ennyit mondott, mire félelem lett úrrá rajtam, de igyekeztem nem kimutatni.
- Mit akarsz tőlem? - még mindig hátráltam, ő meg egyre csak közeledett felém.
- Hmmm...semmit, csak meg szeretnék tudni valamit, amiben segíteni fogsz! -jelentette ki határozottan, közben féloldalasan elmosolyodott. Ez nagyon nem tetszett nekem! Folyamatosan mentem hátrafelé, míg egy fának nem ütköztem. Nem tudtam semerre sem menekülni, mindenhol fák voltak, és köztünk is alig volt távolság. Végül teljesen elém ért, és a szemembe nézett. Vörös szeme volt, vagyis akkor nem tévedtem! Ő egy démon! Nagyon féltem, legszívesebben elmenekültem volna, de tudtam, hogy úgyis utolérne.
- Te vagy a démonok vezére! - mondtam inkább csak magamnak.
- Igen, az vagyok! - helyeselt, még mindig mosolyogva.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem újra. Erre nem válaszolt, csak hírtelen felkapott, és elindult. Rohant velem az erdőn keresztül. Én kitartóan próbáltam szabadulni, közben sikoltoztam, és volt egy látomásom is. Ezt a jelenetet ábrázolta: futottunk az erdőben, mikor megharaptam a vállát, mire megállt, és elejtett. A vállát fogta, ott, ahol megsebeztem. Nem tudom, hogy mi történ, de nagyot haraphattam, mivel összegörnyedt, és izzó szemekkel nézett rám. Én még a földön voltam, ahogy elgurultam, és amikor láttam a szemét, igyekeztem felállni, mert tudtam, hogy különben végem. Hírtelen felpattant, és mielőtt felállhattam volna, és mellettem termett. A hajamnál fogva húzott fel. Én sikoltottam a fájdalomtól, de őt ez nem érdekelte. Csak dühösen nézett rám, és... Itt visszatértem a valóságba. Ahogy láttam, megharaptam és ő megállt és elejtett. Viszont most nem vártam meg míg elkap, hanem felálltam és rohanni kezdtem. Nem néztem hátra, csak rohantam, és reméltem, hogy ez csak egy szörnyű álom és mindjárt felébredek. De meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem az. Egy kőben felbuktam, és a karomra estem. Nagyon fájt, de tudtam mozgatni, vagyis nem tört el. Viszont annyi erőm nem volt, hogy felálljak és tovább fussak. Esélyem se volt rá. Ahogy feleszméltem, már mellettem is termett, és gyilkosan nézett. Tehetetlen voltam! Így csak megadóan ültem a földön, és vártam, de nem az történt, amire számítottam. Amikor felnéztem rá, hogy mit csinál, rémületről árulkodott a tekintete és hátrálni kezdett. Majd megfordultam, és farkasok vettek körül. Erre én is megijedtem, mire az egyik idejött és megnyalta az arcom. Rögtön tudtam, hogy Matt az. Védelmezően elém állt, míg a többiek engem megkerülve üldözőbe vették a már eliramodott Dereket. Majd Matt befutott a fák közé, és emberként tért vissza.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, ahogy leült mellém a földre.
- Igen, nincs semmi bajom! - mondtam, mire átölelt.
- Nagyon sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom rád! Nem lett volna szabad, hogy ez megtörténjen! - mondta, és láttam rajta: magát okolja emiatt.
- Te nem tehettél róla! - próbáltam vigasztalni.
- Akár meg is ölhetett volna! Volt rá alkalma!
- De nem ölt meg! Vagyis biztos élve kellek neki! De mit akar tőlem? - hangzott el a kérdés már harmadjára.
- Nem tudom! De kiderítjük! - válaszolta haragosan, és határozottan.
- És hogy lépett meg tőletek? - jutott eszembe.
- Nem ő volt az! Az egyik társa elrabolt, és őt kaptuk el. Biztos már előre kitervelték! Míg mi őt üldöztük, addig ő utánad ment, és elkapott. De hogy-hogy nem rohantál el mikor megláttad?
- Mert...először azt hittem, hogy te vagy az, aztán meg átváltozott, és akkor már túl közel voltam hozzá ahhoz, hogy elmeneküljek. Úgyis utolért volna, csak lehet, hogy idegesebb... - hadartam végig az egészet, mire megállított.
- Állj! Azt mondtad, hogy átváltozott? És én hogy jövök a képbe? Kérlek próbáld lassabban elmondani!
- Oké. Szóval mikor elmenekültem a társától, akkor sokáig futottam és teljesen kifulladtam, ezért megálltam pihenni. Ekkor észrevettelek téged a fák közt és odarohantam megölelni, csak olyan furcsa voltál. Hátrébb mentem, és akkor változott át! Egyik pillanatról a másikra történt, és végül Derek állt előttem! De akkor már nem tudtam elmenekülni, mert túl közel voltam hozzá, és simán elkapott volna! Ezért csak hátráltam, míg egy fának nem ütköztem és el nem kapott. Aztán futni kezdett velem, én meg a vállába haraptam, mire megállt és elejtett, én meg gyorsan felálltam és tovább futottam, de innentől már tudod! - most lassabban meséltem el. Az arcán döbbenetet láttam, és haragot.
- Szóval akkor át tud változni! - ezt inkább magának mondta. Nagyon eltöprengett, és nem akartam zavarni. Ahogy ott ültünk, fájdalmat kezdtem érezni a karomban. Először nem törődtem vele, "biztos csak beütöttem",gondoltam, majd elmúlik. De csak jobban éreztem a fájdalmat. Láttam Matt rémült arcát, ahogy engem néz.
- Mi a baj? - kérdezte bizonytalanul.
- Semmi, csak nagyon fáj a karom. De nem törhetett el, mert tudom mozgatni! - erre megmozgattam hogy lássa, de közben éreztem egy újabb fájdalom hullámot.
- Gyere, most rögtön hazaviszlek! - felkapott az ölébe, és szélsebesen rohanni kezdett velem. A szél süvített az arcomba, ami most kifejezetten jól esett.

Hamar visszaértünk a házhoz. Még senki nem volt itt, csak az alvó Kristen. Matt letett a kanapéra és leült mellém. Közben a fájdalom átjárta az egész testemet. Legszívesebben ordítottam volna, de visszatartottam, hogy Kristent ne ébresszem fel.
- Kórházba kell mennünk! - mondtam Mattnek.
- Nem vihetlek kórházba! Ott megtudnák, hogy mik vagyunk!
- De én még nem is alakultam át!
- De a véredben benne van a gén! - láttam az arcán, hogy együtt érez velem, de nem tehet semmit.
Végre megjöttek a többiek is. Amint beléptek, Matt rögtön elmondta nekik, hogy mi történt. Erre mindannyian odajöttek a kanapéhoz, és Adam azt mondta:
- Gyorsan, hívjátok ide Taylort! - a hangjában félelem tükröződött. Nem mozdult el mellőlem, míg meg nem keresték Taylort.
- Ő hogy-hogy nincs veletek? - kérdeztem meglepődve, de a fájdalomtól már alig tudtam beszélni.
- Még kint maradt. Keres egy kis nyomot! - de amint ezt elmondta, már meg is jelent Taylor és idesietett mellém.
- Most húzódjatok hátrébb! - adta ki a parancsot, mire mindenki hátrébb lépet, de onnan is rémülten figyelték a vizsgálatot.